Nehéz napok

Vagyis remélem, hogy csak egyes számban: nehéz nap.

A mai nap egy az egyben olyan volt, mint a halottnak a csók, mint a szarnak egy pofon és mint a s*ggemnek a kapocs. Nyíltan megmondom: Nem nagyon zavart volna, ha július 18-a idén simán kimaradt volna a naptárból...

Kezdődött azzal, hogy egy előre eltervezett "lemegyek hozzátok füvet nyírni kaccs"-csal leutaztam kis városunkba, azzal a meggondolatlan tervvel, hogy majd délben átbicajozom Anyuékhoz egy jóízű ebédre és beszélgetésre. Miután másfél-két órán át csupasz kézzel, majd gumikesztyűben sűrű káromkodások és undorkodás közepette (fúúúj, hangyakirálynő, broááááf kukac, áááááá pókháló) kihúzogattam néhány szem gazt a kertben, (mivel a fűnyíró - miután letekergettem róla a zsinórt vagy 10 percen keresztül - azt mondta, kaputt, a gereblyének meg lejött a feje (biztos meszes volt a nyaka)), lapos bicajjal áttekertem a város egyik végéből a másikba, hogy láthassam jóatyámékat. (Dél - tűző nap - a frizura alig tart - hátpír - majd' elütnek a helyivagányok - héjjpiroska, én vagyok a farkas estébé estébé estébé...)

Természetesen felmenőim nem voltak otthon... Lapossal óvatosan visszacanga a város egyik felébe, mert kulcsom, mint olyan, persze nincs... Itt még csodálkoztam is magamon, milyen jól tűröm a megpróbáltatásokat, pedig már ekkor éreznem kellett volna, hogy jobban jártam volna, ha ezt a napot átalszom, mint az a bizonyos poc...

Haza az üres lakásba. Kaja esszálse, internet esszálse, hogy megnézhessem, mikor jöhetek végre önkéntes száműzetésemből haza, ha már Anyuékkal sikeresen elkerültük egymást... Jó. Buszmegállóba kigyalogol (a nap rendületlenül tűz - a frizura viszonylag tart - erőteljesebb hátpír), megnéz, mikor busz. 20 perc. Tökjó. Vár. Vár. Vár. 20 perc eltelik. Busz nem jön. Vár. Vár. Vár. Vesz egy kóla a közeli nonstopban 250-ért / fél liter. A szörnyű gyanu feltámad. Ez nem jön. Sűrű káromkodás. A következőig van még fél óra. Hazagyalogol. Marcit simiz. Ül. Ül. 10 perc után visszaindul a buszmegállóba. Busz jön. Éljen.

3-ra értem haza... A napnak annyi.

Ezután ma még kiderült, hogy a kocsi hóccar, elindulni vele hosszabb távra nem igazán ildomos, így a hétvégi Balaton és még inkább a jövő heti Belgium hevesen integet és nem azt, hogy ki jön az én kisházamba...

Habként a tortán még 3 órán keresztül kerestünk egy szar papírt, amire rá volt írva egy pin kód, de persze ebben a kupiban soha nincs meg semmi, meg különben is biztos én tettem el valami bombabiztos helyre, mert én mindig mindent elpakolok, meg különben is... Mondanom sem kell, hogy még mindig nincs ám meg a cetli...


Hülye, szar, szemét nap. "Nem jön remélem több ilyen..." Annyira utálom az ilyen semmiresemjó, tinglitangli, céltalan napokat. Mikor ezer dolgom lenne.