A hét párbeszéde zajlott le délután:

- Na és mi van a skacokkal?

- ...

- Na.

- Nem merem elmondani.

- Na.

- November óta szeretőm van. 

- ???

- Egy 16 éves cigány fiú.

 A. 26 lesz nyáron.

Holnap este van egy koncert, amire vagy megyünk, vagy nem. Tudva, hogy holnap sokat kell dolgoznia, tervezem a szombati programom:

- Ebéd után vagy ebéd előtt menjek el szerinted MD-hez? Tehát főzzek?

- Igen...

- Jó, akkor ebéd után megyek. És mikorra érjek haza?

- Nem én szoktam megszabni, mikorra kell hazajönni, hanem te.

Csak annyit akartam tudni, megyünk-e koncertre és ha igen, mikorra kell hazaérnem, hogy odaérjünk. És még én vagyok a szurkálódós-piszkálódós-cseszegtetős... Annyira unom a kettős mércét. Vagy legalább egy hárpia lennék, aki tényleg megszabja, mikorra kell itthon lenni...  

Szóval. Koncerten persze nem voltunk, mert 8 helyett 9-kor kezdődött és különben is nem a Gödörben, hanem valami szervezési bakinak köszönhetően a Mentateraszbanon volt. Blues helyett ezért elindultunk a Burger Kingbe Whopperezni, de végül a tecsóban kötöttünk ki, mert Anyunak megígértem, hogy vasárnap viszek tárkonyos csirkeragulevest, de se hús, se tejszín nem volt itthon és különben is a tesómnak sem volt semmi névnapi ajándéka, úgyhogy hús, tejszín, csoki felkiáltással bevetettük magunkat a fertőbe. Miután csokit vettünk, a húsvásárlásról pedig a mi nem veszünk a tecsóban húst megjegyzéssel lemondtunk, a tejszínt el is felejtettem. Így a tárkonyos csirkehúslevesben hús, mint olyan, nem volt; a tejszínt tejföllel helyettesítettem, amitől kissé savanyú lett; a mexikói mixből pedig nem volt idegem kiválogatni a borsót és a kukoricát, tehát a leves a répának köszönhetően inkább tűnt finomfőzeléknek, mint tárkonyos csirkeragunak. 

Pedig amúgy tudok főzni. Komcsiba'.

Szóval hétfőn voltam a Kékszemű Nagyapánál. Tulajdonképpen ő az egyetlen élő nagyszülőm, tehát nem is kéne ilyen megkülönböztetéssel élnem, de azért élek, mert Nagyapának olyan hangsúlyozottan kék, szétfolyós, vizes szeme van, ami miatt mindig is olyan mélyen átéltem Kosztolányi Azon az éjjel-ét.

2 körül értem be hozzá, még nyugalom volt, a Vak Barátja meg a Szomszéd Bácsi még aludtak, mindössze a Vékony Öreg járt fel-alá a szobák között, de miután ő nem zavart túl sok vizet, jó ideig fel sem tűnt az ottléte. Nagyszerű. Miután Nagyapa remegő kézzel odaadott egy tízezrest, figyelmeztetve, hogy ez tízezres, nem ötezres, vigyázzak majd a boltban, majd miután eltetette velem az ajándékba vitt bögrét, mondván, két műanyag pohara is van (és tényleg, láttam is őket), kissé kifogytunk a szóból. Bár elmeséltem, hogy végeztem a sulival, hogy busszal jöttem, hogy még nem ebédeltem, hogy Anyuék jól vannak, dolgoznak, sokat, hogy igen, a tesóm is jól van, hogy már nincs hasmenése és hogy ő is dolgozik, igen, egyszerűen leblokkoltam... Az agyamban villámsebesen a Mit kérdezzek, mit kérdezzek, mit kérdezzek-et váltogatta a Mit mondjak, mit mondjak, mit mondjak - de hiába... Ott ültünk, én idiótábbnál idiótább kérdéseket tettem fel, ő egy szavas válaszokat adott, a félperces csendek egyre sűrűbben álltak be, titokban rá-ránéztem a telefonom kijelzőjére, hogy mennyi is, Béla és közben borzasztóra távol kerültek tőlem a napi gondjaim, hiszen tulajdonképpen mik az én bosszúságaim ehhez a végtelen várakozáshoz, ehhez a vegetáláshoz képest?!

Aztán 2.10-kor Nagyapa Vak Barátja és a Szomszéd Bácsi is felébredt. Az előbbi csutkára tekerte a kisrádióját, amin épp a Szívküldi ment (Jimmy, Shakira, Sinead O'Connor jól megfér egymással a Gyömrő rádión); az utóbbi pedig éktelen kiabálós beszélgetésbe kezdett - önmagával. Hangosan káromkodott, veszekedett a képzeletbeli ismerősökkel, időnként rámnézett, de tudtam, látni úgysem lát, harcolt az agyában beszélő talán rég halott rokonaival, küzdött, kiáltozott...

Nagyapa, hogy újra magára terelje a figyelmet, felajánlott egy almát, ami ki tudja, mióta várt már a fiókjában. Hiába mondtam, hogy nem kérem, öregesen az ágy huzatjához csiszolta a kis pirossárga gyümit és egy ellentmondást nem tűrő ne indulatszóval átnyújtotta. Én meg elraktam... Ekkor a Szomszéd Bácsi átment forte-ba, feltűnt, hogy a Vékony Öreg botja mennyire hangosan kopog a padlón, a Szívküldit egyre jobban és jobban feltekerte a Vak Barát, én pedig feladtam... Szedelőzködtem és 2.20-kor kiléptem a kapun.

20 perc volt. De mintha 20 évet öregedtem volna benn.          

Az előbb, amíg hajtogattam a megszáradt ruhákat, a Csak csajokban a spinningről volt szó. Ősszel az egyik barátnőm mondta, hogy ha gondolom, nézzek el vele ide a Lurdyba, mert hogy ő is odajár és hogy az milyen jó és hogy hű és hogy akkor. Mondjuk gőzöm sem volt, mi az a spinning, de amikor elmondta, mennyi egy alkalommal ez az izé, tulajdonképpen már nem is szerettem volna annyira megtudni, hiszen hát már nehogy már. 

Aztán most, hogy egy nem túl szimpatikus hölgy elmesélte, mi mindent erősít ez az izé és hogy mennyire kíméli a térdet meg az izületeket, úgy döntöttem mégis spinningelni fogok.

Hétvégén felhozzuk a szobabicajt, ami évek óta ott porosodik a szobámban és amit anno még azért vettünk, hogy Nagyapa az agyvérzése után napi fél órában gyakorolja a mozgást. 

Szobabicaj, átkeresztellek a Szentháromság nevében, legyen a neved ezentúl spinning bicaj!

(Amúgy tényleg az, lendkerekes vagy mi és van rajta ellenállás-állító gomb meg kalóriamérő meg időzítő is meg minden...)

Ha fél 10-kor megbeszéljük, hogy 20 percet visszafekszik és utána átjön egy sarokkal arrébb, de siet haza, mert egyre otthon kell lenni, akkor miért kell azon megsértődni, ha fél egykor az öt perc múlva indulnék-ra azt mondom, hogy bocs, már máshová kell mennem, megígértem AV-nek, hogy viszek kaját neki, mert azt hittem, valami közbejött és azért nem hívtál, írtál, üzentél, hogy nem jössz?

És ha az a párbeszéd zajlik le az msn-en, hogy - Éhes vagyok - Óóóó - Veszek pogit - Neeee, viszek ebédet, most csinálom, tíz perc és kész - Csábító ajánlat, főleg a futár miatt - Hihimajd miután lemondom A-t, jön egy olyan üzenet, hogy na megjöttem, hoztam pogit, akkor miért kell azon meglepődni, hogy a reakcióm a na ne csináld már, miért nem tudtál szólni, hogy lemész, most indultam volna és miért kell azt mondani, hogy ne legyek már ilyen számonkérő?

Gyűlölöm ezeket a sablonszövegeket.

Őszintén, ez most számonkérés? Miből tart annyit odaírni, hogy ne hozzad, lemegyek? 19 leütés már halálos dózis? Miből tart annyit mondani, hogy bocs, tényleg szólhattam volna?

Hülyékkel vagyok körülvéve. 

Asszem titokban zsidó vagyok és van egy kicsi boltom, hiszen tökéletesen egyet tudok érteni a  "Ha sok a dolgod, feküdj le aludni!" parancsával, amit Grétánál olvastam. 

Nem is értem. Két hete megvolt az utolsó államvizsgám, de azóta annyi dolgom van, hogy alig van időm írni is. Pedig állás, mint olyan, annincs. Szombat délelőtt egy elég elkeserítő beszélgetést folytattunk le emesenen, amin kiderült, hogy ma Magyarországon diplomás pályakezdőként - ha csak nem mérnöki vagy pénzügyi végzettséged van - maximum call centerbe vagy a Mekibe mehetsz, mert mindenhol körberöhögnek, ha tiltakozni próbálsz az ellen, hogy ingyen (tökingyen, igen, nem minimálbérért, nem havi nettó 80-ért, ingyen) dolgozz hónapokon keresztül. A Fővárosi Pályaválasztási Tanácsadót és az egyéb hasonló intézményeket (nevelési tanácsadók, gyermekvédelmi izék stb.) sorra zárják be, a sulikban a tanárok fizetésére sincs pénz, nemhogy az iskolapszichológuséra, a céges piacon pedig akkora a verseny, mint abban a régi emtívís reklámban, amikor sarkvidéki környezetben, eszkimóruhában mindenki rohant a világ utolsó halát megkaparintani.

Hát így állunk.

Az ügyesek ma mind pénzügyesek.    

Az még csak hagyján, hogy pontosan két órát ültem az orvosnál, hogy két perc alatt megírjon egy receptet. Végülis ráérek. De ez...

- Jó napot, szemészetre?

- Igen...

- Már csak hétfőre tudom előjegyezni. Nincs már sorszámunk...

- Értem...

- Mi a probléma?

- Glaukómás vagyok.

- És van elég gyógyszere hétfőig?

- Nincs.

- Akkor ez így nem lesz jó...

- Majd spórolok...

- De így nem jó...

- Hát mit tudok csinálni?!

Majdnem odaszóltam a néninek meg az ámulva hallgató betegközönségnek, hogy mit tudunk csinálni? Reménykedni, hogy valami jó tündér Mátyáshoz hasonlóan álruhába öltözteti a törvényhozókat, a politikusokat és ezt az egész bagázst, akinek hatalma van irányítani ezt az országot és kerek egy esztendeig arra kötelezi őket, hogy kapcsolataik, ismertségük felhasználása nélkül éljenek mindennapi életet; járjanak állami rendelőkbe, éljenek meg havi nettó 80-100-ból, írassák a gyerekeiket állami sulikba, vegyenek fel hitelt, járjanak BKV-val, próbáljanak meg vállalkozni...

Elszomorító, hogy ezt a javaslatot még csak nem is átoknak szántam... 

Mindenesetre van némi biztató is mára. Miután szerdán minden kapcsolatot megszakítottam az Erste-vel, majd átsétálva a szemközi Raiffeisenbe, nyitottam egy új folyószámlát, azt ígérték egy-két héten belül megjön az új bankkártyám a méltatlanul átlyuggatott Erstés helyett és mit ad Isten, ma jön egy levél a nevemre, benne a vadiúj, bár elég naturalisztikus külsejű új bankkártyával. Ez a harmadik munkanap.

Mondtam én, hogy az ügyesek mind pénzügyesek. 

Naszóval.

Csak hogy a tyúk a vetésre ne. Hol is voltunk, mit is csináltunk... A múlt héten. Csak említésszerűen. Random. 

Szerdán kártya, ahol a legfőbb poénomra, nevezetesen, hogy amikor Mérőlacit megpillantottam az RTL-en, hangosan felkiáltottam, hogy jé, Mér ő van a TV-ben? senki sem ugrott rá... Előtte palacsintázás a Skálával szemben, az Október huszonmarmadika úton, utána pedig XXL-es pizza a netről. Pénteken reggel okmányiroda, ahol persze nem volt ügyfélfogadás, ezért életemben először összefirkáltam a kiragasztott hát sajnáljuk, de ma, mert lusta szarok vagyunk, igen, az anyánkat, köszönjük kiírást. Szombaton a beharangozott rossz idő ellenére sütött nap, ezért a pecsás kisállatvásár helyett ládázás ITT és ITT. (Hogy ezek a helyek pontosan hol vannak, na azt nem tudom. Mindenesetre érdekes, hogy a telefonom azt jelezte, hogy Budapesten vagyunk, de olyan volt, mintha legalábbis a Bükkben járnánk.) Vasárnap Apuéknál maratoni XP telepítés, majd a hét méltó lezárásaképp még egy kis solo, illetve Burger King. Hát nagyjából ennyi.     

Reggel aktiváltam a bankkártyámat, de kiderült, használni csak akkor fogom tudni, ha megküldik a hozzá tartozó PIN kódot is, mert aközött a százhúsz másik szám között, amit különböző csoportosításokban szerda óta kaptam, nincs ott az a négy, ami nekem kéne, hogy tudjak pénzt felvenni ótomatából... 

Hja, könnyű így az ország legbiztonságosabb bankjának lenni, ha közben többszörösen túlléptetnek a 7+/-3-on...

... reggel vettek tőlem vért meg vittem pisit is kis áfonyalekváros üvegben. A cimkét sikerült tegnap este leáztatnom, de biztos, ami biztos, a gondos gyártók a kupakra is rányomtak jó néhány érett áfonyaszemet, úgyhogy amíg levettek tőlem három gallon vért, bárgyún azon mosolyogtam, mennyire passzol színben a kékes-lilás kupak és az üveg sárga tartalma.    

Tulajdonképpen ennyi. Bambi sincs.

Nahat miutan tegnapelott pattogtam, hogy tulzottan sok idot toltunk feleslegesen a szamitogep elott, a gep beragott es egy aramszunet utan ugy dontott le vagyunk ejtve, o nem szolgal tobbet. Azt hiszem mar nem szeret minket. Ugyhogy most se yahoo, se msn, se skype, se zenek, se kepek, se szakdolgozatok, se semmik. Most epp damn small linux alol irok, amit minden egyes bekapcsolasnal egy cdrol tolt be a rendszer. Vincsi mint olyan, per pillanat nincsen. Sot. Ahogy a mellekelt abra mutatja, ekezet sincs... Ez (viszont) van.

Mielőtt el nem felejtem, INNEN loptam EZT az érdekes linket, amire kattintva 13 világhíres fotó jelenik meg, amiken lehet szörnyülködni, csodálkozni, élvezkedni.

Szombathelyen vagyok, aminek a főterén van egy webkamera, amit a honlap bal szélén lehet látni. No, tegnap délután én itt sétáltam, főként azért, hogy megtaláljam a Joyce szobrot, ami félig kilóg egy házfalból és az nekem anno úgy tetszett, hogy úgy döntöttem, lesz, ami lesz, elgyalogolok és megint megnézem James papát. Sötétben.

Épp jött egy lehetetlen (konkrétan sárgászöld) szemszínű fiatalember, úgyhogy megakadtam kissé az élménybeszámolóban, hogy szóval nem mulatságból vagyok ám 250 km-re az otthonomtól, hanem azért, mert ez a szeszélyes, cigányéletet követelő munka most épp ide, Szombathelyre szólított. Egész héten itt leszek, pénteken estig... Már eléggé unom, főleg azért, mert néhány napja rádöbbentem, hogy sem pénzügyileg, sem érzelmileg, sem sehogy nem éri meg ez nekem így, hogy itt rohadok távol a családomtól meg mindenkitől, nem tudok normálisan wc-re menni, kiesem az otthoni életemből, állásinterjúkra nem tudok bemenni, ráadásul a nettől már hányingert kapok, úgy unom. Na de asszem erről ennyit. Nem nyafogok, mert már késő.

Az úgy volt, hogy pénteken este elmentünk Szabó Leslie koncertre a Blues Alleybe. Az még csak hagyján, hogy bár mondtam, hogy itt kurva hideg van, egy mufurc ruhatáros lány már rögtön, amint az ajtón beléptünk, legombolta rólunk a kabátunkat illetve ezért még 200 forintot is zsebre tett és noha nem smafu, de azért még megbocsátható egy szinten, hogy a jegy 1200 volt fejenként, holott ez ugye sehol sem szerepelt; de hogy Leslie a 19.30-as kezdés helyett 20.30-kor kezdett, ráadásul 21.15-kor tartott egy szünetet és mindeközben halál ismeretlen számokat danolt valami borzasztó dobalátéttel, no az már egy kicsit túlzás volt. Mindezek ellenére 10-ig ott maradtunk és a pda-n és a mobilomon lévő kedves kis játékkal szórakoztattuk magunkat, amikor épp nem a Csillagom ment, vagyis a koncert 95%-ban.

Fél 11 körül hazamentünk L-ékhez és amíg 3/4 12-kor ki nem hozták az XXL-es pizzát, soloztunk, amiben szokás szerint majdnem nyertem, de végül szokás szerint megint harmadik lettem. Fél 2 körül kerültünk ágyba, szombaton 10-kor pedig indult az eszement projekt, vagyis egy naddiófa kivágása - Velencén. A 3/4 12-kor kezdődő fakivágás-gereblyézés eleinte igen tetszetős iramban folyt, recsegtek az ágak, hullottak az gallyak, nőttek az avardombok, aztán fél 2 körül mi (a lányok) végeztünk a gerebenezéssel, fél 5-ig hátracipeltünk néhány termetesebb faágat, majd miután széjjelfagytunk, felmentünk a házba és egy villanyradiátor bordái közé nyomtuk a talpainkat és aggódtunk a kinn küzdő skacokért, akik fél kézzel, egy kézzel, kéz nélkül (6-tól már sötétben) bűvészkedtek a láncfűrésszel. Mivel Bridget még szerdán vagy csütörtökön meghívott a Léna-Szotyi szülinapi buliba és tök ráizgultunk a dologra, még egészen 5-6-ig bíztam benne, hogy csapot-papot otthagyva húzunk haza legkésőbb fél 6-kor, de nem, a fiúk kitartottak és nem küzdve a Zeigarnik effektus ellen, elhatározták, kivágják a fát. Tövig. Az életük árán is. Töksötétben.  

7-kor indultunk haza, akkor még bizonytalanságban, mi is lesz, mehetünk-e még a buliba, majd miután fél 9-kor hazaértünk, AV beugrott a kádba, én pedig felhívtam Bridgetet. (Hogy mehetünk-e még.) Kiderült, hogy mire odaérnénk, a buláj lassan el is oszlódna, úgyhogy nehéz szívvel bár, de elmentünk egy Burger Kingbe kajáért (mivel egy fia ehető dolog nem volt otthon) és családi körben megnéztük a Gyaloggaloppot és azóta is csak reménykedünk, hogy legközelebb is meghívnak a hét országra szóló összejövetelre.    

Vasárnap délelőtt bepakolás és ajándékvásárlás a Sparban, roham Anyuékhoz haza, majd 3-ra Nagyiék, ünneplés, tortázás és fél 5-kor lelépés, hogy elérjem az 5.10-es vonatot, hogy elutazás.

És most itt vagyok. Hát ennyi.

Máma már megyünk haza végre. Tegnap ketten maradtunk, ketten hazamentek, úgyhogy este elsétáltunk hamburgerezni meg palacsintázni a Hami büfébe, amit a Smidt múzeumközelében találtunk meg, ami persze már zárva volt. De nem is ez a lényeg, hanem hogy csak lesek, mi minden konfliktus van itt a linkfalamon lévő blogok gazdái között, csoda, hogy nem lökik ki egymást balra el.

Ami zavar, az az, hogy sosem tudom, miről van szó, még az érintetteket is nehezen bogozom ki, nemhogy a motivációkat meg ilyesmiket, pedig érdekelne, tényleg.

Egyébként szombaton délelőtt vettünk egy basszusgitárt. Vasárnap elautóztunk Szentendrére, sétáltunk egy kicsit, fagyoskodtunk, pofára estünk, hogy nincs lángos, beugrottunk a Corába, majd hazafelé megálltunk a Nagyi palacsintázójában és úgy fél három körül megebédeltünk.

Tegnap voltam állásinterjún, az eddigi legizgalmasabb munka lenne, ha felvennének és bár ott és akkor a kávézóban úgy éreztem, szimpi vagyok a fickónak, ahogy telnek az órák, egyre inkább elbizonytalanodom és azt hiszem, biztos nem én fogok kelleni...

Ma délután meglátogattam Anyuékat, jó volt, de elég feszült volt otthon a hangulat és arra eléggé allergiás vagyok így, hogy négy éve nem lakom otthon és elszoktam tőle. Mondjuk akkor is allergiás voltam rá, amikor otthon laktam, úgyhogy az előző mondat második felének nincs túl sok értelme. AV eljött értem, így együtt jöhettünk haza egy rakat palacsintával felfegyverkezve, hazafelé nem sokat szóltunk, csak autóztunk a sötétben.

Ja, tegnap nyertem egy bounty-t, úgy tűnik, pont az ötödik voltam... Most pedig megyek és olvasom egy kicsit a Bovarynét.

Igen, tudom, hogy február 28. van és nem január 1., de én most teszek fogadalmakat, amiket később majd szépen megszegek.

Reggel voltunk úszni. 3/4 7-kor keltünk, az eső kicsit elbizonytalanított ugyan, AV négyszer-ötször meg is kérdezte, biztosan úgy gondoljuk, hogy megyünk-e, én félúton fakadtam ki, hogy nem vagyunk normálisak, esőben dugózunk ki a Malév usziba, ami már nem is Pest, komolyan, olyan kinn van, mint a picsa, de végül akaraterőnk győzedelmeskedett és 8.10-kor már csobbantunk is a meglepően jó hőmérsékletű vízbe. (Nagyon tudok és éppen ezért gyűlölök fázni, de önmagam számára is furcsa módon, ottlétünk alatt a fogaim egyet sem vacogtak.) Úsztam 26 hosszt (az nálam nagy szám) és bár úgy éreztem, bírnám még tovább is, a fokozatosság elvét eszemben tartva inkább kijöttünk, hiszen ha legközelebb jövünk, többet kell majd bírni, különben elmegy a kedvem az egésztől. Szóval az első fogadalmam a heti minimum egyszeri uszi.

Na, a második. Ha már így belejövünk a sportba, legyen kövér. Találni kell egy sportot, ami occsó, nincs messze és heti egyszer rendszeresen űzhető. A pingpong után (2-3 éve jártunk ám pinyózni tök sokat, heti egyszer, ki a világ végire, egy gumitornacipő szagú terembe) nekem nagyon tetszene a squash és a tenisz, mert sokat kell szaladgálni és most valami miatt úgy érzem, az jó. Igen ám, de a squash-t és a teniszt is tanulni kéne állítólag, mert az nem olyan intuitíven felfedezhető sport, mint a pingpong pl, ráadásul egyik sem arról híres, hogy csövik játszanák szakadt öltönykabátban. Szóval cipő, kis fehér szoknya (mert az KELL, különben lószar az egész), miegymás... Az occsóság tehát beleköp a levesbe, squash, tenisz kilőve, amíg nem lesz egy kicsit több pénzem. Mi van még... A csapatsportokat sosem bírtam, magányos farkas típus vagyok, ami egy kicsit is tetszik, az a röplabda összesen, dehát ahhoz még kéne néhány ember. (Talon.) Tollaslabda. Na ez szimpi. Éljen. Utána is nézek, hol lehet csinálni. Más sportot meg nem ismerek.

A harmadik. A napi édességadagomat egy két szelet csokira (vagy egy két sor táblás csokira) kell csökkenteni, különben cukros leszek és az nem jó, mert irtózom az injekciótól. Az elhízás nem érdekel annyira, ha eddig nem sikerült, ezután sem fog, de a cukor okozta csomó más probléma kicsit megrettentett. A sós meg édes kekszekről nem tudom, hogyan fogok lemondani, úgyhogy egyenlőre ők maradnak, lesz, ami lesz, nem lehet mindent egyszerre.

Na már itt is a negyedik. Sokkal több zöldséget fogunk enni. Nyersen, mert főtten szerintem még rosszabb az ízük.

Az ötödik. A napi kávéadagomat kettőre redukálom, mert ébreszteni nem ébreszt egy kicsit sem, ráadásul az ízét is utálom.   

És a hatodik: Igenis fogok néhanapján halat csinálni ebédre vagy vacsorára, mert amúgy sosem eszünk, pedig kéne, ráadásul finom is.

A hetedik én magam vagyok. Egy semmiséget...  

Na. Egyenlőre ennyi. Többet ne adjon senki Shape-t a kezembe, oké?