Na. Azt hiszem kezdek beleőrülni a babakocsi témába, talán akkor voltunk utoljára ennyire tanácstalanok, mikor azt próbáltuk meg eldönteni, hová menjünk a nászunk útján.
A keresgélésem lépései nagyjából egyszerűen leírhatóak: Kinyitom a gumtree-t, végignyálazom a naponta frissülő kínálatot. Ha látok egy szimpatikus darabot, aminek a márkája és a típusa is szerepel a hirdetésben, rákeresek a "folded size"-ra, mert mint kiderült, nálunk ez a szűk keresztmetszet. Miután hosszas kutakodás után megvan végre a folded size (kicsit bonyolítja a dolgot, ha inch-ben van megadva a méret, mert akkor azt még át kell váltani cm-be) ÉS a határértéken belülre esik, akkor review-kat keresek az adott babberkocsiról, de csak hogy kiderüljön, hogy hááát, ez katasztrófa, worst buggy ever, szégyen, hogy ilyet kiadott a kezéből a Mamas&Papas / a Graco / a Cosatto / a Bebeconfort / a bárki. (Minden review gyűjteményben van legalább egy ilyen lehúzós használó, az tuti.) Ha valamelyik babakocsi mégis átjut a szűrőn, akkor arra rákeresek, mennyi újonnan (amazon, ebay, babaáruházak), majd ha jelentős különbség van az új és használt ár között, elmentem a hirdetést, ha nincs nagy különbség, felírom a márkát / típust. Egy. Következő szimpi kocsi. Folded size, (inch - cm), reviews, árcsekk, elment / felír / elvet. A helyzetet néha (mit néha, az esetek 60%-ban) nehezíti, hogy az eladó nem írja ki a típust, csak a márkát. "Graco buggy". Bakker. De melyik? Ilyenkor írok, hogy ugyan, árulja már el, az 50 típus közül mégis melyikhez van szerencsénk, mert ezt így nem lehet leinformálni folded size ügyileg. A válasz általában újra a márka és némi értetlenkedés, hogy hát ott van, Graco. (Mintha mindegy lenne, hogy Volkswagen bogarat vagy valami batár szart keresek.) Ekkor, ha nagyon tetszik a kocsi, kép alapján próbálom kinyomozni, mégis mi lehet (órák kérdése), majd rákeresek a folded size-ra és akkor kiderül, hogy nagy. Napi több órát töltök keresgéléssel, ez már ilyen végzetem nekem, idegesít, hogy nincs olyan kocsi, ami mindenben tökéletes lenne.
Egyre inkább kezdek meggyőződni róla, hogy miképp a szülést a férfiak találták ki, a babakocsikat olyanok tervezik, akiknek sosem volt gyerekük.
Nehéz az élet.
A hétvége már csak azért is jó, mert akkor nem zúg a házunk alatt egy víztisztító szar (?), ami nagyjából három hete minden hétköznapomat megkeseríti, mert olyan hangos, hogy ha épp szellőztetek, nem hallom, hogy csörög a telefonom, pedig nem rezgésen van. Csukott ablaknál is kiborító a folytonos zúgás, de nyitottnál egyenesen vérlázító. A legidegesítőbb, hogy nem tudom, mit csinálnak, mi az istenért őrülök meg minden nap 9-től fél 6-ig. Néha legszívesebben lekiabálnék az erkélyről, hogy kapcsolják már ki csak öt percre ezt a szart, mert kiugrom a csatornába, most. (Nagyjából úgy lehet elképzelni a dolgot, mintha légkalapáccsal bontanák a betont a ház előtt három hete egyfolytában, teljes munkaidőben.) Tiltakozom.
És akkor hogy hogyan is telt a hétvégénk a zúgás nélkül:
Szombaton gyönyörű napsütésre ébredtünk, mit volt mit tenni hát, nekiindultunk Wicklow-nak. Ezúttal nem a hegyekbe mentünk, hanem Wicklow városba, ami egy kis tengerparti hely nagyjából 50 km-re délre. Útközben távolról megszemléltük a fenyegetően az út fölé magaskodó Great Sugar Loaf hegycsúcsot (501 méter), én pedig titokban elhatároztam, hogy ha legközelebb alkalmas leszek bármiféle menetelésre, akkor azonnal megmásszunk őkelmét. Mivel Wicklow-ba érve nem találtuk meg azonnal a célunkat (Wicklow Historic Gaol), továbbrepesztettük a Brittas Bay-ig, ami egy közkedvelt strand Írországban, ahol mellesleg a 2002-es Monte Cristo grófja film egyes jeleneteit forgatták. A part tényleg szép volt, homokos, hosszú, nemszeles, egyszóval tökéletes. Egy csapat gyerek épp homokvárakat épített, mikor arra jártunk. Vicces volt látni, hogy míg mi téli kabátban, sálban sétálunk a víz mentén, ők mezitláb, kabát nélkül nyomulnak, de hát istenem, ki mit szokott meg... A part után visszacsorogtunk Wicklow-ba, ahol ezúttal azonnal meglett a börtön. A belépő €7,3 volt per fő, ami elég magas, de miután jó sok látnivaló volt, megállapítottuk, hogy megérte eljönnünk. Először egy bácsi levezetett minket az előtérbe, elmondta, hogy az ír bűnözők többségét Ausztráliába deportálták anno, hogy ne rontsák itt a levegőt, majd magunkra hagyott egy térképpel, hogy fedezzük fel a helyet magunk. A kiállítás tulajdonképp az egykori cellákból állt: mindegyikben mást és mást meséltek el a börtönről. Volt, ahol csak táblákat kellett olvasgatni, de a legtöbb cella úgy volt kialakítva, hogy ha belépett valaki, azonnal megszólalt a szöveg a magnóból és még olvasni se kellett. Az általánosságok mellett (mit csináltak a börtönlakók, mennyi kaját kaptak naponta stb) egyedi sztorikról is hallhattunk, volt egy nő, akit 7 évre deportáltak, mert krumplit lopott. A kiállítás három szintes volt, plusz volt egy hajó is, amin azt mutatták be, hogyan, milyen körülmények között jutottak az írek Ausztráliába. Miután másfél-két óra alatt mindent megnéztünk, lesétáltunk a tea-room-ba és teáztunk egyet egy-egy scone társaságában. A büfések mesélték, hogy éjszakánként néha szellemet idéznek a börtönben, hajnali 4-ig, ez ilyen extra szolgáltatása a helynek... Az ebédet követően elgurultunk a Black castle-hoz, ami tulképp inkább egy rom, mint egy kastély, de nem is ő volt a lényeg, hanem a kikötő és a körülötte lévő zöld placc. Fél órát sétáltunk még a ragyogó napsütésben, áldottuk, hogy itt a tavasz végre, majd egy óra alatt nagyjából hazaautóztunk. Mire hazaértünk, alig tudtam kiszállni a kocsiból úgy fájt a derekam, gondolom valahogy bénán ülhettem és nem tűnt fel, hogy valami nem stimmel. Vacsira zacskós levest ettünk krokettal és virslivel, junk food, junk food, ez van, fájós derékkal és farkaséhesen az ember nem válogat. Este megnéztünk még egy Poirot-t, majd belehulltam az ágyba.
Vasárnap később keltünk, reggeliztünk, tettünk-vettünk. A délelőtt csúcspontja az volt, mikor AV kiöntött egy kis vízzel felöntött levesmaradékot a rötyibe és valami koppant a wc csészében... Szeretem az ilyet, szétröhögtem magam, végül egy kézre húzott kis dm-es zacsi közreműködésével megmenekült a szerencsétlenül járt kiskanál, igaz, én, a kárörvendő majd' megpusztultam a röhögéstől. Ebédre rizses húst ettünk, majd 3 körül elmentünk babakocsi nézőbe. (Előtte kb egy órámba telt kideríteni, hol van olyan hely, ami vasárnap (!) is nyitva van ÉS nem is csak 4-5 kocsi van kitéve dísznek.) Végül az egyik eurobaby-be mentünk, ahol vagy 30-40 kocsi volt kiállítva, úgyhogy életünkben először tologattunk egy kicsit, sőt, AV össze is csukott két típust. Sajna összesen két kocsit találtunk, ami méretre és árban is okésnak tűnt, de ezekhez meg nincsen pram rész, vagyis mélykocsi... Miután hazaértünk, én folytattam a vadászatot, AV pedig oldódásképp játszott. Az estére nem emlékszem, talán megnéztünk egy Született feleségek részt, aminek a végén meggyilkolnak egy pincérnőt.
Ennyi.
Amikor már úgy hiszem, nem tudja magát alulmúlni az ír terhességgondozás, akkor kiderül, hogy a first booking visit (amikor ugye először beszélhettem valakivel a terhességemről - a 24. héten) utáni második kórházi látogatás abból fog állni, hogy megmérik a vérnyomásom (van itthon vérnyomásmérőm, köszönöm), odaadják az egy hónapja levett vérem / pisim eredményeit és megkérdezik minden oké-e. Se egy ultrahang, se egy méhszáj nézet, se semmi.
Holnap lépünk a harmadik trimeszterbe.
március 8
Igazság szerint sosem tudom, mit mondjak due date-nek, ha kérdezik, mert hivatalosan (az utolsó menstruáció első napjától számolva - ami elég béna, mert eszerint az éppen megfogant embrió már két hetes...) május 28 a nagy nap, a magánszámításaim szerint viszont (ami egy igen sokoldalú empirikus vizsgálódáson nyugszik) május 26. Tudom, két nap nem oszt nem szoroz, de mégis.
Hiszen tegnap este megrendeltük a repjegyemet haza és az azért nem mindegy, hogy 32 + 6 vagy 33 + 1 naposan megyek haza. Legalábbis nekem nem mindegy... Úgy lelkileg...
És ha már a számoknál tartunk, most, 28 + 3-nál (vagy 28 + 5-nél - mindenesetre definitely a harmadik trimeszterben) leírom már, mi változott a múltkori helyzetjelentés óta.
Gyermek: Egyértelmű ritmust vélek felfedezni a mozgásában. A reggeli akció (felkeléstől kb 10-ig) után nyugi van, akkor élénkül csak meg, ha eszem valamit, majd 5-6-kor újra indul a buli úgy 7-ig, amikor is újra alvás (vagy resting, ha már nem is alvás) és 11 felé újabb izgés-mozgás. Kézrátételre abszolút konzisztens reakciót kapunk, az érintés mindig felélénkíti, zenére, beszédre, erős hanghatásokra viszont nem igazán indul be (remélem, hogy csak) még. Ami a mozgás jellegét illeti, eléggé átalakult, a korábbi rúgásokkal szemben pörög-forog, hullámzik, úszik. A mocor helye is megváltozott: míg régebben egyértelműen a jobb oldalon, a köldökvonal magassága felett úgy 5-6 centivel ment a gyúrás, most egyrészt képes arra, hogy egyszerre rugdalja a bal alhasamat és a jobb felhasamat, másrészt pedig mostanság elég gyakori, hogy 1: a jobb oldalon berúg a bordám alá 2: középen-alul a szerveim rugdossa, aminek következtében van, hogy öt percen belül kétszer kell pisilnem, úgy, hogy az inger el sem múlik. Egyébként elég jól viseli magát a Gyermek, nem hangoskodik, sír meg ilyesmik, elvan magában, jól.
Cuccok: Egyelőre nem történt újabb beruházás. (Bár lehet, ma veszek egy rugdalózót.)
Ennenmagam: Az éjszakák egyre izébbek, egy fordulás rémálom számba megy. Gyakran felébredek, ekkor kétesélyes, sikerül-e visszaaludni. Reggelente fáj a fülem, ez 5 perccel felkelés után elmúlik, csakúgy, mint a mindenféle (térd, váll, csimpely) ízület-fájás. Dagadni még nem dagadok hálistennek, a vérnyomásom is okés, sav-érzésem sincsen. Vannak napok, mikor minden egyes felállásra kemény a hasam, állítólag ez nem kóros, csak a babó helyezkedik ilyenkor rosszul, ekkor menni alig tudok, mert húz le a hasam a mélybe és még a sima állás is kihívás, mert a derekam és a hátam is hasogat, miközben egy bowling labdát próbálok megtartani a hasizmommal; van úgy viszont, hogy semmi bajom, vígan sétálok, gyalogolok, bármi - igaz, 2/3 akkora sebességgel, mint előtte. A kemény-érzéstől függetlenül időnként nekinyomja magát a hasfalamnak az Utód, na ez igazán félelmetesen néz ki, főleg így felülről. Súlyilag stagnálok, 64,5 kg vagyok, ami 9 kg plusz a kezdetektől, igaz, ha arrébb húzom a mérleget, akkor csak 63,5 kg-t mutat, ami meg "csak" +8. A hasam elhelyezkedése továbbra is fiús: úgy érzem, a derekamon semmi plusz nincs (pedig biztos van, de nem feltűnően), a cucc inkább ilyen kúpszerűen előre növekszik, mint szép szabályosan mindenfelé. Fekvése - már a hasamé - alsó, talán ezért is kerülnek el a szokásos fulladásos-légszomjas-savas tünetek. (Tulképp a kezdetek-kezdete óta úgy nézek ki, mint akinek már leszállt a hasa...)
Ami a keményedést illeti, még mindig nem érzem, hogy biztosan el tudnám különíteni az én keményedéseim a sima gyakorló méhösszehúzódásoktól vagy éppen a valós, veszélyes, méhszáj nyitogató méhkeményedésektől. Sokat olvastam már a témában, tudom, hogy a veszélyes keményedések ritmusosak, rendszeresek, az egész méhre kiterjednek és derékfájással meg menstruációs görcs-szerűséggel járnak együtt, de nekem ez valahogy nem egyértelmű meghatározás...
Na mindegy, bízunk a jóistenben, szárazon tartjuk a puskaport és amellett, hogy próbáljuk minél jobban kihasználni az előttünk álló utolsó egy hónapot kettesben, várjuk a repülés napját, mert van egy olyan érzésem, hogy otthon kicsit nagyobbak a Gyermek túlélési esélyei.
március 10
Most látom, még a múlt hétről sem írtam. Nem mintha olyan borzasztó sok dolog történt volna, de mégis. Tanítottam, gyarapodtam, mocorgást figyeltem, háztartást vezettem... és többé-kevésbé ennyi.
A hét fő eseménye a második kórházi vizitem volt, az első részről ITT lehet olvasni, ha valaki teljes képet szeretne kapni az ír terhességgondozásról a 28. hétig bezárólag. (ITT a magyarországi kötelező vizsgálatok vannak. Ha-ha. Alig van különbség.)
Szóval a második vizit abból állt, hogy bár pontosan megérkeztem a kapott 13.30-as időpontomra, 15.00-ig ott ültem kb huszadmagammal a váróban. (Hogy akkor minek kaptam időpontot, arról gőzöm sincs.) 15.00-kor a nővérke megmérte a vérnyomásom a folyosón, a pontos adatot gondosan eltitkolta, csak annyit közölt, hogy oké minden, majd egy kis csíkkal megállapította, hogy a pisim is rendben van. (Mint utólag kilestem, albumint és glükózt nézett. Az albumin nem biztos.) 15.05-kor A doktor úr behívott a szobájába majd megkérdezte minden oké-e. Miután elmondtam a panaszaimat (hogy keményedek, hogy volt pár barna pöttyöm az elmúlt két napban, hogy van valami fertőzésem is, ami nem múlt el 3 kúptól), egy könnyed mozdulattal leszerelt, hogy ezek természetes dolgok, ne rinyáljak. Kérdeztem, Canestent kenhetek-e magamra, azt mondta ja. Ennyit a fertőzésről. Ezután nagy kegyet gyakorolva megnézte a babót uh-val, mondta, hogy jól van, épp resting. Ez mondjuk jó volt. Súlyt, méreteket persze nem mondott, hogy is mondott volna, mikor nem is nézett, miután az egész vizsgálat nem volt több egy percnél. Miután leszálltam az ágyról, kérte, hogy ne aggódjak annyit (gondolom látta az arcomon, hogy nem akarom elhinni, hogy ennyi volt, mehetek), én pedig kisétáltam és hello.
Hát ennyi volt a második terhességgondozási alkalom.
Meg a hét is.
március 10
Asszem a "Ha jól vagyok, bemegyek a városba." programpontot ki kell egészítenem azzal, hogy "Ha hiperjól vagyok, hajat mosok."
Ez valami horror, az előbb azt hittem, elhullok.
Kivagyok.
Mielőtt belemennék, mik voltak az elmúlt két hétben (nem sok, bár sokfelé jártunk)...
Bocsánat. Bréking nyúz. Mióta egyre rosszabbul esik a nevetés (keményíti a hasam), AV egyre viccesebb lesz, bár alapállapotban sem semmi. Az előbb ahogy ment fürdeni pl, visszalépett a törölközőért és az alábbi párbeszéd játszódott le közöttünk...
- Kicsi b*zi teáskanna vagyok. (mindezt énekelve)
- Mi? Mit mondtál?
- Azt ne mondd, hogy te is ezt akartad mondani...
- Nem, de most ez mi?
- Kicsi teáskanna vagyok, kicsi teáskanna vagyok...(még mindig énekelve)
- De miért, mi ez?
- Hát... keress rá a neten...
- De most hogy... mi... mi ez...
- Hát én se tudom... Kicsi teáskanna vagyok, kicsi teáskanna vagyok... (távolodóban)
Weirdo. Tudom. De öt perce ezen röhögök.
március 18
Na akkor tehát visszafelé.
Tegnap volt Szt. Patrik nap, ami ugye itt a legnagyobb nemzeti ünnep. Mivel tavaly épp vendégeink voltak március 17-én, gondoltam, no majd most idén jól megnézem magamnak azt a menetet, huhú.
Délelőtt tehát tettem-vettem, mostam, teregettem, kiságyat kerestem (csak az ajtó mögött nem néztem), reggeliztem, hajat mostam, majd 12 körül nekiindultam bicajjal a városba. Ezért utólag kaptam, hogy milyen hülyeség ez, a 30. hetet egy kis bicajozással ünnepelni, de az igazat megvallva jól esett - legalábbis jobban, mint a gyaloglás. Először a Merrion Square-ig tekertem el, ahol újra felállították Funderland-et. Volt ott móka-kacagás, utólag már sajnálom, hogy nem vittem gépet, mert akkor most beszúrhatnék pár fotót néhány román kéregetőről, akiknek az arcán azért ott figyelt a shamrock néhány babakocsis gyerekről, akik önmaguknál kétszer nagyobb lufit / plüssfigurát / zászlót cipeltek az ölükben és persze megszámlálhatatlan vicces kinézetű zöld kalapos, sálas, miegymásos emberről. A Merrion után eltekertem a Dame streetig, gondoltam majd ott bevárom a vonulókat, úgyhogy tíz percre leültem a canga csomitartójára, remélve, hogy látok valamit... Tíz perc múlva jött is a menet, de miután sajna látni nem igazán láttam semmit, csak valami dudaszót hallottam, úgy döntöttem, itt az idő felszívódni, nekem ennyi elég volt a tömegből. Szívem szerint vettem volna egy csavaros fagyit az egyik bódénál, de miután félkézzel nem mertem volna bicajozni, erről kénytelen voltam lemondani. Kb húsz perc alatt csigatempóban hazatekertem, útközben beszereztem némi bagettet és 4 hot cross bunt, majd fél 2-kor már itt kavargattam a kis borsófőzelékemet, ami ugyan kissé hígra sikeredett, de azért ehető volt. Igazság szerint lehet, hogy rizikós a bicajozás, de tegnap abszolút megérte. Úgy jártam ugyanis, mint az okos lány: voltam is a felvonuláson meg nem is, el is fáradtam meg nem is. Ez így még mindig a jobbik opciónak tűnik ahhoz képest, hogy itthon ültem volna ezen a nevezetes napon, mert hogy begyalogolni nem tudtam volna a központig, az hótziher. (Arról nem beszélve, hogy másfél óra alatt közel sem úsztam volna meg az egészet, sokkal nagyobb szenvedéssel...)
És akkor most külön a hét meg a hétvége. A legutóbbi. Már hétvége.
A szombat meglehetősen nehezen indult be, egész délelőtt, sőt, egészen 3-ig azt terveztük (vagyis elsősorban AV tervezte), miket kell vennünk, hogy megnöveljük a pakoló-rakodó felületet a lakásban.
Először egy homeware üzletbe mentünk, ahonnan némi csavarral és egy kis fűrésszel jöttünk ki gazdagabban. Innen - némi nehézség árán (az ír gps térkép valami botrány) - átautóztunk az IKEA-ba, ahol először megebédeltünk, majd vettük három egyszerű, bár bugyikék polcot a fürdőszobába és egy csinos kis cipős szekrényt. Miután nézelődtünk még egy kicsit a gyerekosztályon, 7-re értünk haza, amikor is a nap fénypontjaként sütöttem pár palit és megnéztük a Valami Amerika II-t.
Vasárnap - mivel már csak mindössze két hétvége áll előttünk kettesben Írországban - elmentünk Castletown-ba (jó kis honlapja is van). Egyszer már jártunk itt, de akkor rossz irányból közelítettük meg az ojjektumot, úgyhogy csak sétáltunk az árnyas fák között, most viszont előrelátóan kinéztük, hogyan is kell helyesen megérkezni a házhoz... Miután szerencsésen elértük a 3/4 1-es vezetést, öt perc napozás után (igen, sütött a nap) végigvonultunk a kastélyon, ami szerintem első osztályú élmény volt, legalábbis nekem nagyon tetszett. A túra egy órát tartott, utána még kicsit keresgéltük a Celbridge Abbey-t, de miután megint nem volt meg, feladtuk és jöttünk haza, útba ejtve egy óriás Tescot. Itthon AV megpróbálta feltenni a bugyikék polcokat, de kiderült, hogy nincs hozzá megfelelő méretű csavarkészlet, szomorúságában összerakta hát a cipős szekrénykét. Mindeközben én ebédet főztem: tárkonyos levest sajtos csirkemellel meg rizzsel. A végére már nagyon nyűglődtem, iszonyúan fájt a hátam, a hasam betonkemény volt, na de ez van, a vasárnapi ebéd mégis csak vasárnapi ebéd. Délután AV átcincálta a könyves szekrényeket a nappalin (egyik sarokból a másikba), kihoztuk a zongit, nagy nehézségek árán eldöntöttük, hol legyen a videó, a dvd és a digitális tv-izé, eltoltuk az ebédlőasztalt - egyszóval kialakítottuk a huszadik nappalinkat a beköltözés óta. A mostani elrendezés mindkettőnknek nagyon tetszik, van egy oltári nagy tánctér középen, mindennek megvan a maga helye, ráadásul a hálónk is elég szellős lett, hogy kikerült belőle a zongora, úgyhogy nagy az öröm meg a boldogság.
Hétfőn szinte egész nap takkeroltam, ki is voltam rendesen, mit ne mondjak. Minden helyiséget - kivéve a spare hálószobát - végigportörlőztem, a könyves szekrényeket átrendeztem majd felporszívóztam, ami a legnagyobb szívás a hetedik hónapban szerintem, mert kikészíti a derekat. Délután elsétáltam a közeli hardware boltba, vettem pár csavart, majd meglepődve vettem tudomásul, hogy a környék egyetlen kínai háztartási boltja bezárt. Bánatomban vettem két almás táskát majd hazasunnyogtam.
Kedden délelőtt 10-re mentem a kórházba, az endokrinológiára. Bár előre éreztem, hogy ez egy olyan szarnak a pofon élmény lesz, sajnos voltam olyan hülye, hogy jóhiszeműen mégis megjelentem... Fél 10-re értem oda (10-re volt időpontom), 3/4 12-kor be is jutottam egy félvér pasihoz, aki tökéletesen hülyének nézett, hogy lehet az, hogy a (szám szerint 2 db) dublini leletem szerint minden oké, a (szám szerint 3 db) magyar vérvételi eredményem viszont szar. Mivel jól nevelt vagyok, nem akartam neki mondani, hogy talán ez azért van, mert a sokat szidott magyar egészségügy alapos és jó, az ír meg lófaszjóska, úgyhogy csak hümmögtem, hogy hát, hát, én sem tudom, de mondjuk ő az orvos... Mindenáron tüneteket igyekezett kipréselni belőlem, holott az otthoni doki megmondta, hogy a 10 alatti TSH nem sokszor mutat tüneteket, viszont 4 felett már kezelni kell a dolgot, főleg terhesen. Tíz percet voltam benn kb, ezalatt a hülyének nézés közben meghallgatta a szívverésem, megmérte a vérnyomásom, megkopogtatta a térdem majd átküldött egy vérvételre és hello. Miután a vérvételi eredmény szerintem jó, ha április közepére meglesz, mondhatjuk, hogy tökéletesen elcsesztem a kedd délelőttöt, nem is tudom, mit hittem, miért nem hagytam ki az egészet úgy, ahogy van. Délután tanítottam, előtte annyi időm volt, hogy bekaptam egy hagymás-uborkás-rántottát, főzni ugye nem volt lehetőségem, miután 1 körül értem haza. A délutánt csendes bosszankodással töltöttem és nagyjából ennyi volt a kedd.
A szerdáról, Szt. Patrikról már írtam, úgyhogy azt hiszem, szépen behoztam a lemaradásomat a hét krónikájának rögzítésével kapcsolatban.
Ja, azt el is felejtettem, hogy a múlt hétről sem írtam meg az ez előtti hétvégéről sem. Akkor csak emlékeztető-képpen:
A múlt-múlt hét legnagyobb eredménye az volt, hogy valamikor kipakoltam a fiókos szekrényemet és pár ruhámtól örökre búcsút vettem. Sajna az otthonról hozott ruháim többsége nevetségesen kicsi, nem csak most, így, 65 kg-san, hanem alapból. Valami oknál fogva úgy érzem, otthon csak rövid derekú felsőket lehet venni - vagy lehet, én lőttem félre minduntalan. Két délután át pakoltam szívszakadva a szinte vadiúj felsőimet egy zacsiba, amiket most bedobunk szépen valamelyik clothes bankba - és amik lehet épp egy magyarországi turiban fognak kikötni... Van olyan, ami egyszer volt rajtam. Ha. A szinte új felsőkön kívül persze selejtezésre került pár régi (vagy túl nyári) darab is, ezeket áprilisban hazaviszem, de már sosem hozom vissza őket... Rengeteg pántos pólócskát, szandit, papucsot hoztam ki, amikre itt egyszerűen nincs szükség, mert... mert hideg van. Ha viszont egyszer mégis pántos pólóra vágyom: akkor majd veszek egyet max. 5-6 euróért... Hát... Így múlik el a világ dicsősége. Utálok selejtezni, tényleg, néhány darab fölött öt percig elfilóztam, mi legyen a sorsa, de most kemény időket élünk. Kell a hely az új ruháknak... Az új lakónak... Néhány felesleges cucc persze így is maradt, amiket ugyan már tuti nem veszek fel többet, de túl erősen kötődöm hozzájuk és nincs szívem megszabadulni tőlük... Nosztalgikus lélek vagyok, na. Mindenesetre így is kiürítettem másfél fiókot és egy szekrénnyi polcot. Jöhetnek a babberruhák.
A felszabadítás örömére tehát beszereztem a Gyermek első rugdalózóját, első három zokniját és első három hosszú ujjas body-ját. A rugit sajnos a lányruhák között találtam, hát sajnálom, megtetszett, remélem nem torzul el szegénynek a személyisége ettől, hogy egy potenciálisan női rugit kapott elsőként... (Amúgy szerintem egy krémszínű rugdalózó abszolút lehet uniszex, ráadásul macimintás és ugye az olyan fiús, hát ki hallott már lánymedvéről.) Ehhez kapcsolódóan el kell mondanom, hogy tök felháborító, hogy míg a kis rózsaszín babaruhák több soron keresztül lógnak, fiúruhákból alig van választék... Mintha a fiús anyukáknak mindegy lenne, mit adnak a gyerekre. Namár.
A hét tehát a ruhák árnyékában telt, egy keveset tanítottam is, de nem sokat sajnos.
Ami a kimozdulós napokat illeti, szombaton meglehetősen szerencsétlenek voltunk: kinéztem ugyanis két kertet, amik közül az egyik - a honlapon található info ellenére - zárva volt (Festina Lente Gardens), a másikat meg nem találtuk meg (Fernhill Gardens). Miután tehát szinte órákon át autóztunk a semmiért, betértünk egy zeneboltba, ahol AV a terheskártyámat kihasználva megkérdezte, hol tudunk pisilni, majd a változatosság kedvéért nem vettünk semmit, nehogy megtörjük az "ez egy béna nap" átkot. Hogy este mit csináltunk, azt nem tudom, két hétre visszamenőleg emlékezni azért kemény.
Vasárnap a korábbi fogadalmunkat megszegve bementünk a városba, kocsival. Nagy nehezen találtunk egy parkoló helyet majd nézelődtünk a St. Stephen's Green bevásárlóközpontban meg pár zeneboltban. A nap csúcspontjaként rántott húst csináltam, este meg bizonyára TV-ztünk vagy tervezgettük a jövő (azaz a múlt) hetet.
Ilyenek vannak hát mostanság, az idő rohan, a szívem meg folyton facsarodik, ha arra gondolok, hogy két-három hét és négy hónapig itt kell hagyjam az országot. Nem tudom, írtam-e, megvan a repjegyem - csak haza. Mikor legközelebb repülök, valószínűleg már az ölemben lesz egy pár hónapos fiúka - talán pont egy krémszínű, macis rugdalózóban.
március 19
Úgy beszomorodtam most. Vagyis nem most, még tegnap este nagyjából.
Annyi gondunk van és ez olyan szemétség... "Nem igazságos." - csak hogy készüljek a második gyerekkorra...
Tök boldognak kéne lennünk (és tulképp ez meg is van), hogy eddig minden oké, hogy viszonylag lazán bírjuk ezt az egészet, hogy végül is csettintettünk egyet és elsőre összejött a dolog, hogy a Gyermek aktív, hogy én is nagyjából megúsztam minden tipikus terhes tünet nélkül, de valahogy minden hétre, minden napra van valami szar, ami nehezíti a helyzetünket és ez olyan elkeserítő.
Az, hogy három hét múlva ilyenkor már leléptem innen és otthon játszom a megejtett lányt, egyedül tulajdonképp egy dolog, mert ezt mi (vagyis én) akartam (bár az eddigi ír tapasztalataim megerősítettek abban, hogy nem túl sok választási lehetőségem maradt)... Ennek ellenére persze rettenetesen fosok, hogy fogom bírni férj nélkül ezt a másfél hónapot, ráadásul 8-9 hónapos terhesen, szóval persze, ez is rátesz egy lapáttal a szar kedvemre, de mondom, ebben az ügyben legalább az vigasztal, hogy ez a mi döntésünk, én szeretnék otthon szülni, nem más rángat haza...
Viszont amellett, hogy van bennem egy alap, - bár ha arra gondolok, hogy ez a mi választásunk volt, - orvosolható rossz érzés emiatt az egész különválásos dolog miatt, vannak rajtunk kívülálló problémák is, (nem is egy, nem is kettő) és ezek így együtt néha már túllépnek a tűréshatáromon.
Mert milyen dolog már az, hogy december óta nem tudunk kialakítani egy gyerekszobát a második hálóban, mert a főbérlő fosik rá, hogy fél éve kérjük, hogy vigye el a szoba 80%-át elfoglaló franciaágyat? Milyen ironikus az, hogy ezzel az ágy sztorival a háttérben még ránk mondják, hogy megbízhatatlan, hanyag bérbeadók vagyunk, mert 2500 km-ről nem tudunk elintézni egy olyan ügyet, amit tulajdonképp a bérlőinknek kéne, ha lenne bennük akár csak egy szemernyi tisztesség és józanság is? És harmadrészt: mennyire szomorú, hogy külön albérletet kell kivennünk három hónapra, mert (alapból is, de a 9. hónapban végképp) elviselhetetlen a légkör ott, ahol felnőttem?! Nem vagyok finnyás, esküszöm, ha lehetne, tíz négyzetméteren ellennék bárhol az elkövetkezendő négy hónapban, csak egy kis nyugalmat szeretnék, legalább most, ilyenkor, amikor konkrétan az egész életünk fordul fel fenekestől, természetszerűleg.
Egyébként pedig ez csak három volt a fölénk tornyosuló gondok közül, van még a tarsolyban, bőven... És megszakad a szívem, mert tudom, hogy AV mindent megtesz, hogy minimalizálja a stresszt az életünkben, de mégis, mindig újabb és újabb problémák merülnek fel, újabb és újabb megoldásra váró feladatok jönnek, amik közül akár egy is elég lenne egyszerre... Lehet, túl sötéten látom most a világot, de nem tudom, mi jöhet még, komolyan.
És ami a legrosszabb az egészben, hogy lehet, le se szarnám, mikorra lesz kész a gyerekszoba, hogy az otthoni bérlők seggarcok, ha nem kéne még mindig, 30 évesen is azon stresszelnem, hogy miért ilyen elképesztően elviselhetetlen természetű a saját Apám, hogy miért ennyire önző, hogy miért ennyire elvakult, hogy csak és kizárólag önmagával foglalkozik a nap 24 órájában, hogy miért nem lehet neki soha semmit mondani, mert úgysem hallja meg? És hozhatnék most példákat dögivel, hogy alátámasszam, miről beszélek, de nem hozok... Úgyis hihetetlen lenne. És estig nem tudnám befejezni. Mindenesetre egy biztos: Ha tehetem, harcolni fogok, hogy ne egy gyerekünk legyen, mert meg vagyok róla győződve, hogy itt van a kutya elásva. Későn jött, túlóvott gyerek, aki 60 év alatt nem tanulta meg, hogy más is létezik a világon önmagán és az anyukáján kívül. Mindig röhögtem azokon, akik kijelentették, hogy bármilyen anyukák szeretnének lenni, csak nehogy olyanok legyenek, mint a saját anyjuk, de asszem most én is kimondhatom, hogy mindent meg fogok tenni, hogy ne olyan legyek, mint a saját nagyanyám, mert nem szeretném én is így megkeseríteni a saját unokáim életét...
Aki szeretné megtapasztalni, milyen a 30 hetes magzatmozgás, szerezzen két macskát, az egyiknek a talpait tegye az alhasára, a másikat helyezze kissé feljebb, mondjuk alsóborda magasságba és vegye rá őket, hogy tapossanak keményen egy darabig, persze köröm nélkül.
Hát így vagyunk. Egy hullámvasút telepedett a hasamba.
március 22
Ma hajnalban, mikor fél 5-kor kimentem pisilni, megállapítottam, hogy azért a nők terhesek és nem a férfiak, mert a férfiak sosem tudnának olyan akkurátusan kisruhákat meg mindenféle biszbaszokat válogatni, mint a nők. Szerintem ők levennék az első bodykat, rugdalózókat, kiskardigánokat, rácsvédőket, türcsiket, takarókat, kiskanalakat, kisvillákat, bébihintákat stb stb stb a polcról és el lenne intézve a dolog.
Pedig mekkora harc ez kérem, mekkora.
A hétvégénk többé-kevésbé teljesen a Gyermekből állt. Helyesebben a cuccaiból. Néha eszembe jutott, hogy szerencsétlen, most még vígan lubickol, forgolódik, nyújtózkodik és nem is tudja, micsoda merénylet készül ellene, hogy nem elég, hogy először meg kell születnie, a jó kis 37-38 fokos homályból kikerül a 20-25 fokos fényárba, de utána majd rendszeresen fürdenie kell meg mindenféle hülye ruhákat kap az eddig csupasz testére. Ez tök rémálom lehet, komolyan.
Na de hogy hogy volt. Még a hét folyamán végignyálaztuk a használt kiságy kínálatot és én csütörtökön felvettem a kapcsolatot egy spanyol nővel, aki egy igen masszív fenyőágyat kínált megvételre. Összesen két gondunk volt vele, egyrészt, hogy nem 120x60-as, hanem 140x70-es volt a kiságy, másrészt, hogy Droghedából kell elhozni... Péntek este ezért csináltam egy táblázatot a további szóba jövő kiságyakról, biztos, ami biztos alapon. Szombaton AV kiegészítgette a táblázatomat, csinosítgatta kicsit, majd kézfeltartásos szavazással úgy döntöttünk, marad az eredeti elképzelés, megyünk Droghedába, jó ágy, szép ágy, masszív ágy, ráadásul olcsó is. 2 körül nekivágtunk hát az útnak, én kicsit libegtem, mert már annyira nem esett jól a rázkódás valamiért, majd negyed 4-kor már el is kezdhettük belegyömöszölni a szétszedett kiságy részeket a kocsiba. Hogy hogy nem, végül sikerült bepakolni a szajrét az autóba, úgyhogy folytathattuk az utunkat, AV ugyanis úgy vélte, sok jó cucc kis helyen is elfér, egyúttal elhozzuk hát a lefoglalt babakocsit is... Mondjuk én tiltakoztam, hogy ez hülye ötlet, de ő Terminátorként úgy gondolta, megoldható a dolog. Ki is fizette a kocsit, ki is vártuk, hogy kihozzák - majd mikor láttuk, mekkora dobozostul a dolog - fordultunk is ki a boltból, mert tudjuk, hogy helyes munka és időbeosztással minden problémát át lehet hidalni bizony, de azért léteznek mission impossible feladatok. Hazafelé beugrottunk még egy óriás Tescoba, jól bevásároltunk - többek között vettünk baracklevet is! - majd hazakocogtunk és itthon ámuldoztunk, micsoda jó kis kiságyunk van végre - igaz, még matrac nélkül...
Vasárnap délelőtt AV az autót piszkálta, fél 1-kor ugyanis műszakija volt. Én tettem-vettem, majd kitaláltam, hogy vigyen be a központba, mikor úgyis megy arra és majd akkor én ott jól szétnézegetek mindenfelé, legalább nem kell bevándliznom odafelé, ha visszafelé busszal is jövök... Oké. 3/4 12-kor landoltam is a központban, bementem a Dunnesbe, nézegettem a babaruhákat, vettem magamnak egy nagy pólót meg pár apróságot, majd lementem a kaja részleghez is és ott is vettem ezt-azt, amit tegnap a Tescoban elfelejtettünk. Itt telefonált AV, hogy megvenné a babakocsit, de otthon maradt a kártyája, hol vagyok, mert már elege van, hogy huszonötödször indulunk neki kocsit venni, ma túl akar lenni rajta, találkozzunk és megvesszük, ha a fene fenét eszik is. Én mondjuk nem tiltakoztam a zöldséges stand és a péksütemények között, úgyhogy gondoltam, nézelődöm tovább, hiszen ha másfél óráig ment, menni fog továbbra is. Fizettem hát, beugrottam a 2 €-s boltba, vettem egy kék zöldségkosarat a konyhába, majd bementem a Mekibe, vettem két hamburgert, elsétáltam az O'Connell szoborhoz, leültem a padra a napsütésben és istenkirályként elmajszoltam egy hamburgert és néztem a tömeget. (A hétvégén ír-skót meccs volt, úgyhogy teli volt a város meglett skót szurkolókkal, akik nem átallottak szoknyában vándlizni a városban, persze duda nélkül.) Egy jó fél óra múlva szólt AV, hogy közeledik, menjek át a Spire-hoz várni, hogy könnyebben beugorjak, de én ezt minduntalan Buyer-nek értettem és nagy álmodozásomban nem fogtam fel, hogy mégis hová kéne átmennem, mi az a Buyer... Végül nagy nehezen megoldottuk a dolgot, én felsétáltam azt a 200 métert, majd még jó 15 percet ácsorogtam a kocsira várva, a Spire-nél ugyanis véletlenül sincsen már pad... (Azon is ledöbbentem, hogy az O'Connellnél volt...) A szerencsés egymásra találásunk után visszaautóztuk a bevásárlóközpontba, útközben AV elmesélte, hogy a műszaki sikerült, elrágcsálta a másik hambit és 20 perc múlva már boldogan szálltunk ki a kocsiból egy Argos extra előtt. A babberkocsit sec perc alatt átvettük és szépen hazaautóztunk, teljesen eltelve magunkkal, micsoda ügyesen beszereztünk / megoldottunk mindent. Itthon nekiálltam borsólevest főzni, AV meg összerakta a kocsit. Mire megfőtt az ebéd, ő már teljesen profi mód csukta össze, nyitotta ki, alakította át egyik alakjából a másikba a kocsit és vissza. Igaz, per pillanat moccanni sem lehet a folyosón - hiszen még a kiságy is ott van szétszerelve - azért mindketten nagyon elégedettek vagyunk, mekkorát haladtunk gyerekügyileg ezen a hétvégén...
Ja és akkor azt még nem is mondtam, hogy szereztünk egy elöl cipzáras kék macifelsőt is... Wow.
Hát így telnek a napjaink manapság...
Úgy tűnik, a hétfők már csak ilyen takarítósak mostanság... Oké, többet is pakolászhattam volna, belátom, de azért így is haladtam.
Először is próbáltam kicsit átláthatóbbá tenni a káoszt, beágyaztam, rendet raktam a hálóban, a nappaliban, eltettem szépen a garanciákat, elpakoltam a ruhákat, miegymás; majd miután megebédeltem a tegnapi borsólevest, úgy döntöttem, nem megyek a második terhestanácsadásra, mivel a szél eléggé tombol és különben is, öt percenként nekiáll esni valami szar. (Hja, a lustaság nagy úr.) Lelkiismereti okokból - ha már itthon ragadtam - nekiálltam a régóta halogatott konyha-optimalizálásnak, aminek kapcsán pakoltam-rakodtam és így felszabadítottam egy szép nagy konyhapult felületet, amit majd szépen telepakolhatunk mindenféle gyerektáppal, péppel és számomra még ismeretlen kütyüvel.
Most fél 7, nagyjából kiesem a saját számon, nem nekem valók már ezek a nehéz éjszakák...
március 23
Mindazonáltal van egy olyan kérdésem, hogy ha mindig ugyanabban a csészében melegítek pontosan egy percig mindig ugyanannyi és ugyanolyan márkájú tejet, akkor miért van az, hogy egyszer lesz rajta föl (ez akkor van, ha nem csekkolom kiskanállal), egyszer meg nem (ez akkor van, ha csekkolom).
Aki ezt a beugró kérdést megválaszolja, attól azt is megkérdezem, hogy mi a jó istenért esik le mindig minden a közelemben... Dolgok gurulnak le a legstabilabb helyzetből, ruhák csúsznak le a székekről, ágyakról, asztalokról, tárgyak esnek ki a zárt ujjaim közül és minden, mindig képes a földön landolni olyan körülmények között, hogy az már szinte lehetetlen számba megy.
a és akkor mielőtt nekilátnék az óratervemnek, elmondanám, hogy a két körömkefe közül, amiket a fürdőszoba takarítás közben találtam még múlt héten egy eldugott Fürdőszoba feliratú cipősdoboz mélyén, AV a kék macisat választotta (how cute) és nekem meg meghagyta a sárga bálnát... Nem tudom, ezt vehetem-e burkolt célzásnak.
Mondjuk az meglehetősen megnyugtat, hogy az elmúlt 30 hétben már kétszer jött úgy haza, hogy jééé, hát te terhes vagy, szóval ezek szerint napközben valahogy még mindig a régi testképem él benne valahol, ami jó.
És a téma kapcsán még megjegyezném, hogy a múltkor rájöttünk, hogy én vagyok maga Barbamama, akinek csoda módon nyúlik teste, megváltozik...
március 25
Mikor még babakocsi keresőben voltunk, Anyu mesélte, hogy mindketten, én is meg a tesóm is kiborultunk egyszer-egyszer a kocsinkból.
Ő elaludt és mikor felriadt, magára rántotta a kis sportkocsiját, én meg be voltam kötve a kocsiba, de folyton izegtem-mozogtam és szépen előre dőltem a kocsival együtt, amit még le sem tudtam rázni magamról, tekintve, hogy össze voltunk kötve a biztonsági övvel.
Rettentő stílusos, mit ne mondjak...
Tekintve, hogy a Gyermek képes napokon át forgolódni megállás nélkül, a címben feltett kérdés természetesen költői.