Na pont egy hete jelentkeztem, megünneplem ezt a fordulót egy bejegyzéssel.
Reggel arra keltem, hogy embriópózban fekszem a bal oldalamon és a Gyermek úgy érzi, tudomásomra kell hoznia, hogy kettőnk közül én vagyok az embrióbb, ő már már réges-rég magzat, úgyhogy ahol összeértem (pl has és comb, mejj és has) elkezdett rugdosni, jelezve, hogy ilyen pozícióban bizony elég kicsi az ő helye, nagyobbat akar. Ezzel már megalapozta a jókedvem, hát milyen már az, hogy valami tágít belülről.
A mai napom fő eseménye amúgy ez volt, hiába, csendesen telnek a napok, készülődöm az otthoni életre, jegyzetelek, mit kell még tennem, mielőtt elmegyek, ilyesmik. Reggel 8-9-től délután 6-7-ig úgy elsuhan az idő, hogy csak na, utána meg megjön AV, aki még inkább felgyorsítja az időkereket és mindig már csak azt veszem észre, hogy 11-12 óra, ideje feküdni. A hét különben hasonlóan eseménytelenül telt, tekintve, hogy szobafogságra ítéltettem, ugyanis hétfő reggel arra ébredtünk, hogy esik a hó, ami nagyjából egész nap kitartott, kedden olyan szél volt, hogy sitty-sutty 18 fokra hűtötte a fűtött lakást, tegnap meg csak egyszerűen ömlött az eső. Hétfőn még elsétáltam ugyan a Sparig, kedden meg a GP-ig, hogy felszállási engedélyt kérjek, de aztán úgy döntöttem nem érdekel, nem vagyok hajlandó 5 fokban, hóban, esőben, szélben bevándlizni a központba, miután a téli kabátomat már február óta nem tudom begombolni, bőrkabátban meg kicsit hideg lenne fél-fél órát várni a buszra majd mászkálni a városban... Úgyhogy maradtam a fenekemen, nem kicsit szidva a megkettyent időjárást.
Ami amúgy a múlt hétvégét illeti - látom, még erről sem írtam - nagyon jól telt. Szombaton kis hezitálás után (fújt a szél egy kicsit) úgy döntöttünk, végigmegyünk a Military Road-os útvonalunkon, amit még tavaly júniusban fedeztünk fel a legelső autós wicklow-i túránkon. 40-50 km, hegyen-völgyön át, elképesztő kilátással. Birkát ugyan ezúttal nem láttunk az úton, havat viszont annál inkább, ami elég mókás volt, mert AV jó ideig nem akarta elhinni, hogy tényleg hó van körülöttünk és minduntalan arról próbált meggyőzni, hogy ez csak vííííz, amin megcsillan a napfény. (Aha.) Szóval déltől ötig autókáztunk, majd itthon főztem brokkolikrémlevest sajtos tésztával, amit fordított sorrendben ettünk meg, miután a sajtos tészta ugye kicsit egyszerűbben készül, mint a brokkolikrémleves.
A vasárnap a pakolás jegyében telt, délelőtt AV elszállíttatta végre a franciaágyat a gyerekszobából, de hogy sokáig ne álljon olyan üresen, délután össze is szerelte a kiságyat, majd a hálóban lévő fiókos szekrényüket - aminek a teteje szinte áhítozik egy pelenkázó után - szintén átcipeltük a gyerekszobába. Éljen. Ebédre rizses húst ettünk, majd este ha minden igaz Poirot-oztunk.
Ja. Most jut eszembe. A héten azért csak csináltam ezt-azt, hiszen a fiókos szekrényből átcuccoltam a felsőimet a hálószobai szekrénybe, a gyerekszobai nagyszekrényből meg szintén áthordtam a dolgokat ugyancsak a hálószobai szekrénybe, ezáltal tehát a Gyermeknek előkészítettem 1/ a fiókos szekrényt (3 nagy, 2 kis fiók) 2/ a gyerekszobai nagyszekrényben egy nagy és egy kisebb polcot. Pelenkáknak, ruháknak, extra cuccoknak tehát van már hely, az egyetlen kérdéses dolog, hogy a pelenkázáshoz és fürdetéshez szükséges bigyókat hol fogjuk tárolni... Hát ja. Ez még kidolgozásra vár. (Mint az is, hogy egyáltalán hogy kell pelenkázni meg fürdetni.)
április 9
Tegnap megjött Anyu, hogy csütörtökön hazakísérjen, éppen vacsorát főz, én hülye pedig ránéztem az indexre.
Két cikket nyitottam meg.
Az egyik a terhesen pózoló hírességeket vonultatja fel - Demi Moore ugye meg ilyenek - és van egy csomó komment, ami fikázza a Terhes Testet. Hogy milyen undorító, torz, alaktalan egy terhes nő. Bazzeg, mintha az, aki ilyet leír az mondjuk a káposztaföldön nőtt volna ki a földből. Milyen durván ferde gondolkodásmódja van már annak, aki szerint ronda egy terhes nő?! Minek él az ilyen, most őszintén?
A másik cikk Daróczi Dávid haláláról szólt - itt is a kommentek cseszték fel az agyamat. Hogy van olyan - és nem is egy - szerencsétlen, aki örül egy ember öngyilkosságának, mondván, hogy hálistennek egy cigánnyal (és / vagy zsidóval) kevesebb...
Beteg ez a világ, komolyan.
április 17
Múlt vasárnap este tehát megérkezett Anyu. Előtte szombaton még pakolásztunk, vásárolgattunk, próbáltuk kihasználni, hogy ha minden igaz, a legutolsó napjaikat töltjük kettesben D-ban... A vasárnap már egy az egyben az optimalizálásé és a rendrakásé volt, attól az egy órától eltekintve, amikoris elgurultunk egy pihenőszékért Bray-be. (ILYEN, csak sárga.) Mivel Anyu gépe 22.25-kor landolt, tízkor csendesen elindultunk elé, tudván tudva, hogy az utolsó utunkat tesszük meg kettecskén... Az a 4 nap, amit Anyu nálunk töltött iszonyú gyorsan elszállt, annak ellenére, hogy ezúttal nem vittük szegényt sehova várost nézni azaz legtöbbször csak ültünk otthon és pihengettünk, pakolásztunk...
Hétfőn ugyan besétáltam vele a Graftonra, de a nap azzal telt, hogy melltartókat válogattam, ugyanis a régi 75-ös, 80-as melltartóim már borzasztóra nyomtak mell alatt és úgy gondoltam, itt az idő, hogy beszerezzek pár használható darabot a megszélesedett hátamra. (Elszörnyedve voltam kénytelen tapasztalni amúgy, hogy 75 / 80-ról nem 85 / 90-re nőttem, hanem 100 / 105-re... Brutális, még akkor is, ha figyelembe veszem, hogy a 75 / 80-as darabok Magyarországról vannak, ezek meg itt ír cuccok, szóval lehet, hogy van valami suskus a méretezés körül.) A melltartókon kívül mást nem is vettem, Anyu viszont szerzett az Utódnak egy kék, kutyás kistakarót meg két pár kis zoknit is, éljen.
A kedd az ultrahang napja volt, mert végül is úgy döntöttünk, hogy hiába €145, a lelki nyugalmunk érdekében repülés előtt azért meg kéne nézetni, minden okés-e... Én elsősorban arra voltam kíváncsi, nem öregszik-e a lepény (nem), mert a nyomásváltozás miatt ő kerülhet a legnagyobb bajba (idő előtt leválhat és az életveszélyes lehet mindenkire); zárt-e a méhszáj (igen) és hogy állunk magzatvizileg (múltkor kicsit több volt ugyanis)... Emellett persze az is izgatott, sőt, hogy jól van-e a Gyermek, hogy hogy néz ki, milyen méretei vannak meg ilyesmik. Egy gyors magzatvíz- és méhlepény ellenőrzés után kiderült, továbbra is jó irányban van őkelme, még hozzá olyan jóban, hogy a fejével szépen el is takarja a méhszájat, azaz az uh-n nem látszik, van-e gond vagy nincs... Nagyszerű. A szonográfus nőci ekkor felajánlotta ugyan, hogy van egy másik vizsgálat, amivel benéz oda, ahová kell, de miután látta, hogy eléggé ódzkodom a dologtól, megpróbálta kézzel arrébb nyomni szegény gyerek fejét, mit ne mondjak, kevés sikerrel. Ekkor úgy döntöttünk, ejtjük a témát egy darabig, megkezdődött hát a méricske, hol is tartunk. A szokásos adatok lemérése után (BPD, AC, HC miegymás) a nőci közölte, hogy bizony továbbra is nagy gyerekre számíthatunk, hiszen a baba becsült súlya per pillanat (32 + 6) 2460 gramm + / - 360 gramm... Hm. Remek. Miután kiderült a titka, az Utód úgy döntött, inkább nem takarja el többet a méhszájat, szépen feljebb úszott hát és megengedte, hogy az uh-s néni megállapítsa, hogy a méhnyak még nem rövidült meg és ha minden igaz, a méhszájak is tökéletesen zártak egyelőre. Ezután készült még néhány sztárfotó, amik közül párat nyomtatva is megkaptunk (meg CD-n is két 5 mp-es kis videóval egyetemben), majd elégedetten dartoztunk haza, el-elmókázva azon, hogy micsoda szófogadó és pufóka gyerekünk is lesz hamarost.
A szerda már abszolút a pakolás jegyében telt, bár délelőtt még bebuszoztunk a központba vásárolgatni. Voltunk a magyar boltban, vettem két felsőt, Anyutól pedig kaptunk egy aranyos barikás fejvédőt a kiságyba. Miután Anyu elég szarul volt és ledőlt délután, én kihasználtam a csendet és berakodtam az életem felét a gigabőröndünkbe. (Komolyan, kész mák, hogy nyárra költözöm haza, el sem tudom képzelni, hogy fértem volna el, ha lájtos pólócskák helyett nehéz téli pulcsikat kellett volna hazaszállítanom...) Az este szomorkodással telt valamint Anyu pátyolgatásával, akin eddigre teljesen eluralkodott valami vírus, úgyhogy köhögött, szenvedett, mint egy kutya szegény.
A csütörtök délelőtt szintén pakolással telt, ezúttal egy kisebb bőröndöt rakodtam teli a baba cuccaival illetve pár olyan ruhámmal, amiket hazahoztam ugyan, de visszavinni már nem fogok. Emellett sütöttem pár palit, megebédeltem majd előkészítettem egy kis meglepit és vártuk, hogy befusson AV, hogy kivigyen a reptérre. A búcsúzáskor pityeregtem egy kicsit, de próbáltam arra koncentrálni, hogy két hét egy nap és újra látjuk egymást mi hárman... A repülőút szerencsére simán ment, fel- és leszálláskor volt ugyan egy kis őrültködés és szinte végig keményedtem, de alapvetően jól bírtuk a dolgot. Kemények vagyunk, na.
Csütörtök óta tehát itthon vagyok, henyélek, pihengetek, akklimatizálódom.
Hát itt tartunk.
Az igazság az, hogy mióta itthon vagyok (33 + 1), minden elképzelhető harmadik trimeszteri tünettől szenvedek.
Ennek fő oka sajna a súlyom szerintem, ami 55,5 kg-ról mára már 69,5 kg-ra nőtt, azaz 14 kg plusz került rám az elmúlt 6-8 hónapban. Bár elsősorban a hasamon látszik a többlet (ami masszívan továbbra is előre nő, nem körbe), mostanság azért már bőven került ez-az a fenekemre és (jajj) a combomra is... Máshol nem érzem magam daginak, a hátamon pl továbbra sincsenek hurkácskák és úgy érzem a karom sem hízott hájassá, de azért deréktól lefelé sajnos durvulok, érzem. 163 cm vagyok, tudom, hogy sokan léteznek 70 kg körül ilyen magassággal, de szerintem ez azért brutális, nem is értem, hogy lehet így élni alapállapotban. Az igazat megvallva bízom benne, hogy már júniusban 63-64 kg körül leszek és pár hónap alatt – mondjuk őszre – visszatérek az 56-57 kg-s versenysúlyomhoz. (Nem, nem vagyok maximalista, az ideális 54-55 kg-mat mondjuk úgy karácsony körül szeretném látni a mérlegen... és fogom is, istenuccse.)
Mert valljuk be, szar nehéznek lenni. Hiszen először is: főleg éjszakánként, de egyre gyakrabban nappal is fájnak az ízületeim... Úgy állok fel, mint egy nyannyer, mert a csípőm, a térdem és a fenékcsontom is tiltakozik a ránehezedő súly miatt... Ha megyek, (amellett, hogy megremeg a föld), érzem, hogy nehezen emelem a lábaim és legszívesebben újra letottyannék... A talpam hasogat, a sarkam fáj, ehh, a székek, wc ülőkék recsegnek alattam, borzasztó... Az pedig, hogy nem érem el a lábujjam (ergo nem tudok körmöt vágni) és nem tudok normálisan lehajolni, mert egy hát nyomja a gigámat, már csak hab a tortán...
A kövérségen kívül persze vannak más hülye tünetek is, amik megnehezítik ezeket az utolsó heteket. Ilyen pl a vizesedés, ami először múlt pénteken jelentkezett és azóta el sem múlt... (Bokáim, mint olyanok, nincsenek; a vádlijaim pedig nagyjából olyanok, mint a 80 éves néniké.) A vizesedés melletti másik „bosszantó” probléma az egyre gyakoribb keményedés, amit már egész jól el tudok különíteni attól az érzéstől, mikor a Gyermek nyújtózkodik. A keményedések alatt nem ritka egyébként a „belső” szúró-nyilalló fájdalom, ilyenkor szinte látom magam előtt, ahogy nyílik ki valamelyik méhszáj, de ezt a képet egyelőre próbálom elhessegetni, mert ejj, ráérünk arra még. (Ezek a méhkeményedések egyébként bármikor előjöhetnek, ülés, állás, járás közepette is, jellemző, hogy ha vannak, alig kapok levegőt, a hasam olyan, mint egy abszolút szabályos kőgömb, alul-felül-oldalt kemény, ami miatt olyan érzésem van, mint aki rögvest kipukkad... Mindenesetre mikor fokozatosan kienged a feszülés, az eléggé megnyugtató érzés...)
Mindezek mellett a belső diszkomfort érzetet néha fokozhatja a baba mozgása is, ami már eléggé szofisztikált. Alapvetően négy típusú mozgást tudok megkülönböztetni:
Őrültködés: Ez olyan, mintha egy marhuló gyerek ezerrel ugrálna-nyújtózkodna belül. Hol itt, hol ott bukkan fel egy láb vagy kar, hogy utána a másodperc törtrésze alatt újra eltűnjön, majd valahol egész máshol folytassa a rohangászást. Kívülről ez úgy néz ki, mintha véletlenül belülre szereltem volna fel egy hasi izomstimuláló készüléket.
Lassú kavargás: Más néven forgolódás. Jóval lassabb, mint az őrültködés, olyan masszírozás féleség. Leginkább ahhoz hasonlítható, mint mikor egy macska gyúrja a hasamat, igaz, kevésbé ütemes és kiszámítható. Olyan, mintha egy dagasztógép forogna belül, lassan, megfontoltan, megállíthatatlanul.
Rugdosás: Főleg a széleimen érzem... Medencecsontok, bordák vannak elsősorban veszélyben, ezeket különleges radarokkal érzi meg a Gyermek. És ha egyszer megvannak, hát onnantól kezdve nincs nyugalom...
Csuklás: A legszomorúbb mozgásforma számomra, mert hát szegényke... Abszolút ütemes, kis idegrángásokra hasonító kis lüktetések, gyakorlatilag bárhol. Állítólag nem ártalmas, sőt, tüdőérlelő „mozgásforma”, de akkor is, sajnálnivaló...
Hát ennyi.
Egyébként emlékszem, mikor a 28. hét körül beindult ez a nagyon durva mocorgás, mindig azt mondogattam, hogy jó, jó, mozogjál csak, mert nem sok időd lesz már ilyen aktívan mocorogni... Hát ehhez képest eltelt másfél hónap és még mindig megy a marh... Persze mozogjál csak, ki tudja meddig lesz helyed hozzá...
április 20
Hát béna napok ezek, én mondom.
Úgy vártuk ezt a hétvégét, mint a Messiást, hogy húúú, de jó, "csak" két hetet leszünk külön, hát 8-tól 23-ig "simán" ki lehet bírni a különlétet még a 9. hónapban is, utána pedig már "csak" újabb 17 nap és újra együtt leszünk, nagyjából végleg, erre most minden szó szerint füstbe megy, ahol a minden összesen 3,5 nap lett volna... Ez mennyire gáz már.
Ráadásul kiemelt napok lettek volna ezek, mivel 30. szülinapoztunk volna, hát mekkora élmény már így szülinapozni, 2500 km-re mindentől, elvágva a külvilágtól.
Ja, egyébként tegnap ügyintéztem.
Először is Anyakönyvi Hivatal, ahol közölték, hogy tavaly július óta nem kell 300 napnál nem régebbi házassági anyakönyvi kivonat a születendő gyermek születési anyakönyvi kivonatának kiállításához. Semmi baj, hogy a kórház szerint meg igen. Egy ideig próbálkoztam, hogy tuti nem kell, hát nekem most mondták, hogy de, akkor most mi van, mire mondta a nő, hogy nem, tényleg nem kell, fénymásoljam le az eredetit és az oké lesz. Öt perc győzködés után úgy gondoltam, hogy igen? Oké lesz? Akkor oké lesz, leszarom, úgysem tudom kiverni belőle a másolatot. Ha emiatt nem kap a Gyermek születési anyakönyvi kivonatot, akkor nem lesz anyakönyvezve és majd ezért jár pszichológushoz később.
A Hivatal után elsétáltam beszerezni ezt-azt a kórházi pakkomhoz, eközben (és két nyilallás között) újra rájöttem, hogy itt nem lehet létezni, mert az árak (a kaja kivételével) magasabbak, mint kinn, a minimálbér meg kb egynegyede az írnek. Elképzelésem sincs, hogy csesződött el itt így minden, de abszolút lehetetlen ez az egész helyzet. És ami még gázabb: gyerekek nincsenek, mindenki trotty, úgy néznek rám, mint egy őrültre, hogy nagy a hasam, úgyhogy még csak remény sincs itt semmire. Tulajdonképpen valahol érthető is, miért nem vállal senki gyereket, mert most tényleg, ha az ember filléres gondokkal küszködik, hogy fokozná már a kiadásait még egy babával is (hiszen a terhes- és gyerekcuccok ráadásul iszonyú árakon futnak, mondván mivel kellenek, így is úgy is meg kell venni őket), de ez nem vezet sehová, olyan nincs, hogy egy párnak nulla vagy egy gyereke szülessen, hiszen így önmagukat sem pótolják vissza a társadalomba... Hát mi lesz itt 20-30 év múlva, lesz 6 millió nyugdíjas, 2 millió kereső és 1 millió kiskorú? Gyönyörű.
Visszatérve: vásárlás után pajzsmirigy doki, eredmény pénteken.
április 28
Gyors update. Csak sorban.
Szóval hol is tartottam. Az ügyintézős nap után jött egy kicsit lazább, a kedd, amikoris szerintem nem csináltam semmi különöset, bár ki tudja, majd jött a szerda, amikoris Anyuval elmentünk venni szoptatós hálóinget (kettőt) és Tena betétet, hozzá illő bugyival. (Ehhez két hozzáfűznivalóm van. 1: Aki Tena Lady-t vesz, készüljön egy zsákkal, mert akkora, mint egy normál babapelenkás zacskó vagy mi és gondolom senki sem szeretne átvándlizni a városon egy óriási adag inkontinencia betéttel. 2: A terhesség türelemre és belenyugvásra tanít, ugyanis el kell tudni fogadni, hogy míg régen S-es és M-es cuccok között turkálhattam, most L-es és XL-es a méretem. Itt tulképp csak az a kérdés, hogy ha adott valaki (én), aki 55 kg-ról indul és felhízik 70 kg-ra a 9. hónapra és így alig talál magára illő ruhát, fehérneműt, bármit, akkor mi van azzal, aki 70, neadjisten 80-90 kg-ról indul neki a terhességnek?! Mindent varrat magára vagy mi? Na mindegy. Bár a kérdés tényleg nyitott...) Mindenesetre a szerda tehát vásárlósan telt.
Csütörtökön reggel épségben és egészségben megjött a TV, szépen átvettem, majd aztán végre eljutottam az orvoshoz, aki a 25. hét óta nem látott, úgyhogy volt most minden: méhszáj nézés (még mindig zárt), ultrahang (a Gyermek feje megerősítetten nagy), pár jó tanács (egyek almát, ha vizesedem) és egy adag megnyugtatás, hogy minden oké. Miután végeztem, tűztem haza, mert mire felértem a lakásunkba, jött a tapétás egy volt gimis osztálytársnőmmel, aki a változatosság kedvéért szintén terhes. Jövő héten tehát úgy néz ki tapettázunk, legalábbis egy keveset... 8 körül átsétáltam AV anyukájához, ahol listáztunk, mi kell még a babakelengyéhez (gyakorlatilag minden ha-ha), majd este kiderült, hogy AV mégiscsak jön a hétvégére, mert ő egy Hős. Fél 1-kor kerültem ágyba, kissé fáradtan...
Pénteken AV szülinapi meglepijét bütyköltem kb egész délelőtt, majd 1-re hazamentem a lakásunkba, mert jöttek a vízóra cserélők... (Mik vannak még, mi?) Miután ők elmentek, nyakamba szedtem a várost és beszereztem pár cuccot, ami ahhoz kellett, hogy lakhatóbb legyen a lakás: vettem konyharuhát pl, szemetes zacskót, tusfürdőt, szappant, öblítőt, fogkrémet, csupa hasznos dolgot... Mire hazaértem, fél órám maradt kb, hogy rendbe szedjem a lakást, mert jöttek L-ék, akik kivittek a reptérre, mert jött ugye AV... Vacsit hálistennek az anyukája csinált, így azzal már nem kellett szórakoznom, hazafelé felugrottunk hozzá és elhoztunk négy adag gombás-csirkés rizst, hogy valami kerüljön végre a bendőnkbe... L-ék kb 11-kor mentek el, aztán már csak arra volt erőnk, hogy megágyazzunk és belevessük magunkat az ágyba.
A szombat reggel AV részéről penészöléssel telt, a hülye bérlők ugyanis beszigetelték a fürdőszobai ablakokat, mit sem törődve azzal, hogy így gyönyörű szakállas penész alakult ki végestelen-végig az ablak mentén... Délelőtt jöttek Anyuék, hoztak nekem pár cuccot (hiszen nem számítottam rá, hogy AV jön és én nem megyek haza) meg meghozták a mosógépet, amit Apu és AV felcipelt a negyedikre, majd átmentünk L-ékhez szocializálódni egy kicsit. Ebédeltünk, desszerteztünk majd kimentünk sétálni a Városligetbe. Mit ne mondjak, 35+3-nál sajna annyira már nem lelkesítő semmilyen séta, de hősiesen küzdöttem, mert szarul esett volna, ha miattam nem tudtunk volna még egy órát sem andalogni... (Itt jegyzem meg, hogy a terhesség egyik legidegesítőbb tünete, hogy hiába vagy bátor meg edzett, hiába harcolsz, egyszerűen tényleg nagyon szűk határok között tudsz csak mozogni és ez baromi bosszantó. Én, aki korábban röhögve tettem meg hosszabbnál hosszabb távokat, úgy érzem belehalok egy negyed órás mászkába és ettől meg lehet őrülni, komolyan.) Szóval nagy harcok árán sétáltunk egy jót a Ligetben, majd ettünk egy fagyit és haza is tűztünk L-ékhez... Ott feltettem a lábam, próbáltam pihenni, majd estefelé újra nyakunkba kaptuk a várost és elmentünk vacsorázni AV tiszteletére. Az étteremben L-ék felköszöntötték AV-t, aki kapott egy tortát is, majd levezetésképpen elmentünk a Tescoba venni egy-két hasznos dolgot (pl penészölőt, mosószert, cumit...)... Itt újra megállapítottuk, hogy az árak az egekben járnak, hazamentünk L-ékhez, akik fél 12 körül szállítottak minket haza, úgyhogy ezen a napon dettó hullazsákként dőltünk az ágyba. (Ja, előtte még realizáltuk, hogy a mosógép mosószer adagolója tiszta adta penész, ergo használhatatlan, úgyhogy az este mérhetetlen gyásszal telt.)
Vasárnap délelőtt, miután rájöttünk, hogy AV egy székről eléri a függönyöket, nem kell neki létra, beáztattam az átlátszó függönyöket majd átszaladtunk AV anyukájához megrendelni a netet a lakásba (mondjuk nem sikerült) illetve megnézni, hol lehet mosószer adagolót kapni a mosógéphez, miután a penészölős áztatás nem bizonyult sikeresnek... (AV talált egy-két helyet, ahol lehet szerezni ilyen szar műanyag cuccot, de miután mindössze 11-15 ezer forint között mozgott az ár, úgy gondoltuk, inkubáljuk még egy kicsit a problémát...). Hazafelé beugrottunk a Lidl-be vásárolni ezt-azt (liszt, cukor, felvágottak miegymás) majd otthon rájöttünk, hogy nem elég ez a mosószer adagolós probléma, a mosógép alul is folyik... AV egész délután próbálta bütykölni a cuccot, szinte szétszedte szegény párát, mikoris hirtelen beugrott neki, hogy bizti az adagoló hiánya miatt folyik alul a víz masszívan belőle... Hurrá, legalább mosógép szerelőt nem kell hívni... A szerelés után AV beállította a TV-t és egy kis szobaantennával szépen befogtuk az m1-et, az rtl klubot és a csiga 2-est; az élet szép. Délután átjött AV anyukája egy kis torta-szerűséggel, majd miután ettünk egy-egy szeletet, elindultunk Anyuékhoz - kölcsönkocsival. Mire odaértünk azt hittem megpusztulok, az autó rugózása ugyanis szerintem egy az egyben hiányzott és ez valljuk be annyira nem nyerő terhesen. Otthon ettünk egy kicsit, én még összekapkodtam pár cuccot és 9 körül hazaindultunk.
Hétfőn (mosószer adagoló nélkül) nyakra-főre mostunk, helyesebben kimostuk az összes függönyt, hogy AV vissza tudja őket tenni (létra nélkül ugye). Délelőtt próbáltunk pénzt váltani, ami egy kabaré volt, de most nem részletezném, majd elmentünk az IKEA-ba szokás szerint venni ezt-azt. (Pl nagykést, türcsiket, égőket, ugyanis a bérlők szinte az összeset kiégették, de kicserélni már nem cserélték ki egyiket sem..) Ebédelni az IKEA-ban ebédeltünk majd hazabumliztunk és küzdöttünk a meleggel a forró lakásban. Este sütöttem pár palit majd szomorkodtunk, hogy lassan itt az idő, válhatunk el újra.
Kedden éhgyomorra elmentünk a kórházba. A vérvétellel kezdtünk, ahol is a néni meglátta, hogy olyan a lábam, mint egy felfújt gumikesztyű és miután 145-ös vérnyomit mért, felküldött a dokihoz ellenőrzésre. Miután fél órát vártunk, mondtam, hogy inkább lemegyek ctg-re, mert utána úgyis vissza kell jönnöm a dokihoz, minek üljünk ott hiába... A ctg viccesen telt, fél órán át ültem a hasamon két tappanccsal, miközben a mellettem lévő szobában épp szült valaki, hát mit ne mondjak, elég borzasztó volt. A szülésznő néha kiszaladt hozzám, megpaskolta a hasam, hogy ébredjünk már fel (a babó szívhangja végig 120-140 között mozgott, ami állítólag kevés), majd fél óra után feladtuk és felküldött a dokihoz, hogy az értékelje ki a kis cetlimet. (Ja, a vérnyomim ekkor már csak 125 volt, ami azért mindenkit megnyugtatott. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kellett volna fehérjét is nézni a pisiben, de szokás szerint nem tudtam produkálni...) Miután fenn sorra kerültem, a doki közölte, hogy az alsó sorban a méhösszehúzódások vannak, ami viszonylag erősek, ajjaj. Újra megnézte hát a méhszájat, ami még mindig zárt volt, majd újra jött egy uh, ami szerint a becsült súly már 3015 gramm... Ekkor már rákérdeztem, hogy vajon akkor mire számíthatok, mekkora lesz végül a Gyermek és főleg mikorra várható, hogy érkezik, mire lazán közölte, hogy hát ez a május vége nem nagyon aktuális, jön ő hamarabb, ahogy most kinéz, hiszen nagy, már alig mocog, a hasam pedig sűrűn keményedik biza... Na innentől AV-vel kicsit megszeppentünk, ő alig engedett csinálni valamit (főzött nekünk ebédre túrós tésztát), én pedig folyton úgy éreztem, most pottyan ki Valaki... Azóta kicsit megbarátkoztam a gondolattal, hogy hamarabb jön a 3. családtagunk, de azért elsőre sokkoló volt. A délután a búcsúzás hangulatában telt, AV összepakolt, majd jöttek Apuék, őt kivitték a reptérre, engem pedig hazahoztak, hogy felügyelet alatt legyek, ami kissé idegesítő...
Így telt hát az elmúlt hetem, hetünk, haladtunk sokat, fejlődtünk sokat, hurrá.
Ja, mellesleg ma tartunk 36 hétnél, azaz mától kezdve korilag nem koraszülött a Gyermek. Te jó ég, te jó ég.