Megmondjam, mikor érzem legerősebben azt, hogy szerelmes vagyok?
Amikor leküldöm vásárolni, listát írok meg minden, gondosan részletezve, miből milyen márka kell, melléírva, hogy kb. mi mennyibe kerülhet - lekullog a tíz méterre lévő kisboltba - és mikor tíz perc múlva megjön, a kipakolásnál látom, hogy pontosan azt vette, amit felírtam. Sem többet, sem kevesebbet. PONT azt. Ilyenkor úgy érzem, kicsordul a szívem.
Hiszen olyan nagy... Meg erős... Meg határozott... Meg talpraesett... És mégis az én listám alapján vásárol be. Meg kell zabálni.
A hangulatom mindazonáltal példás. Rózsás, hogy úgy mondjam. Bár van egy kis feszkó bennem a Húsvét miatt. Konkrétan:
1: Írom a következő lószart, ahelyett, hogy kirándulgatnék hegynek fel - hegynek le, mint minden normális ember, ha már tavaszi szünet vagymi van. Irigy vagyok, na.
2: Nincs még fixálva a Húsvéti turnénk minden egyes pontja, így nem tudom, mikor megyünk hová locsolni és locsolva lenni, bár én legszívesebben szamárháton bevonulnék mondjuk Jeruzsálembe aszt' hajrá.
3: A lószar megírásán kívül százmillió hülye egyéb dolgom is van, meghatározott dedlájnokkal, amik persze az istennek se 2010-re szólnak.
4: Nem találom a Húsvéti szettemet, tojásostul, féllábon futó nyuszistul, kiscsirkés szalvétástul és ablakra cuppantható díszecskéstül. Újakat meg nem vagyok hajlandó venni. Rohadt kapitalisták. Biztos ők dugták el.
5: Elegem van már a bölcsességem fogából, nem, nem, nem, nem vagyok hajlandó megint hentesek kezei közé menni. K*rva evolúció már, hogy ennyi év alatt nem jött rá arra, hogy az ember állkapcsa nem elég nagy négy ilyen fog befogadására. Az istenit már.
Mondjuk ez az utolsó nincs is a Húsvéttal kapcsolatban. Mindegy.
Számomra a Húsvét az optimális személyiségfejlesztő ünnep.
Egyrészt türelemre tanít - hiszen az ember lánya csak várja-várja, hogy jöjjenek a beígérkezett loccsintók, hogy utána szabadon dönthessen a nap további részének programjáról.
Másrészt viszont fejleszti a figyelemmegosztási képességet - hiszen az ember lánya kipakol minden jót a kis tányérjára (sonkát, tojást, kenyeret, tormát, mustárt, hagymát, másikfajta sonkát) és igyekszik minden egyes alkalommal megalkotni a Tökéletes Falatot, amiről semmi sem marad le. Ez pedig óriási koncentrációt igényel.
Erre egyébiránt azután jöttem rá, hogy félig megettem már a reggelim, mire rádöbbentem, hogy szegény tojás dolga mindeddig csak az volt, hogy guruljon erre-arra a többiek között, ugyanis - mint olyan - tökéletesen megfeletkeztem a létezéséről és kihagytam a közös buliból, pedig végig nyújtogatta a karját hol a tányér sarkáról, hol a tányér közepéről, hogy engem is, engem iiiis.
Tegnap a torma maradt ki, pedig a kaja mellé oda volt készítve. Nem, nem árulom el, holnap mi jön.
Hát én nem is tudom… A Kisztáboros vándortáboros (nem tudom, mit nagyzolok itt, mikor még piros nyakkendőt is csak akkor köthettem a nyakamba, ha elcsórtam a tesómét…) idők óta nem áztam úgy el, mint tegnap. Szarrá. Olyan… mostmármindenmindegy szinten...
A szép persze az volt az egészben, hogy a tény, hogy egy szál pólóban gyalogolok megátalkodott arccal, időnként fel-fel nézegetve a felhőkre az ömlő esőben, korántsem akadályozta meg a többieket (akiknél persze volt ernyő) abban, hogy útközben megszólítsanak és kérdezgessenek ezt-azt. Egy lány pölö (akinél persze volt ernyő) úgy érezte, én vagyok a legalkamasabb arra, hogy - miközben a pocsolyákat kerülgetem és magamban káromkodom, mint egy kocsis, hogy oda az alapozóm - válaszoljak a kérdésére, hogy a dé épületben lehet-e fénymásolni és hol és mennyiért és különben is. Két srác (akiknél persze volt ernyő) szintén úgy ítélte meg, hogy csak én tudom megmondani nekik, mennyi az idő (hülyék, nincs is órám); a takarító bácsi pedig - aki gyanús nekem, mert sokadszor szólított le és különben sem volt nála ernyő - úgy gondolta, lohol mellettem egy cseppet és megosztja velem a meglátását, miszerint eléggé esik.
