február 2

1: A terheskönyvem egyik legokosabb tanácsa, hogy senkinek se áruljuk el előre a baba nevét, mert tuti, hogy felhúzzuk magunkat a reakciókon. Teljesen mindegy, hogy hülye vagy hétköznapi nevet választunk a babónak, tuti, hogy lesz valaki aki a nemtetszését fejezi ki, hogy micsoda egy béna nevet választottunk.

2: Vas pótlására jó dolog a Sorbifer Durules tabletta, legalábbis nekem eddig szépen bevált.

3: Ha  valaki hetykélkedni szeretne a hasával, a legjobb időzítés az, ha ez a 20. hét környéke márciusra esik és nem januárra, mert télikabátban az ember nem terhesnek néz ki, hanem szimplán kövérnek. A november eleji fogantatás persze július végi szülést jelent, no de valamit valamiért. Ha novemberben esel teherbe, biztosra veheted, hogy maximálisan kihasználhatod a terhes kártyádat, mert amikor elkezd nyilvánvalóvá válni, hogy nem véletlenül domborodsz, akkor ez már mindenki számára világos lesz, mert tavaszi kabátban leszel és nem búval bélelt téliben.

február 3

Hahh, túl vagyok az első ír vizsgálaton! (Így a 24. héten mondjuk ideje volt...)

Az egész úgy kezdődött, hogy október elején kaptam ezt az időpontot (first, booking visit). Akkor még nem tűnt fel, hogy 8-ra vagyok hivatalos a kórházba, tegnap este viszont már annál inkább, mert mikor megpróbáltam kikeresni, hogy is jutok majd el a tett színhelyére, rádöbbentem, hogy az első busz a központba a házunk elől 8-kor indul... Igen, 8-kor. Ezután, a lakásunk 1 km-es körzetét vizsgáltam végig, gondolván, valameddig elgyalogolok és onnan majd valami más busszal jutok be a belvárosba... Mondanom sem kell, nincs más busz. Miután se villamos, se troli, se metró nincs az egész szigeten, ezek az opciók is kiestek. Maradt a Dart, mint tömegközlekedési eszköz. Viszont. Miután végighúztam az ujjam az útvonalon, megbizonyosodtam, hogy 8-10 perc séta, két megálló és újabb legalább 20-25 perc gyaloglás nem kifejezetten éri meg, nem beszélve arról, hogy egy járműre ugye várni is kell a hideg peronon... Már épp kezdtem elveszíteni a fejem, mikor megjött a AV és hidegvérrel közölte, hogy elvisz kocsival, mert az azért mégsem lehet, hogy 45-50 percet gyalogoljak a hatodik hónapban, mert nincs más megoldás... A nyilvánvaló és egyetlen megoldás vázolása után én még persze morogtam egy sort, mert egyszerűen nem fér a fejembe, hogy lehet egy fővárosban ekkora rakás szar a tömegközlekedés, de aztán sikerült lenyugtatnia, mert tulajdonképp nem tehetünk semmit. A vicc amúgy az egészben, hogy 1) a központba akartam eljutni, nem a világ végére, mondjuk Pestszentlőrincre, 2) mi is a központban lakunk, pesti mércével mérve mondjuk arról volt szó, hogy a Ferenc körúttól szerettem volna eljutni a Ferenciek teréig 3) mindezt reggel 8-kor szerettem volna abszolválni, nem hajnali 4-5-kor vagy este 10-kor. Komolyan, el sem tudom képzelni, hogy járnak itt az emberek dolgozni.

No és akkor most az odajutás nehézségei után jöjjenek a kórházi élmények...

1: Főrecepción megkérdezni, hol az Outpatient clinic.

2: Végig a folyosón majd balra haladni és bejelentkezni az Outpatient clinic recepcióján.

3: Visszasétálni a folyosó feléig, Midwife recepción bejelentkezni, egy óóóriási paksamétát átvenni, abba bele-belelesni, egy pisilős fiolát felmarkolni, 2 emeletet felliftezni, az ultrahang vizsgáló előtt várni.

4: Ultrahangos recepción odaadni a paksamétát, besétálni ultrahangra, megcsodálni a Gyermeket, átvenni három FF 2D-s fotót a baba fejéről, majd továbbállni.

5: A lift előtt a későbbi csekkolás érdekében egy kis papírra felfirkálni a magzati méreteket.

6: Elmenni a pisilős fiolával a mosdóba, röhögni, hogy ismét sikerül előadni a "soha nem pisilni tudó lány"szenvedéseit, inni két pohár vizet a wc melletti vízautomatából, a poharat gondosan eltenni a táskába, várni.

7: Visszasétálni a Midwife recepcióra, ott elmenni pisilni (természetesen a pohár mellé), az anyagot átönteni a fiolába, nagy veszteségeket elkönyvelni, pisit leadni, várni.

8: Öt perc után bemenni a védőnőkhöz, rengeteg kérdésre válaszolni, megméretőzni (165 cm / 60 kg), végighallgatni, mi a teendő szorulás esetén.

9: Visszatérni a Midwife recepcióra, megkapni a paksamétát, átmenni a vérvételre, sorszámot húzni, két perc után sorra kerülni, vérvétel alatt szenvedni, 4 fiola vért otthagyni.

10: Tizenöt percen át várni a doktorra, reagálni a ki van itt először kérdésre, bemenni a vizsgálóba. A védőnőnél már megválaszolt kérdésekre újra felelni, felfeküdni az ágyra, engedni, hogy kívülről kitapintsák a méhet, megnézzék a szívverést és meghallgassák a légzést, kisétálni.

+1: Visszatérni az Outpatient clinic recepcióra, kapni egy időpontot március 4-re, kisétálni a csöpögő esőbe és némi vásárlás után hazabuszozni.

február 11

Csak három gyors kapásból:

• Most, hogy már kabátban is látszik, hogy hasas vagyok, kicsit furcsán érint, hogy bár tegnap és tegnapelőtt keresztbe-kasul szántottam a várost (Kispest-Lehel tér-Kika-Városliget-Nyugati-Moszkva tér-Budagyöngye) egyetlen egyszer még csak meg sem kérdezte senki, szeretnék-e leülni a buszon-villamoson-metrón. Kamaszok, fiatal felnőttek, felnőttek, (öregek) halálos lelki nyugalommal néznek ki az arcukból, zabálnak, telefonálnak, beszélgetnek, miközben a nem éppen kíméletesen fékező járműveken úgy imbolygok előttük, mint egy zombi néha, mert egyszerűen nem szoktam még meg, hogy nem az vagyok, aki voltam: 5-6 kilóval többet cipel a kis korpuszom és különben is, a súlypontom meglehetősen hülye helyre vándorolt... Nem mondom, egyenlőre tök jól bírtam a megpróbáltatásokat, lehet, le sem ültem volna, ha valaki átadta volna a helyét, egyszerűen maga a gesztus hiányzott, hogy ha akarnék, le is ülhetnék.

• Nem tűnt fel, mikor csúszott így le ez az ország, hogy míg régen wellness hétvégéket szerveztek szinte ingyér' a termékbemutatókat tartó cégek és kis órákat ajánlottak fel ajándékként vidám libamotívummal, addig most művelődési házakba hívnak el, ahol egy liter olajat, egy kg lisztet, egy kg kristálycukrot és negyed kg kávét adnak, ha valaki meghallgatja őket...

• Tényleg tél van még mindig, basszus ma reggel is esett a hó. Most, hogy itthon vagyok, most esett le úgy igazán, hogy más hallani, olvasni a véget-nem-érő télről és más megtapasztalni, hogy ha épp nem jégbordán kell egyensúlyozni, akkor latyakon kell átvágni és különben is, rohadt hideg van mindenhol*.

* Ez alól kivételt képez a Westend pl, ahol szerintem legalább 25 fokra van beállítva a fűtés, úgyhogy mikor kedden estefelé útközben betértünk egy kiló kenyérért, egy citromért a másnapi terheléses cukkervizsgálatomhoz és egy kis zsebnaptárért, már közel voltam a hisztihez, mert vállamon egy folyton-leeső-táska, egyik kezemben egy bokáig érő, legalább 6 kilós télikabát, amire minduntalan rálépek, másik kezemben egy jó vastag fehér kardigán, mert kinn hideg van és anélkül fáznék, nyakamban egy 25 fokban azért fullasztó sál, hónom alatt pedig egy óriási folt, mert izzadok, mint egy ló a pláza kíméletélen forróságától. Ja és közben érzem, hogy a hasam, mint egy túlfújt laszti, olyan kemény... (Mindeközben meg persze mindenki nekem jön, mert siet vagy épp ellenkezőleg, úgy csalinkázik és / vagy beszélget a kis pajtásaival, hogy véletlenül se lehessen leelőzni őket, prolongálva ezzel az őrületet.)

Azért vannak jó élményeim is.

február 17

Na itthon vagyok úgy tűnik, túlélünk mi mindent. Az otthonlét meglehetősen kalandosra sikeredett, no nem ilyen rablós-gyilkosos szinten, csak úgy, módjával. De hogy mi volt az elutazásomig:

Múlt-múlt csütörtökön, miután hazajöttem egy békés teázgatásról, kiderült, hogy nem tudok becsekkolni online, mert... nem létezik az általunk két hónapja biztosnak hitt foglalásunk. Remek. Ha visszatúrok az emlékeimben, a pop-up box feljött, hogy Confirmed a foglalás, de miután ennek semmi jele, mert e-mail már nem jött, hogy tényleg minden oké, cseszhettük a dolgot. Rendben, én figyelmetlenségem, de akkor mi az istenért írta ki, hogy Confirmed, azt nem tudom. Oké. Foglaltunk új jegyet, dupla annyiért, mint eredetileg, no de Csekonicséknél ez már csak így megy. Közben kicsit összezördültünk, "Mit idegeskedem én ezen?" címmel, hát na vajon mit, három nap múlva utaztam volna, millió időpont millió orvosnál lefoglalva egy hónapja, erre kiderül, hogy nincs jegyem, hát nem is tudom, miért stresszelek... Mindenesetre egy napos csúszást beiktatva, vasárnap helyett hétfőn azért repülhettem haza, hurrá. De előtte:

Szombaton kihasználva, hogy még menetképes vagyok, visszatértünk a kedvenc múzeumunkba, ahol ezúttal a Soldiers & Chiefs kiállítást néztük meg, ami a címét meghazudtolóan nem volt annyira fiús, tök élveztem még én is, bár amikor megláttam, hogy húsz terem után van még egy huszonegyedik is, teli tankokkal, kezdtem elbizonytalanodni... Nagyjából másfél óráig kötött le a dolog (itt is volt egy csomó bábu a korabeli katonai divatot bemutatandó, az ilyennel engem mindig el lehet varázsolni), aztán úgy döntöttünk, 1916 jelentőségét majd máskor vizsgáljuk meg. A múzeum után igyekeztünk kitalálni a The Square-hez, ami Dublin első plázája, de nem is ezért akartam odamenni, hanem mert ellentétben a St. Stephen's Greennel meg a többi belvárosi plázával, a Square-ben állítólag ingyen lehet parkolni, ha az ember €15-t költ a Dunnesben. (Ez igenis sarkallatos pont, milyen már másfél óráért otthagyni €6,5-t csak parkolásra...) Szóval elindultunk a Square-be, gps-sel, de a térkép megint iszonyú jónak bizonyult, úgyhogy elvitt ugyan Tallaght-ba, de a célt egy utca közepére tette ki, ahová csak buszok hajthattak be, viszont sem közel, sem távol nem volt semmiféle pláza... Visszafordultunk hát, hazafelé beugrottunk egy Lidl-be és hazakullogtunk. (Miután itt minden pláza 6-kor zár (!), nem volt értelme keringeni...)

Vasárnap a szombatinál light-osabb műsorra készültünk, főztem egy bolognai spagettit, majd hosszas-hosszas unszolásra elindultunk Howth-ra - az én vezetésemmel... (Az unszolás nem tőlem jött, utálok vezetni, főleg itt.) Hálistennek minden galiba nélkül kiértünk a kikötőbe, a Gyermek először ugyan rugdalt, mint az őrült, gondolom szegény érezte, hogy valami nem stimmel, rossz oldalon ül, de aztán megszokta a gyűrődést. Howth-ról hazafelé begurultunk Dollymount-ra, majd miután a vezetés legvégét kicsit elmarhultam (majdnem kivittem a kaput, ahogy behajtottunk a házhoz), békében és nyugalomban hazaérkeztünk. Aki még nem vezetett D-ben, nem tudhatja, de bizonyos szempontból elég gáz az itteni közlekedés... Az igaz, hogy az autósok előzékenyebbek, türelmesebbek, mint otthon, szóval ha pl nem indulsz el azonnal a lámpánál, ha zöldre vált, senki nem dudál rád, inkább kivárják, míg megint piros majd zöld lesz a lámpa (ez van, más az élettempó), de az emberi tényezőkön kívül (a buszsofőröket most hagyjuk ki, mert ők minden körülmények között képesek rád húzni a kormányt, nem gond) vannak ugye objektív körülmények is, amik elég gázosak... Az, hogy a bal oldalon megyünk, smafu, mert aki sosem vezetett (pl én), annak mondjuk fel sem tűnik, hogy valami nem oké, az igazat megvallva cseppet sem izgat, melyik oldalon kell vezetni, mert sehol sem tudok igazán. De. 1: Az utak iszonyú keskenyek. Néhol elképzelhetetlenül. 2: Nehezítésképp a legtöbb utcában az út mentén parkol mindenki, úgyhogy előfordulhat, hogy az eleve keskeny szakaszon négy autónak kéne elférnie egymás mellett, amit ugye sokszor csak a tükrök bánnak, na de azért az is kellemetlen tud lenni. 3: Írország a megjelenő és elillanó sávok országa: mész békés-boldogan egy sávban, majd egyszer csak hopp, be kell sorolni a melletted lévő sávba, majd 100 méter múlva újra megnyílik az eredeti sávod, de ekkor hohóó, hát maradok itt felkiáltással nem váltasz sávot, mert minek, ámde újabb 50 méter múlva visszaterelnek az eredeti sávodba és ekkor már a hajad téped, hogy ilyen nincs a világon. Néha ezt azzal nehezítik, hogy állsz a pirosnál két előre haladó sáv közül az egyikben, majd mire átérsz a kereszteződésen, leesik, hogy hoppá, már csak egy sáv van, be kell cipzározódni, anélkül, hogy ezt bármi előre jelezte volna valaha is. (Nem, nem leforduló sávban álltuk eleve.) 4: A gyalogosok őrültek. Nincs olyan másodperc, mikor ne tűnhetne fel bárhonnan egy gyalogos, aki épp előtted akar átszaladni az úton, ha van lámpa, ha nincs, ha zöld, ha piros. Mindez persze sötétben és / vagy esőben még jobb lehet, no de addig még nem merészkedtem, egyelőre maradtam a szélcsendes, világos napoknál, ismert útvonalakon...

február 

Szóval akkor otthon.

A kis fiaskómnak köszönhetően tehát vasárnap helyett hétfőn este érkeztem meg Pestre. A repülőút sima volt, attól eltekintve, hogy iszonyúan unatkoztam, mert türelmetlenül választottam ki a szokásos repcsis magazinomat, úgyhogy sikerült egy nyugger újságot vennem... Az igazat megvallva, jó sokáig fel sem tűnt, hogy az angol Őszidőt olvasgatom, mert olyan címmel, hogy Woman's Weekly a franc se gondolta, hogy nyanya újságot vettem... Bocs: érett nőknek való újságot... A dolog ott vált kellemetlenné, mikor egyre inkább sokasodtak a nyugdíjas témák, hogy meghalt a férjem, hogy menjek most egyedül nyaralni / szórakozni, hogy mit csináljak, mert az unokám káromkodik, hogy húú, de jó, a legkisebb lányom is lediplomázott végre... A végső gyanút a hirdetések erősítették meg bennem, mert hol a TenaLady volt soron, hol az ilyen tolókocsi mozgatók, hol meg pénzügyi tanácsadók, akik szívesen elmesélik, hogyan hozhatjuk ki a legtöbbet a nyugdíjunkból... Lényeg a lényeg, küzdöttem rendesen, hogy elteljen a 3 óra: olvasni ugye nem volt mit, aludni, bóbiskolni totálisan egyenes széken képtelenség, mp3 lejátszót pedig nem szeretek repülés közben a fülembe dugni, mert akkor úgy érzem, nem tökéletes a légnyomás kiegyenlítő rendszerem... Ott ültem hát egy össze-vissza ficergő gyerekkel a hasamban, bámultam ki az arcomból és vártam, hogy teljen már az idő, mert megpusztulok. A gép hálistennek pontos volt, nem növelte a szenvedéseimet, 9-kor már otthon vacsorázhattam Anyuékkal, mintha reggel legalábbis nem is D-ban keltem volna még fel. (Mindig elámít korunk mobilitása.)

Kedden a dokinál kezdtem, pontosabban kezdtünk, mert Anyu lelkesen jött velem a klinikára. Hiába mentünk időre, kb másfél órát vártunk megint, hiába, így jár, aki sztárnőgyógyászhoz jár (ha-ha). A vizsgálat során kiderült, hogy a babó köszöni, jól van, méretei alapján továbbra is masszív darab, nagyjából tíz nappal tűnik idősebbnek a számított koránál. Egyelőre velem is minden oké, eltekintve egy kis fertőzéstől, amire kaptam ellenszert. A doki után elmentünk a közeli Westendbe, szereztem végre-végre egy 2010-es kalendáriumot, mert már tiszta ideg voltam, hogy mindig cetlikre kell írnom, mikor mit kell csinálnom. Az írószeresen kívül bementünk még a patikába, otthagytam egy vagyont magnéziumra, vastablettára meg a fertőzés-gyógyszerre, majd lesétáltunk az aluljáróba pénzt váltani. Pénzváltás után (ekkor már dögfáradtan, ez van, keveset bírok) felpattantunk a vonatra, irány Zugló, majd a Trófea, mert 6-ra hivatalosak voltunk egy jó kis welcome és belated szülinapi vacsorára. Utoljára több, mint egy éve voltunk Trófeában, azóta nem sokat változott és én továbbra is bírom. Bár az állapotomnak köszönhetően ugyan csak egy csésze babgulyást, egy krumpligolyót, egy fél rántott csirkemellet, két szem csülköt, egy kis párolt káposztát, egy kis kókusztekercset és egy kis somlóit tudtam enni, azért azt hiszem, kitettem magamért... Azt sajnálom persze, hogy nem tudtam lenyomni még egy kevés csülköt, mert nagyon jó volt, meg ráadásul a toros káposztát sem tudtam megkóstolni, de hát ez van, nincs már túl sok hely bennem kajának manapság. Életemben először amúgy hozzám is hoztak egy égő tortát az elsötétített teremben, miközben Halász Judit nyomta, hogy Boldog, boldog, boldog születésnapot, de be kell valljam, a torta egészben került haza velünk, mert inkább becsomagoltattuk és otthon ettük meg (napokon keresztül).

Szerdán éhgyomorra a rendelőben kezdtem, ahol az előző napon beszerzett 75 gramm glükózból csináltak nekem egy jó kis oldatot, hogy igyam meg, miután levettek tőlem egy adag vért. A terhes fórumok teli vannak a cukor terheléses vizsgálattól való parától, hát mit ne mondjak, volt már és lesz is még kellemetlenebb élményem, egy fél citrom belecsavarása után két perc alatt felhörpintettem a nedűt, semmi gond nem volt vele... Utána egy iszonyú uncsi két óra várt rám, ami alatt már nem volt érdemes hazacsoszognom. Vettem egy Nők Lapját, azzal múlattam (volna) az időt, de fél óra múlva úgy kellett volna rohannom a wc-re (gondolom a glükóz megtette a hatását), hogy nem tudtam az olvasásra koncentrálni. Kínos várakozásom alatt elgondolkodtam rajta, hogy milyen iszonyú béna ez az egész, hogy a malacinfluenza idején főhír volt, épp hányan betegek, milyen fontos a higiénia stb stb stb, erre egy rendelőintézetben, ahol több ezer ember megfordul per nap gondolom, van összesen két női mosdó, ami közül az egyiket épp verik széjjel, a másikban pedig nincs wc papír, de ez még csak hagyján, mert az ajtókon rigli sincsen, azaz nem lehet őket bezárni belülről... Az, hogy se szappan, se meleg víz, se kézszárító, na azt már meg sem érdemes említeni... Nagy nehezen letelt hát az egy óra, újra leadtam a vérem, majd iszkiri haza. Egy gyors ebéd után újra felkerekedtem és nagyjából két óra alatt (ismét Anyuval) eljutottunk egy 4D ultrahang rendelőbe, mert egyszer 25 hetes a Gyerekünk, gondoltam legyen már róla pár igazolványkép. Kb 30-40 percig nyaggattuk szegény babót, hogy produkálja egy kicsit magát és ő produkálta is, mocorgott, kiúszott a képből, ásított, cuppogott, integetett, rugdosott, ahogy kell. Tudom, orvosilag nem volt indokolt a 4D, de gondoltam ennyi szülői szentimentalizmus belefér, állítólag az ultrahang nem ártalmas, akkor meg miért ne néznénk meg, hogy van őkelme, hátha erősödik az a bizonyos bonding közöttünk... (Erősödik.) Az uh után újabb ezer évig utaztunk haza, estére úgy hulltam az ágyba, mint másról a ruha hullik le boldog szerelemben vagy valami hasonló.

Csütörtökön az Egészségbiztosító kirendeltségén kezdtem, hogy kiderítsem, jár-e valami juttatás, ha egyszer megszületik Ő. (GYES-en kívül semmi, így jártunk.) Hazafelé beugrottam a DM-Rossmann kettősbe és beszereztem még pár levél Magnesii Citrici-t, mert úgy hallottam, az ér is valamit, nem úgy, mint az agyonárazott és sztárolt Magne B6, amiben jóval kevesebb magnézium van. Ugyancsak hazafelé betértem a terheléses cukker eredményemért is, ami frenetikus lett (4,3 előtte és utána is, úgy tűnik valami glükózfaló vagyok, csinálhatnám akár főállásban is, ilyen bér-cukorfogyasztóként vagy valami), szóval volt öröm és boldogság, ha azt nem számítom, hogy a pisimben viszont fehérje volt... Délután-este még hivatalos lettem volna egy endokrinológushoz, mert kiderült, hogy még decemberben elég szar lett az egyik pajzsmirigy hormon értékem és a doki azt javasolta, mindenképp menjünk utána a dolognak, de miután olyan fejfájás tört rám olyan 2 körül, hogy majd' megpusztultam, fájó szívvel, de lemondtam arról a pár órás utazásról, ami az endokrinológusig vezetett volna és helyette felhívtam a dokit, hogy bevehetek-e valamit, mert szétdurran a fejem. (Bevehettem, Algopyrint.) Egyúttal, ha már vonalban voltunk, rákérdeztem, mi lehet az a fehérje a pisimben, mire mondta, hogy valószínűleg semmi baj, csak rosszul pisiltem, de ezt majd még le kell csekkolni egy újabb vizelet mintával. Másnap délelőttre kaptam egy roham-időpontot, majd a lelkiismeret-furdalásom enyhítendő, hogy nem vándliztam be este 8-ra az endokrinológushoz, egész este különböző rémtörténeteket olvastam a neten, mik történhetnek, ha nincs rendben az anyuka pajzsmirigy-hormon termelése. Végső elkeseredésemben írtam a webbeteg-re, mire számítsak, illetve befurakodtam egy pajzsmirigy fórumra, hogy adjanak tanácsot a tapasztaltabbak... Szereztem egy orvost, akit mindenki dicsért, még melegében írtam is neki pár sort, mi a helyzet, majd eléggé stresszesen 10 körül ágyba zuhantam.

Pénteken tehát ismét a doki volt soron, akinél ismét vagy egy-másfél órát vártam, hogy bejussak. Kaptam új gyogyót a fertőzésemre, megerősítette, hogy a fehérje a pisimben lehet a véletlen műve is, majd miután itt kinn ugye nincsen méhszáj ellenőrzés, kértem, hogy nézze már meg megint, nem nyílt-e ki egy kicsit, mert ez a legnagyobb parám. (Nem nyílt ki.) A doki után beugrottam a Westendbe, újra elköltöttem egy rakat pénzt a patikában, majd hazazötyögtem. Ha minden igaz, ezen a napon éreztem először, hogy valami nem oké a légzésemmel, a dokinál még náthának tűnt a dolog, mire hazaértem, már pihegtem rendesen, bár folyni nem folyt az orrom, de iszonyúan bedugult.

Szombatra virradóra beerősített az orrdugulás, könyörögtem Anyunak, hogy hozzon valami orrcseppet, mert ott fulladok meg a szeme láttára. Tudom, terhesen nem megengedett az orrcsepp és tudom, felelőtlen kismama vagyok, de dél körül diadalittasan cseppentettem be egy-egy csepp Nasivint az orrlikaimba és így kb ötig egész jól is voltam. (Ha rendszeresen felálltam és kimentem a friss levegőre lélegezni.) Öttől lefekvésig szenvelegtem kicsit, majd lefekvés előtt újra kinyitottam az orrom 1-1 cseppel és próbáltam aludni egy kicsit.

Vasárnap a rémálom folytatódott, pontosabban tetőzött. Asszem ekkor írtam le először úgy az orrdugulásom, hogy még soha az életben nem volt ilyen. Máskor, ha az ember orra bedugul, az ugye annyit tesz, hogy az egyik orrlyuk totálisan beáll, a másik meg ugyan nem 100%-os, de úgy enged némi levegőt... No most nálam ez most nem játszott be... Mindkét orrlyukam teljesen és résmentesen zárt, olyan szinten, hogy ha egy kicsit is próbáltam kifújni a levegőt rajtuk keresztül (nem beszívni, áh, arról végképp szó sem esett), akkor minden egyes fújás után ha lehet, még jobban bedagadt az orrom belülről. Asszem elértem a klasszikus benőtt az orrom lika állapotot... Enni nem bírtam, hiszen egyszerre levegőt venni szájon át és rágni ugye nem opció, feküdni nem ment, mert akkor végképp úgy éreztem, megfulladok, a hasam már lufiszerű volt a rengeteg lenyelt levegőtől, azt hittem, ott halok meg. Ennek ellenére, este még beautóztunk AV anyukájához, hogy lásson már, ha már otthon vagyok, de nála egy gyűszűnyi pogit sem tudtam legyűrni, mert annyira nem kaptam levegőt. Este sópipáztam, kamillával inhaláltam és beültem egy ezercsillió wattos infralámpa elé, ami úgy hajtott, hogy majd' leolvadt a fejbőröm. Mindeközben a Gyermek persze rugdalt, mint annak a rendje, gondolom izgatta, mi folyik kinn... Arra, hogy esetlen oxigén hiányban szenvedett és azért rúgkapált, gondolni sem merek. 10 körül aztán, mielőtt épp hívtuk volna az ügyeletet, hogy pár perc és megfulladok, elmentem fogat mosni és ezalatt az egyik orrlyukam kb 10%-osan használhatóvá vált. Ekkor, nem tudom, hogy, de lefeküdtem és fárasztó álomba merültem...

Hétfőn reggel viszonylag tisztán ébredtem, de miközben Apu vitt be egy magán endokrinológushoz (akivel még szombat este e-maileztem le, hogy hááát, terhes vagyok és különben is, nem is vagyok itthon sokat, nézzen már rám, mi a pálya), az orrom újra beadta az unalmast. Kínjaimat fokozandó, rájöttem, hogy nincs már forintom, ergo váltanom kell valahol némi fontot, hogy ki tudjam fizetni az orvost... (Eurom sem volt már.) Oké, a rendelő közelében volt is egy OTP bank, ahová besiettem, sorszámot húztam a pénzváltáshoz (WTF?), végigvártam, míg xy lakáshitelről kérdez, z meg épp pénzt vesz ki meghatalmazással, majd mikor kb negyed óra-húsz perc után odajutottam, hogy 20 fontért kérnék forintot, a nő közölte, hogy jaaa, hát ők csak eurot vagy dollárt váltanak. Érted. OTP bank. Mindig tudtam, hogy a legfosabb bank a világon, no de hogy ennyire? Amúgy meg is érdemeljük: amelyik országban egy ilyen bank képes működni, az nem lehet sikeres ország. Fúriaként loholtam át a szemközti Raiffeisen-be, két perc alatt váltottam pénzt, majd ahogy tudtam, siettem vissza a rendelőbe, mert ekkor már csak 5 percem volt kb, hogy ne késsek el. A lepukkant lépcsőházban egy perc megtaláltam a csinos kis magánrendelőt és két perc múlva már ott ültem a doki előtt a leleteimmel, aki közölte, hogy már a teherbeesésem idején mért 3,5-ös TSH-m is viszonylag magas ahhoz képest, hogy gyereket akartunk, a decemberi 7,5 pedig már kifejezetten gáz, úgyhogy csoda, hogy nem lett vetélés a dolog vége... Fejlődési rendellenességgel nem riogatott, mert az állítólag akkor esélyes, ha huzamos ideig (9 hónapig) kezeletlen marad a tizen- meg huszonvalamennyi értékű TSH, de azért figyelmeztetett, hogy ha már így megúsztuk a vetélést, a koraszülést elkerülendő, szednem kell gyógyszert a magas értékemre, még hozzá minden nap, talán csak a szülésig, de az is lehet, hogy örökre. No remek. Mindenesetre örültem, hogy időben elkaptuk a dolgot. Ott helyben volt egy vérvétel (mert ugye decemberi volt a legutolsó mérésem eredménye), volt egy nyaki ultrahang meg némi tapera, minden oké-e. Ez a pajzsmirigy amúgy azért genyó dolog, mert tüneteket csak 10 feletti értéknél produkál, viszont terhesség alatt árthat a babónak még a 10 alatti is... A vizsgálat után hazavándoroltam, a buszon ismét rám jött a most fulladok meg érzés, ami kitartott egészen délutánig. Hazafelé kiváltottam a legújabb gyógyszereimet, vettem egy kámforos orrtisztítót (azt a tamponszerű izét, mert csak azt volt hajlandó adni a patikus), beugrottam a védőnőhöz, aki megállapította, hogy 63 kg vagyok, beírogatta az eredményeimet a kiskönyvembe majd utamra bocsátott. Szó szerint, ugyanis ezen a napon repültem ide vissza. Ahhoz képest, hogy előre fostam a repülőúttól, hogy mi lesz az orrommal, annyira nem volt gáz a dolog, bár azért elég cinkes volt ettől függetlenül. A járat totálisan teli volt, három busszal mentünk ki a géphez. A cuccomnak persze már sehol sem volt hely, ezért a táskám a lábam alatt volt, a 6 kilós kabátom pedig az ölemben. Olvasni nem tudtam, mert ha lefelé néztem, rosszabbodott az orrdugulásom, mp3-at hallgatni a légnyomásváltozás miatt nem mertem, 3 órát át tehát ott ültem, mint egy cövek és arra gondoltam, hogy no, sebaj, szülni sem lesz egy leányálom. A légkondi miatt a dugult orrom kiszáradt, ezért percenként nedvesítettem az ujjammal, a Gyermek folyton a hólyagomon táncolt, ezért szinte az egész utat a wc-n töltöttem volna, annál is inkább, mert ott valami miatt jobban szelelt az orrom, mint az utastérben. Szerencsére pontosan szálltunk le, bár mire a gép elgurult a világ végére, kb 20 perc eltelt, szóval el lehet képzelni, hol szálltunk ki... Ferihegytől eltérően, a D-i reptéren nincsen busz, ami hord ide-oda (miért is lenne, hiszen míg otthon kb 100-150 métert visz a busz, itt jó tizenöt-húsz perc begyalogolni), úgyhogy a tíz kilós cuccomat cipelve már majdnem sírtam: nem kaptam levegőt, fájt a hasam a cipeléstől, a Gyerek rugdosott, a fülem pedig totálisan bedugult... Amíg vonszoltam magam kifelé, már-már felmerült bennem, hogy leülök a francba és itt halok meg a reptéren, de tudtam, hogy nem adhatom fel... Mire nagy nehezen kiértem, beszélni nem tudtam, úgy ki voltam. Nesze neked ne cipeljen semmit meg napi max 2xfél óra gyenge séta... Hazaérve AV-től kaptam Sterimar tengervizes orrtisztítót, ez kicsit felvidított, igaz, elaludni csak egy-egy csepp Nasivinnel tudtam újra, mert eddigre realizáltam, hogy ez nem igazi nátha nálam, hanem nátha vagy még inkább valami allergia-asztma szerű izé terhességi orrdugulással kombinálva, ami a megnövekedett ösztogénnek köszönhető. Ágyba éjfél után kerültem, jó volt végre a saját ágyamban feküdni, örültem, hogy vége a rémálom-szerű rohanásnak.

Hát ennyi volt a kalandokban bővelkedő otthonlétem, ami alatt a hasam oltári sokat nőtt, kiderült, hogy pajzsmirigy gondjaim vannak, de a babó* egy kis óriás és állítólag minden oké vele, éljen.

* őt amúgy most különösen szeretem, hogy kiderült, hogy túlélte az átlagosnál magasabb vetélési kockázatot... Én hősöm.

Na és ha már így benne vagyok (ezt az előzőt egy hete írom nagyjából ha-ha), akkor mi is volt az első újra itt töltött hetemen.

A keddet a pihenésnek szenteltem, a hétfő úgy kifárasztott, hogy az is csoda, hogy kikeltem az ágyból, de hát ki kellett pakolni, rendet kellett rakni egy kicsit, mert AV ugyan kitakarított vasárnap nagyon meg kimosta a takarókat is, de ahogy látom, a rendrakás nem az erőssége, úgyhogy azt a némi romot, amit hagyott, én takarítottam el. Hiába no, én is egy hős vagyok. Este tanítottam, mert az élet nem áll meg, majd megnéztük az Alien 2-t.

Szerdán szintén tanítottam, mostam kettőt, és délután, miután kedden volt pancake tuesday, csináltam pár palit és belevalónak némi kókuszkrémet. (Ekkor még mindig egy hős vagyok.)

Csütörtökön ha minden igaz, bementem a központba, bevásároltam ezt-azt, amit az itteni Sparban nem lehet venni és mosolyogva állapítottam meg, hogy jó itten. Ja, ami a náthát illeti, már kedden nem igazán volt szükség orrcseppre, úgyhogy azt hiszem, levonhatjuk a tanulságot, hogy Magyarországon bűzlik valami... (Ez már akkor gyanús volt, mikor felidéztem, hogy eddig akárhányszor mentünk haza, mindig folyós orral tértem vissza...) Hogy ne legyek teljesen igazságtalan, hozzáteszem, hogy nem tökéletes most sem a szelelésem, de ez már biztosan csupán a megdagadt orrnyálkahártya következménye, ami ugye a 26 hétből következik...

Pénteken dettó tanítottam, megkaptam a pajzsmirigyes vérvételem eredményét (jól gondoltuk, december óta nem állt vissza a normálisra a TSH érték, tehát tényleg szednem kell a gyógyszert) és próbáltam kitalálni, mit csináljuk a hétvégén, mert napos időt jósoltak.

Bár nem tűnik túl eseménydúsnak az életem, bevallom, azért az. Minden este azzal telik, hogy babakocsikat nézegetek, próbálom kideríteni, milyet kéne venni. A kiságyról most leszálltam, az kevésbé bonyolult, de a babakocsik már kezdenek kikészíteni. Ha épp nem a netet bújom tehát, review-k között csemegézve, akkor készülök az óráimra, illetve múlt hétre még egy rövidke fordítást is bevállaltam, ami mint kiderült, mégsem volt olyan rövidke. Emellett persze folyamatosan próbálok képben lenni, mikor mi történik a babóval vagy épp velem, fórumokon okosodom, a terhes könyvemet bújom és mindeközben fizikálisan is érzékelem az Utódot, aki mostanság nem csak hogy rúg, de elég gyakran forgolódik is, úgyhogy a hasam igen mókás külsőt ölt általában, hol itt dudorodik ki, hol ott, hol itt hullámzik, hol ott. Holnap lesz 27 hete, hogy ez az egész elkezdődött, hasilag és Gyermekileg viszont szépen előre járunk, no de gondolom ez a kettő rendesen össze is függ. Ami a tüneteket illeti, az időnkénti, enyhe orrdugulás számomra újdonság, de nátha / allergia nélkül kibírható. Az éjszakáim egyre bénábbak, kizárólag a bal oldalamon bírom ki viszonylag hosszú ideig, de általában akkor is arra ébredek, hogy fájnak a térdeim és csípőm. Ha a hasam kipolcolom valamivel, a Gyermek odaevickél és elkezdi rugdosni a párnát. Nagyon reszponzív. Ha bármi hozzáér (egy ujj pl), már ahhoz odadörgölőzik, bár ha rosszabb napja van, akkor nem rúgással reagál, hanem úgy, hogy nekifeszül a hasamnak és úgy marad. Kíváncsi vagyok, hány mázsa már, 24+6-nál volt 848 gramm... KD. Kis Dagi.

És akkor just for the record, milyen is a gyógyszerezésem:

• Reggeli előtt fél órával 50 mg L-thyroid.
• Ebéd közben egy tabletta Magnesii citrici négybe törve.
• Vacsora alatt fél / egy tabletta Béres magnézium + b6 VAGY 2,5 dl vízben feloldott magnézium pezsgőtabletta.
• Lefekvés és két szem keksz előtt kétnaponta egy tabletta Sorbifer Durules.
• Alkalomadtán, napközben egy 60 mg-os C-vitamin.

Nem is rossz, nem is rossz. Mást nem igazán szedek hálistennek, a savam még nem teng túl, a lábam sem görcsöl, hogy ezekre is gyógyszereket kéne szednem.

Csak így tovább...

Szombaton reggel befejeztem a fordítást, megreggeliztünk és 11 körül útra keltünk, hogy megvegyünk valami rég áhított kütyüt. Míg AV nézelődött, én levetettem magam egy fotelba és teljes lelki nyugalommal húzogattam alá egy prospektusban, milyen izgi látnivalók vannak még Wicklow-ban, ahol még nem jártunk. A hegyekbe vágyom, ez van. Egy körül átértünk a Square-be (igen, ezúttal meglett), beültünk a Burgerbe ebédelni, majd míg AV az Eason-ban nézelődött, én a Dunnesben bevásároltam. Hazafelé csodáltuk egy kicsit a távolban a még itt-ott hófödte csúcsokat, majd otthon én lepihentem kissé, AV pedig játszott az új ajándékával. Este fél 8 körül felkerekedtünk, átmentünk egy szolid házibuliba, ahol teli tömtem magam sült rákkal meg méteres kaláccsal, megmutogattam magam mindenkinek, majd kissé bosszúsan vettem tudomásul, hogy öklömnyi pelyhekben esik a hó, ráadásul van képe meg is maradni. Fél 11 körül, ömlő hóesésben vándliztunk haza, majd szélsebesen elkezdtem valami alternatívát kitalálni a szépen kidolgozott wicklow-i kirándulás helyett.

Vasárnap reggelre - természetesen - nem olvadt el a hó, úgyhogy végképp lemondhattunk Wicklow-ról. A délelőtt kétségbeesett mit csináljunk, mit csináljunk tanakodással telt, majd előrukkoltam az ötlettel, hogy menjünk el a Bray-i Sealife-ba, úgysem voltunk még ilyesmiben, nem fog csalódást okozni. Nosza, rendeltünk is jegyet online kb féláron és felkerekedtünk Bray-be. Félúton - természetesen - kisütött a nap, úgyhogy kicsit bosszankodtam, hogy nem indulhattunk el az eredeti terv szerint, de aztán mikor megérkeztünk Bray-be, már minden szép volt meg jó. Először megnéztük a kiállítást (szerintem jó volt, bár biztos aki már látott igazi akváriumot az kissé avittosnak írná le a helyet), öt centiről néztünk piranhát, ráját, tengeri csillagot, ilyesmit, megcsodáltuk, ahogy egy kis tartóba tett tartóból kieszi a kaját egy polip, majd kisétáltunk a partra, ahol vettünk fagyit és nagyjából fél-háromnegyed órát sétáltunk a jégveremben. Hazafelé megálltunk Sandymounton, bedobtuk a cipőgyűjtőbe a már ezer éve kiselejtezett cipőinket, majd itthon megebédeltünk. Mivel jó fej voltam, rántott húst csináltam rizzsel. Ebben csak az a nagy szám, hogy nincs a konyhában akkora összefüggő hely, ahol három tányér (liszt-tojás-prézli) egymás mellett elférne, de megoldottam a dolgot, hiszen zseni vagyok.

Hétfőn sor került az első ír szülésfelkészítőmre a D-i kórházban, úgyhogy így a 26. héten megtudtam, hogy tágul a medencénk, hogy fontos a medenceizmok edzése, hogy mit szabad és mit tilos ennem és hogy ha gondom van, szociális munkások segítenek megoldani, mert ők jók. 10-től 12-ig voltam benn, igazság szerint csak azért regisztráltam, mert a 2. óra izginek tűnt (Hogyan csökkenthető a derék- és hátfájás?), de mint megtudtam, arra csak március 22-én fog sor kerülni, mert akkor kerül rá sor és kész. Kicsit elkámpicsorodva jöttem el, azt hittem, nem jól látom, hogy több, mint négy hét múlva lesz csak a következő óra, hát basszus, a 30. héten már cseszhetem a gyakorlatokat, mikor már a 15. hét óta hátfájással küzdöm... Áh, picsapicsapicsa. Ennyit a gyógytornáról. Hazafelé beugrottam a Tescoba, vigaszképp vettem öt karikafánkot 25 centért, benéztem a Lidl-be és csupán 20 perces várakozás után hazabuszoztam. A délutánt fórumozással, babakocsi keresgéléssel töltöttem, majd este főztem egy jó kis tarhonyás húst, mert megérdemlem.

Ma reggel a GP-nél kezdtem (szétszed az egészségügy), aki egy csíkkal megállapította, hogy már nincs fehérje a pisimben (előrelátóan tegnap hoztam pár pisiminta dobozt a kórházból ha-ha, mielőtt hazamegyek fel kell tankolnom még, mert rühellem, ha uborkás üvegben kell pisit vinnem, mert nincs kisebb tartóka), megmérte a vérnyomásom (135 / 80), a súlyom (63 kg, atyaég) és megtapogatta a méhem kívülről (itt ez a módi) majd megmutatta a babó szívhangját (szép volt neki). Hazafelé beugrottam a Sparba kicsit vásárolni, majd miután hazaértem, megkezdtem behozni a restanciám blog ügyileg, írtam pár e-mailt (ezer éve nem írtam kb senkinek, de egyszerűen semmire sincs időm valahogy), mostam, teregettem, kicsit elpakoltam, telefonáltam Anyuval és 6-tól tanítottam. Miután (bár lehet, nincs is összefüggés) a gyermek egész nap hiperaktívkodott, 7-re, mire végeztem, iszonyúan bekeményedett a hasam, járni alig tudtam, kiegyenesedni se, úgyhogy mióta vacsiztam egy scone-t, azóta itt döglöm és várom, hogy valaki kivigye a testem lezuhizni. Most tökéletes bowling labda a hasban érzés a dolog, teljesen lehúz a mélybe, kicsit fosok, mi lesz később, ha már most nem bírják a tágulást a hasizmaim, de hát így jártam. Még 92 nap, ha minden igaz, hát azt már fél lábon is...

1: Esik a hó és 0 fok van kinn. Február végén, Írországban ez olyan, mintha azt mondanám, hogy Lappföldön plusz 25 fokot mértek - januárban. Folyománya: A Gyermek igen aktív, az előbb írtam AV-nek, ha lenne egy zsebkése, már rég kivágta volna magát, ahogy ismerem. Frontérzékeny, na.

2: Tegnap vettem 25 centért 5 db karika fánkot, épp most nyomom le a másodikat egy jó kis forró tejával. Folyománya: A Gyermek igen aktív, az előbb írtam AV-nek, ha lenne egy zsebkése, már rég kivágta volna magát, ahogy ismerem. Édesszájú, na.

3: Rádöbbentem, hogy minél idősebb terhes valaki, annál több dolgot ejt el, hogy minél nehezebb legyen lehajolni a lepottyantott dolgokért. Folyománya: A Gyermek igen aktív, az előbb írtam AV-nek, ha lenne egy zsebkése, már rég kivágta volna magát, ahogy ismerem. Szenzoros-élménykereső, na.

február 24

Tekintve, hogy egyedül ma nem tanítok, gondoltam ma sétálok vagy buszozom be a városba nézelődni egy kicsit, tologatni pár kocsit meg ilyesmik. Természetesen reggel óta szemerkél valami szar, úgyhogy azon kívül, hogy két percre kiálltam az erkélyre, hogy szíjjak egy kis kinti levegőt, benn rohadtam a lakásban egész nap.

Mondjuk a rohadás, no az durva kifejezés, mert először is zuhiztam, reggeliztem, reagáltam pár fórumbejegyzésre, átfutottam a használt babakocsi kínálatot, csináltam pár képet a hasas ennenmagamról, elmosogattam, ebédeltem, néztem egy Doctors-t, kivasaltam egy regimentnek való pólót, felsőt (ülve!), leporoltam minden poros(nak látszó) felületet, porszívóztam, beszéltem Anyuval msn-en, kimostam a csapot, sütöttem egy diós-mazsolás muffint és csináltam egy kis kőrözöttet. (Ennek kapcsán megállapítottam, hogy bár túrós tésztához abszolút használhatatlan a cottage cheese, remek kőrözött alapanyag.)

Most itt ülök, feltett lábakkal és azon filózom, hogy egy Desperate Housewives részt kezdjek-e el nézni vagy mossam ki a kádat jó alaposan és feküdjek bele, nyakig, hogy csak a hasam dudorodjon ki.

Hm. Dilemma.