December

december 1

Délután folytattam a lakásszépítő projektet és ennek keretében vettem két napraforgós tányéralátétet és néhány narisárga mécsest. Azután az Astoriánál találkoztunk és legyalogoltunk a Ferenciekig, majd a kivilágított Váci után át a Vörösmarty térig, a karácsonyi vásárig. Ott kaptam kürtöskalácsot meg forralt bort, ami mellé járt néhány szelet vöröshagymás zsíroskenyér is és miután két-három percet ámuldoztam az árak színvonalán, lesétáltunk a Duna partra. Itt már problémáink voltak, de ezeket most nem részletezném... Elég az hozzá, hogy a partról a Deákig gyalogoltunk, ahol dúlva-fúlva felszálltunk a metróra és nagy mérgesen hazajöttünk.

A problémát mondom, inkább nem írom le, mert hülyeség az egész, utólag tudom, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek és ezért súrlódások vannak ezerrel, de ott és akkor megsértve, duzzogva az ember erre nem tud gondolni... Nehéz az élet.


december 3

A szombat csak egy szombat, a vasárnap jelzőt se kap...

Elég régóta a vasárnap a legnemkedveltebb napom. Talán a közelgő hétfő kavar be, talán az, hogy annak idején gyerekkorom rémálma vasárnap kezdődöt... Furcsa, vannak az életemben olyan dolgok (vagyis inkább olyan élményekhez kötődő érzések, gondolatok), amikről még soha, senkinek sem beszéltem... Délelőtt fotózással egybekötött sétánkon például 8 év után árultam el egy titkot AV-nek, amire eddig még csak nem is utaltam, ami eddig, 2006. december 3-ig várt azzal, hogy előjöjjön és most, mikor napvilágra került, úgy böktem ki, mintha csak azt mondtam volna, hogy borús az idő. Nademindegyis.

Szóval délelőtt szédelegve elmentünk a Városligetbe, megnéztük az október 23-i emlékoszlopokat, kicsit törtük a fejünket, mi is ez az egész, mi is ez a betonba szurkált rozsdás vascsorda, aztán feladtuk és inkább körbesétáltuk a tavat, bámultuk a korizókat, meghánytuk-vetettük, mi lenne, ha egy-egy korival lepnénk meg egymást karácsonykor, ittunk forralt bort meg teát majd elmentünk a Zobiba szigetelőanyagért. Ebédre szörnyűpizzát ettünk, délután pedig a szigetelőanyag felhasználásával múlattuk az időt, úgyhogy most nagyon reméljük, hogy ezentúl nem arra fogunk ébredni, hogy nem látunk ki az ablakon a párától. Nnnna.      

Mellesleg az előbb eszembe jutott, hogy AV-t sosem emlegetném úgy, hogy a pasim és sosem szólítanám úgy, hogy kicsim. Ez van.

És különben ha holnap nem veszek adventi koszorút, inkább felakasztom magam. A régit ugyanis valahová elhánytuk. Viszont a Zobiban vettünk mikulásvirágot és hozzá illő vörös kaspót. Tökjó. Lassan elárasztanak minket a növények és a narancssárga mécsesek. Ez nem tökjó. Mint ahogy az sem, hogy néhány napja alig tudok enni... Most épp egy pénteki kakaóscsigán nyammogok, amit még tegnap este kezdtem el enni, láthatóan azonban nem túl sok sikerrel...

Most pedig megyek és előkeresem a Mikulásos cuccokat, ajtódísz, szalvétatartó, miegymás.


december 5

Bár nem vettem adventi koszorút, a látszattal ellentétben még nem is akasztottam fel magam. Tulajdonképpen nem is kell nekem új adventi koszorú, nekem az a régi, jól bevált esne jól, de ő meg nincs meg... Nyaff.

A változatosság kedvéért hétfőn az Alföldre megyek ugyanazt csinálni, mint a múlt héten. Izgi, várom már, csak épp a két óra oda, két óra vissza kocsikázás riaszt meg kissé; mert hogy francról fogok beszélni négy órán keresztül egy szinte idegen nővel... Picsába. Mert a hallgatás olyan kínos... Rá kell, hogy döbbenjek, hogy azokat az embereket szeretem igazán, azok állnak hozzám igazán közel, akik mellett merek hallgatni... Igazság szerint nincs túl sok ilyen... Mondjuk négy. Talán. A többiek mellett mindig úgy érzem, pofáznom kell. Az időjárásról, az aktuális helyzetről, a munkanélküliségről, a bármiről. Szörnyű. A legdurvább, hogy néha nem is csak böcsületből beszélek, hanem mert valóban azt szeretném, ha meghallgatnák, mit gondolok ezzel azzal amazzal kapcsolatban. Mintha azt hinném, érdekel valakit, mi a véleményem. Pedig nem hiszem. Csak úgy érzem, el kell mondanom, mi jár a fejemben... Hogy érdekel-e valakit, az meg nagyon le van szarva. Önző dög vagyok, ez van.  

Különben, ha valaki kitöltötte a kérdőívemet anno és írt, hogy szeretne visszajelzést, DE még nem írtam neki vissza semmit, legyen szíves jelezzen, mert akkor valószínűleg nem az e-mail címemre küldte a visszajelzést kérő levelet.

Szóval: HA töltöttél ki nekem tesztet és HA kértél visszajelzést, DE még nem kaptál; AKKOR írj az e-mail címemre (munkacim@yahoo.com) egy levcit a jelszavaddal együtt és néhány óra múlva repüla, repüla... visszajelzés.



Hülye Karácsony, hülye Miki.

A karácsonyi turnénk fellépéseit január óta nem sikerült összeegyeztetnünk, a Mikulás meg csak holnap jön, mióta új családom van.

Pedig nálunk otthon mindig december 5-én jött a Miki, nem 6-án reggel... Micsoda hülyeség ez már, csipás szemmel, fogmosás előtt bontogatni a csokikat... Pf...


december 8

Most értem haza ebéd után. Tudom, lassan 6 óra. Hát ez van. Mi megadjuk a módját a kajálásnak.

Pár napja láttuk a Keletinél, hogy két csirkeszendvics menü 999 Ft. Wáú, teljesen beindultam, mostmostmostmost csirkeszendvics menüt, ide nekem azonnal kettőt.

Ma, miután AV-nek közel arra volt dolga, megbeszéltük, hogy odamegyek a Keletihez, jól megebédelünk és együtt 3-ra haza is érünk, vagyis ő az irodába, én pedig ide, itthonra. A 3/4 2-es megbeszélt találkozó idejére hiperpontosan odaértem, jött a telefon, késik negyed órát, jó, bementem a tömött Rossmannba, mert nem éreztem magam túlságosan biztonságban egy szeméttelep (= Keleti környéke) kellős közepén, gondoltam simán elütök negyed órát. 2-re újra kiálltam a Burger King elé, vártam negyed órát és miután meguntam, hogy az arrajárók vagy kurvának néztek vagy pénzt kunyerbáltak, hívtam, hogy most mi van, ha nem tud parkolni, hagyjuk az egészet a francba, majd máskor és máshol ebédelünk, így jártunk, utálom ezt a környéket, húzzunk a pitlibe. De hiába, kinyomott, mert akkor már állítólag 2 centire volt tőlem. Megérkezett, dúlva-fúlva, hogy micsoda gettó ez a hely, de azért bementünk, vettünk két csirkeszenvics menüt, amit kissé feszkósan meg is kajoltunk kb 10 perc alatt.

3/4 3-kor visszaindultunk a kocsihoz, 2.55-kor pedig már rezignáltan vettük tudomásul, hogy egy köcsög lebilincselte a kocsit azzal a szar piros szarral. Csekk. 14.400 Ft. Indoklás: 5 méteren belül volt egy gyalogátkelőhely. Baszki. Vissza a Keletihez, postát keres, leperkál 14.400 Ft-ot, Kertész utcát keres, elgyalogol félig, eszébe jut, hogy a parkolócédula lejárt, visszamegy a kocsihoz, vesz a lebilincselt kocsinak bilétát, visszagyalogol Kertész utcáig, bemutatja a csekket, visszasétál a kocsihoz, bemegy pisilni a Péterfy Sándor utcai kórházba, szörnyülködik, kivonul, lebilincselős megjön, lebilincsel, kocsiba beszáll, hazajön.


Asszem kezdek bekattanni a három napja a fülembe duruzsoló idegőrlő, commodore jellegű Mario zenécskétől. A monoton, csilingelő dallamot időnként megtöri egy-két kemény asztalra csapás, elfojtott vagy éppen hangos szitkozódás, illetve ha valami nagy szörny jön, valami bosszantóan riasztó, egészen más jellegű és ritmusú zene... Őrület.

Esetenkénti kifakadásomra AV reakciója: Te nem érzed ezt a kínt, nem Márióztál soha...

Felajánlottam egy Sherlockot, de semmi hatása nincs... Jeremy Brett kifútt. A wiwet percenként nézem át újabb ismik után kutatva... Az e-mailjeimet másodpercenként csekkolom, hátha valaki hasonló mértékben unatkozik, mint én... A linkelt blogokra folyamatosan kattintok és már a porontyon is elolvastam minden kommentet... Micsinájjak, micsinájjak, micsinájjak?

Olvasni, munkálkodni nem tudok a percenként feltörő jaaaaj, de sokan jönneeeek, naaaa, köszönöm, ez nagyon jól esett, a saját seggedbe harapj te szemét felkiáltásoktól. Mert a jó játékos olyan, mint a jó fogorvos: folyton magyarázza épp mit csinál.  


december 10


Tegnap este csináltam popcornt-t, pucoltunk mandarint és banánt, meggyújtottunk egy mécsest és megnéztük az Elveszett jelentést végre, amit valami furcsa sugallatra asszem tavaly karácsonyra kaptam magamtól.

(Időközben a Márió nóta és a csapkodás átváltott a Cuki, cuki vagyok-ra...)

A film jó volt, bár Scarlett Johansson csámpás szájától biggyed az enyém is. Nem az esetem, na. Bill Murray-t imádom, már a Kutyám Jerry Lee-ben is megvesztem érte, nem az a tipikusan szép férfi, de a sokszor unott arca ellenére mindig van valami kis játékra kész huncutság a szemeiben, ami vonzóvá teszi. A sztori itt-ott döcögött és a címet sem értem (Lost in translation - ez oké, de hogy jön ide az Elveszett jelentés?), de a film összességében jó kis estét szerzett a puskaporos hangulatú délelőtt után, szóval thank you Sofia Coppola.    


Tiszta ideg vagyok. Még délután jött rám, egyik pillanatról a másikra, szét tudnék durranni, nem tudom, mitől, már ittam nyugtató teát is, de nem segít, éhes is vagyok meg szomjas, a karácsony már csak két hét, még senkinek nem vettem semmit, azt sem tudom, mit fogok, azt sem tudom, hol, január 17-én államvizsga, kettő, a tételek még sehol, jövő vasárnap megint elmegyek, már így is tartoznak, nem tudom, kifizetnek-e valaha, persze biztos, de nem szeretek utazni egyedül, kettőt is ott kell aludni, marad 3 napom a kari előkészületekre, nincs adventi koszorúnk, áh...


.. délután voltunk a Városliget - Hősök tere kombó járatunkon.

Bámultuk a korizókat (a karácsonyi koriajándéknak tegnapelőtt lőttek, lett belőle kerékbilincs juhúúú), ittunk forralt bort, sétáltunk a tó közelében, hallgatóztunk, temetik-e már Puskás Öcsit és természetesen fotóztunk. (Ez nálunk annyit tesz, hogy én tipegek-topogok, dalolgatok; AV meg exponál. Percekig.)

Aztán hazajöttünk, egyikünk cipőjén egy óriási, lifegős kutyaszar röhögött, másikunk nadrágján pedig elöl, combnál figyelt egy termetes madárszar. Éljen a természet.


Sokakhoz hasonlóan a mi közelünkben is van egy Coop, amit egy ideje - angol kiejtésnek megfelelően - Kúpnak ejtünk. Egy esti villámvásárlás során a potenciálisan kutyaszaros (tudom, ezen a hétvégén ez a fixa ideám) füvön szlalomozva AV csak úgy foghegyről odaveti: Te, tök jó, hogy itt a Kúp a seggünkben...


december 11

Szemeim default állapota napok óta a csukott.

Napi 12-13 órát alszom, ennek ellenére, ha nem lenne este a Topmodell, komolyan már most összekucorodnék és húnynék reggel 8-ig. Pléd alatt, álom nélkül.

Egyébként egész nap annyi izgi volt, hogy miután direkt 3-kor mentem a Sparba, hogy kikerüljem a sok nyannyanatot, tele volt az egész bolt járókeretes, botos, tipegő, suhanó, toporgó nyugdíjassal, akik közül az egyik igen szemfüles példány laza mozdulattal megelőzött a fagyasztókig kígyózó sorban. Hja. Aki siet...

Ez meg csak úgy, hogy jellemezzen:

Joliot Curie téri, ötödik emeleti, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.


december 12

Őszintén, csak nekünk tűnt fel, hogy a piac egyetlen (ezeddig) ehető virslije (~ Füstli) mostanság elég erőteljes állagmetamorfózison esett át? Teljesen mindegy, hogy Tescoból, Auchanból, Coopból, Kaiser's-ből, Sparból, Pluszból származik-e, szegény pára olyan ragadós, nyúlós, kemény, izzadt, mintha legalább két éves kényszermunkát húzott volna le valahol Oroszországban...

Persze az is lehet, hogy ezeket a csóri virslákat is egyszerűen csak átcimkézték...

Mondjuk hozzá kell tennem, hogy szegények még akkor sem voltak ilyen ramaty állapotban, amikor a lejárati idejük után hét-nyolc nappal főztem meg őket... Persze én nem szaroztam átcimkézéssel, laza mozdulattal a kukába dobtam a bizonyítékként szolgáló zacskót.

Mit nekem ÁNTSZ.    


... ma, amikor felemelődtem a hónom aljánál fogva és befájdultak a bordáim, hirtelen beugrott, amikor két éve az emlékezetes hátfájásom alkalmával elmentem a körzetihez, hogy nem tudok levegőt venni és különben is folyik a könnyem, ha esetleg tüsszentek egy felet, úgy fájnak a bordáim, a nő úgy nézett rám, mint aki tudja, de nem mondja, hogy engem bizony otthon vernek... Háromszor rákérdezett, mi lehet az oka, hogy majd' meghalok (éntuggyamb*szod?) és mikor harmadszorra is azt mondtam, hogy fogalmam sincs, azt mondta jöjjek vissza egy hét múlva, hátha addig elmúlik. Magától.


december 13


Először is, ma elaludtam, mint a szar. Mint két szar. Negyed 10-kor keltem és még most sem vagyok magamnál.

Az volt, hogy zöld egy panoptikumban megpróbált kezet fogni valami amcsi admirálissal, de hozzáragadt, mire a viaszmúzeum bölcs vezetői azt találták ki, hogy ezerszer leíratják vele, hogy XY admirálissal nem fogok többet kezet és hogy háromszor bemondatják ugyanezt a szöveget a hangosbemondóba. Elrettentésképpen. Egy snitt után már a régi albérletünkben voltunk, ahol egy óriási cserépben egy óriási növény himbálózott, ha a közelébe mentem. Próbáltam nyugtatgatni, hogy ne félj növény, nem bántalak, csak megöntözlek, de az egyre hevesebben próbált meg tőlem minél távolabb kerülni, míg meguntam és mielőtt leimbolyogta volna magát az asztalról, rákiabáltam, hogy állítson már magán, különben meghal. Erre megszeppent és leállt. Odamentem hozzá és kiderült, hogy ő egy vak lány, aki nagyon szeretne elmenni egy buliba, de fél, hogy nem engedem el. Én megöleltem, de már csak egy láb nélküli, deréktól kezdődő babát tudtam a kezeim között tartani, cérnahajjal meg minden, a háttérben viszont ismét feltűnt a cserepes növény. Na itt lett elegem az egészből, mondtam, hogy mennem kell németezni, de közben arra gondoltam, sosem leszek életvezetési tanácsadó, mert a lelkem mélyén félek ezektől az emberektől. Aztán egy kunyhóban találtam magam, ahol egy betétet próbáltam eldugni a kiváncsi szemek elöl, persze sikertelenül, ráadásul egy vöröshangyaraj tartott felém, mire felálltam, felhívtam a némettanárt, hogy ma nem megyek és vettem egy kólát ötszázér' a kunyhó előtt áruló fogatlan, koszos bácsitól.      

Mi jöhet még mára?


Tegnap este nem tudtam aludni és míg mint a gésák azon a kis pöcökszerű szaron, én egy törölközővel felfegyverkezett párnán feküdtem, hogy a hajam jól száradjon meg, azon filóztattam magunkat, hogyan is fogják majd hívni a leendő gyermekeinket.

A fiúnév már megvan jó rég óta, becézhető, kedves, nem túl gyerekes, nem túl felnőttes, okés. Remélem nem szőke lesz a gyermek, mert akkor nem fog hozzá annyira illeni ez a név... Nem mintha olyan óriási esélye lenne a gyerkőcnek a sárga hajkoronára, de ki tudja...

A lánynév viszont...

Javasoltam a Sárát, a Rozit, a Nórát, de ezek egyértelmű elutasításban részesültek. Valahonnan előbányásztam egy Emmát, de ő sem aratott kirobbanó sikert... Régebben tetszett az Anna és az Eszter, de most már egyikért sem vagyok oda, bár az Annát lehet Panninak becézni, az meg olyan vicces.

No félreértés ne essék, nem várok gyereket.


Amikor kicsi voltam, Anyu néha Lujzinak hívott, a tesóm meg Sárának. Mondván, olyan Lujzi / Sára fejem van... Én a tesómat nemes egyszerűséggel csak hájpacniztam; illetve miután láttam a Marco Polot, annyit vetettem neki oda, hogy szamuráj... Rajtuk kívül különben mindenki Rékának néz.

Egyébiránt asszem megoldódott a lánykanév kérdése. Az előbb, amikor a Westendben egy hosszúszoknyás, irhakabátos nő utána szólt egy ötéves forma csajénak, megvilágosodtam: Sánel-nek fogják hívni a gyerkőcöt.

De mi előkelően Chanel-nek fogjuk írni.


december 14

- Te, József Attila? Mikor született?

- Ezernyolcszáááááz...

- Hülye.

- Ezerkilencszáááááz... Te meg azt nem tudod, mikor halt meg.

- De tudom. Ne terelj, mikor született?

- F*szt érdekel, az az érdekes hány évesen halt meg. Akkor tudnám, mikor született...

- Miért, azt tudod, mikor halt meg?

- Nem.

2 perc alvás

- Akkor a punok. Mikor voltak?

- Ezernégyszááááz...

- Ezernégyszáááz?! Akkor Hunyadi volt már meg ilyesmik.

- Hülye, azt hiszed a hunok akkor voltak, mert hun Hunyadi?

- Nem. A hunok Attila.

- Honfoglalás.

- A punoknál tartottunk... Mikor voltak? Ezt már én sem tudom...

Alvás

Esetenként köcsög gimis órákat tartunk egymásnak éjjel fél kettőkor.


december 15

Miközben az ágyon térdelek, a fejem egy párnán pihen, magyarul feltűnően pucsítok, a tavaly karácsonyra kapott vajszínű S-es adidas gatyóm cimkéje pedig tudtom nélkül kilifeg, mert kettőt hajtanom kell a derekán, különben leesik és felsöpröm vele a lakást, kapok egy kopogtatást a fenekemre és egy jééé, méd in grísz, tudtad?-ot, mire foghegyről odavetem, hogy ezt vajon honnan? azt mondja Papadimitriu Athina? netán Thessaloniki?

Márpedig szerintem ez vicces.  


december 17

Evanescene. My immortal. Spirálozom a szemem, AV a porszívó fejét szereli össze.

- Szar ez a szám. Sosem indul be.

Evanescene. Everybody's fool. Spirálozom a szemem, AV a porszívó fejét szereli össze.

- Ez is szar. Ez meg beindulva indul.


Aztán berakja az Adj helyet magad mellett-et, amit nem bírok megállni és Adj helyet Marci mellett-nek danolok, erről viszont beugrik, hogy anno, mikor még vidéken laktunk, voltunk egy Bikini koncerten, Üllőn. A koncertnél lényegesen nagyobb élmény volt, hogy előtte felgyújtottuk a több hektáros kertünket, mert AV elhatározta, hogy tüzet rak a kert közepén, én pedig hiába ágáltam, hogy te, Anyu nem szokott ilyen nagy halmot rakni, ő hajthatatlan maradt és meggyújtotta a kb embermagasságú halmot. Az persze belobbant, mint a szar, én meg rohantam a slaghoz, amit persze a nyomás levetett a csapról, ezért két kézzel próbáltam meg odaszorítani, sikertelenül, már csurogtam, a víz spriccelt szerteszét, csak oda nem, ahová kellett volna, a száraz fű lángolt a halomban, fostunk, mire AV-nek végső kétségbeesésében eszébe jutott, hogy a homok oltja a tüzet, ezért a hónapok óta ott álló, haszontalan zsákokat sorra felvágta és a homokot ezerrel ráöntötte a lángokra, mire azok zsarátnokká szelídülve úgy döntöttek, nem égetik le a házunkat.

december 22

Aztán most este próbáltam hason fekve, beszéd nélkül a szememmel elmutogatni kinek mit vettem eddig karira, de miután AV a biciklivillogót reprezentáló sűrű majd ritkásabb pislogást, illetve merev előrebámulást sem találta túl érzékletesnek, feladtam.

A férfiak olyan fantáziátlanok. Fogadjunk, hogy a szobafenyőt sem találta volna ki.


1: IKEA-ban persze nem volt az, amit szerettünk volna, ellenben voltak semmitől roskadozó, üres polcok, állványok, zsákok.

2: Két napja van egy fehér morzsaporszívó az ágyon és ha fél szemmel odapillantok, mindig azt hiszem, a Marci fekszik ott.

3: A tengerpart keresőszóra a gúgölön az első oldalra bejön ez a blog. Tökjó.

4: Jubilál a fogam helye. Egy éve húzták ki kínkeservesen. Ilyenkor 9 tájban mondjuk még bőven vártam remegve a rendelőben, de hamarost... AV azt mondta, a jubileum alkalmából kipróbáljuk, hány tictac fér a tátongó lyuk helyére (ami állítólag néhány nap alatt igazodik, összehúzódik), de szerintem simán csak beveszek egy selyencukrot és hajrá. Ünnepeljen a hely.  


A Metróban sorban állva egy bácsi folyamatosan tolt a kocsijával, ami alaposan bosszantott, de miután megkérdezte, nem akarom-e belepakolni az öt darab árucikkemet az ő narancsfacsarója és hosszabbítója mellé, egész elérzékenyültem és igent mondtam neki.

A sorban állás húsz perce alatt végigfutott az agyamon, hogy vajon miért nem lehet kinyitni az összes pénztárat, ha egyszer a raktárokig kanyarog az embertömeg, majd felmerült bennem, hogy ha ez nem lehetséges, akkor miért nem lehet itt is olyan rendszert kialakítani, hogy akinek öt árunál kevesebbje van, álljon külön kasszához, hogy ne kelljen már végigvárni, amíg a többiek, akik közül jónéhány két kocsit is telepakolt (szegények vagyúúúúúnk) végeznek.

Ugyancsak a sorban elgondolkodtam azon, hogy vajon mit ér, ha a bankkártyára írják rá, hogy milyen számot kell hívni, ha ellopják a kártyát és szeretnénk letiltani.

Hát ennyi.  


- Miért ilyen szomorú a hangod?

- Áh, utálok fát venni.

- ???

- Kicsik, drágák és megszidnak, hogy néz ki.


december 23

Nem értem, az emberekben miért nincs meg az az alapvető anticsordaszellemellenesség, hogy ha már huszan kívántak az üzenőfalon békés boldog karácsonyt, sok ajándékot és nem mellesleg sikeres új évet minden kedves ismerősüknek, akkor nem ők lesznek a huszonegyedikek, akik ugyanezt megjátszák.

Írjanak sms-t, küldjenek hagyományos vagy online képeslapot, vessenek oda egy e-mailt, telefonáljanak, jöjjenek el, fessék fel a járdára, bármi...

Amúgy vettünk fenyőfát. A közelünkben mindenhol a nordmann rémséget árulják, aminek nem is annyira a kinézete, hanem inkább az ára rémisztő. Egy töpszli (=akkora, mint én) fácskáért képesek lettek volna elkérni 6-7000 Ft-ot a fagyoskodó árusok... Persze, hogy utána meg a tiltás ellenére kidobjuk az ablakon, mi? Inkább egy aranyos kis lucfenyőt vettünk (iszonyatra benne vagyok már, melyik fa melyik), mert annak az illata már méterekről hívogatott és különben is, olyan kis formás volt a kicsike. Most kinn áll a lépcsőházban. Azért kicsit aggódom, hogy lenyúlják. Olyan formás. A kicsike.


december
Egy éve...

... reggel 9-re jött a gázszerelő, hogy eltűntesse az átható gázszagot a konyhából és legomboljon 15 ezret egy csőcsatlakozás kócozásáért...

... két széjjel csúszott matracon ébredtünk...

... dobozok és félig kész bútorok vettek körül rengeteg csavarral és kisszöggel megspékelve...

... a ruháink bőröndökben és táskákban figyeltek a rumlibbszobában (=mostani háló)

... nem volt TV-nk, netünk, vezetékes telefonunk

... a karácsonyi zene (=5 szám körbekörbe) a laptopról szólt

... a műfenyőt az egyik szobából áttoltuk a másikba, mert azt hittük, ott jobban mutat

... a második éjszakát töltöttük ebben a lakásban...


december 25

Persze, hogy a karácsony a szeretet, a megbékélés, a nyugalom ünnepe, de azért valljuk be, rejt némi stresszt is magában... És itt most nem is az extra nehézségekről beszélek, amik csak úgy elénk gördülnek, váratlanul (foghúzás, hitelfelvétel, költözködés, ilyesmik), hanem a karácsonnyal általánosságban együtt járó, szokásos kis problémákkal...

Példának okáért: Pénteken sütöttem, de az utolsó tojást, ami egy zacsiban figyelt az asztalon és arra szolgált volna, hogy megkenjem vele a süti tetejét, AV jaaaj, itt van még egy gömböc, de jó felkiáltással ripityomra törte, abban a hitben, hogy talált még egy kis nyers tésztát. Aztán a zacskó alján úszó tojáshéjakat véres kardként felemelte és akkor már tudtuk, itt már csak a Nagyi segíthet...

Aztán... Amikor a Marci egy jól irányzott (?) ugrással elvágyódását minimalizálandó megpróbált a padlásfeljáróról átjutni a spejzablakba, repültében csak két lekvárosüveget suhintott le, amiknek a tartalma lassan folyt végig az ásványvizes palackok oldalasán, meghatározva ezzel, milyen lekvár nem kerül idén a karácsonyi sütik töltelékébe...

Ezen kívül... Csütörtök este a TV nemes egyszerűséggel nem kapcsolt be többet. Szocotthonban töltött 3/4 élete és három, nálunk eltöltött boldog év után úgy döntött, hűséges katódcsöveivel, sík képernyőjével és 72 centijével örök álomba szenderül... (Ezzel mondjuk megkönnyítette a döntésünket, hová kerüljön a fa, mert némi nézgelődés és téblábolás után, Sztálin szobrot megszégyenítő módon döntöttük le őt a TV állványról, hogy helyébe állíthassuk a karifát. Hja. Az élet kegyetlen.)    


Viszont még a Szörny Rt-ig is van idő...

Tegnap reggel egy elmés ötlettől vezérelve, lezuhanyoztuk a fát, hadd érezzen utoljára egy kis lágy erdei esőt... Kinyitottuk neki a fürdőszoba ablakot is, meg minden... Tíz perces száradozás után megpróbáltuk a helyére cincálni szegényt, de kiderült, hogy a talpa teljesentökéletesen megtelt vízzel, úgyhogy az egész folyosó úszott a vízben és a fenyőtűben, miközben a fa beékelődött a két fal közé, aminek köszönhetően én a fürdőszoba-háló, AV meg a konyha-nappali kettősébe ragadt... Ekkor még nem röhögtem annyira, mint amikor némi lötykölés után egy szívószállal próbáltuk kiszívni a felesleges vizet a talpból... Miután ez is csak hiú igyekezetnek bizonyult, a kíméletes megoldásokat félredobva, egyszerűen vízszintesközelbe fordítottuk a fát és leöntöttük róla az összes vizet, ami brutálisnak tűnt ugyan, de végre hasznosnak... Innentől hálistennek sínen volt az ügy, a fát, üres talppal, háromra átemeltük a TV szekrénykére és kész. Jöhetett a kari.

Gyors kaja után egykor elindultam "haza", ahol egy kis díszítés után eszembe jutott, hogy bár Anyuék ajándékait gondosan összekészítettem és AV lelkére kötögettem, hogy hozza utánam négy óra tájban, az ő ajándéka (= A+A engem bízott meg azzal, hogy szerezzek be neki két dolgot) bizony kimaradt a szórásból és otthon maradt... Nem emlékszem, Anyu mikor kiabált velem úgy utoljára, mint amikor ezt bevallottam neki. Talán soha. Apu már készült, hogy nincs mese, akkor visszamegyünk, nem sok az a két rövid, amit bevágott a megérkezésem örömére, de még hátra volt a másik vallomásom, nevezetesen, hogy lakáskulcsot sem hoztam, úgyhogy nem tudunk elmenni az ajikért, max. ha AV megjön... Ekkor Anyu még hangosabbra kapcsolt, én még mélyebbre húztam a fejem a vállaim közé és felhívtam AV-t, hogy válogasson már ki két ilyen meg ilyen csomagot az éjjeli szekrényem előtt lévő IKEAs zacsiból, különben sem ajándéka, sem nője nem lesz estére... Duzzogva bár, de vállalta a megbízást, úgyhogy megoldódni látszott a dolog, ekkor viszont megjött a tesóm, aki meghallva a Sztárkarácsony dallamait (ami tényleg ultrabrutálszargáz, de akkor is) felháborodottan betett egy CD-t, amin viszont erdélyiek énekeltek karácsonyi ősmagyar nótákat, amit meghallva biztosra vettem, hogyha AV ezt meghallja, ha nem is nyílt színen, de nekem mindenképpen kiveri a palávert, hogy ez azért már mégis mi, úgyhogy jóelőre kezdett kicsit elegem lenni a közös karácsonyozásból, már majdnem beindítottam a hisztit, de érdekes módon végül minden, de minden megoldódott...

AV megjött, nem késett, a kezei tele voltak az ajándékokkal (a sajátjával is) és bár a zenét egy az egyben hanyagoltuk, ami miatt Apu egy kicsit sértődősködött nekem, tök jó csoportképeket csináltunk, óriásit ettünk, nevetgélve beszélgettünk és sztoriztunk, majd boldogan bontogattuk az ajándékainkat egészen fél 9-ig, amikor is összeszedelőzködtünk és hazaindultunk, hogy kettesben is ünnepelgessünk egy kicsit, ahol ugyancsak csináltunk néhány fotót, ugyancsak megajándékoztuk egymást és ugyancsak örültünk.

Konklúzió: Tök jó volt ez a Szenteste.

Jön a Szörny Rt.          


december 26

Ez a nap is megvolt. Ma ismét két helyen karácsonyoztunk. Na igen. Nagy a család. Francokat. Inkább szétszabdalt.

Estefelé, ahogy hazaértünk, talán amiatt, hogy két napja nem kapok levegőt az orromon, csak a szájamon át, aminek köszönhetően a lélegzésem már igencsak Darth Vaderes, hatalmába kerített valami nagy világfájdalom, valami nagynagy magányosság érzés, ami még most is lenyomva tart...

Telefonáltam A legjobb barátnőmmel, ott még jó is volt, kicsit; együtt jártunk gimibe és bár 98-ban érettségiztünk, még mindig ő az, aki a legtöbbet tudja rólam, rólunk (AV után persze)... Aztán felhívtam egy másik volt barátnőmet, akivel négy éven át padtársak voltunk és aki most külföldön él és állítólag hazajött az ünnepekre; aki matekórán odaköttetett a cipőfűzőmnél fogva az előttem ülő székéhez; aki olyanokat mondott, hogy hú, de elb*sztam ezt a dogát... fogadjunk, lesz vagy négyes...; aki hatodikban felírta a táblára, hogy p*nci; aki időnként a mondd miért szeretsz te mást és én csak téget-et énekelte - iszonyú hamisan és az Anyukája azt mondta, hogy nincs itthon, mert xy-al (közös gimis osztálytársnőnk) elment vz-hez (ugyancsak közös barátnőnk)... Ezzel nincs is semmi baj, menjen, persze, de már harmadszor van úgy itthon, hogy nem szól, hogy nem hív, hogy találkozzunk, hogy fussunk össze valahol... Utoljára több, mint egy éve beszéltünk, ugyanolyan sulit végeztünk és azt, hogy két hónapja is itthon volt, csak véletlenül tudtam meg, mert Anyuval összefutott egy boltban... Jó, tudom, túlérzékeny vagyok, épp úgy, ahogy én nem tudom a mobilját, ő sem tudja az enyémet, de azért rosszul esik, hogy bárkivel összetalálkozom, mindenki elújságolja, hogy hallod, találkoztam Sz-szel, beültünk valahová, tök jó volt, én meg csak pislogok, hogy ja, aha, persze, igen, király.


december 27

Tegnap este állítólag szokásomhoz híven beizzítottam AV-t, hogy nézzünk meg egy filmet, nevezetesen a Zongoraleckét, mert tök jó lesz, majd kb 20 perc után feladtam, hogy áh, ez mégsem izgi, inkább ne is nézzük... A 20 perc viszont AV-nál már kritikus időnek számít, ő akkor már nem tud abbahagyni egy filmet, ezért bár én négy Vibrocil cseppel az orromban összegömbölyödtem és húnytam egy jót, ő becsülettel végignézte és csak kicsit morgott, hogy jó, hogy én akartam mindenáron nézni ezt a filmet és erre ő nem tudja abbahagyni... Kiegészítjük egymást, hiába, no.

Aztán valszeg ha nem sikerül rábeszélnie az Aranyoskámra, ma este újra próbálkozunk egy Almodovar filmmel...


A Kit ismerhetek? az előbb kiadott egy lányt, akivel még egyetem elsőben jártunk egy szemináriumra és aki akkor azt mondta, hogy ő még sosem hallott arról, hogy E/1 személyben az -ikes igék alanyi ragozásban is -m-re végződnek és különben is, AV-nek kicsit tetszett anno, ami miatt eleve ferde szemmel néztem rá, mármint erre a lányra, pedig akkor még nem is jártunk, mármint AV-vel és erre tessék, most megláttam, hogy idén már 30 múlt a csaj és ez most kicsit megvígasztalt, hogy ezek szerint 22 évesen kezdte az egyetemet és ezért éreztem magam mindig olyan kis kicsinek mellette.

Azért lássuk be, számomra nagy trauma volt az, hogy 18 évesen kezdtem egyetemre járni. Tök egyedül bekerülni egy óriási rendszerbe, ráadásul egy olyan jó kis biztonságos helyről, mint egy gimi, ahol te vagy a nagy, te vagy a sztár, ahol mindenki ismer, ahol vagy valaki, borzasztó volt... Senkit nem ismertem, senki sem szólt hozzám, ha én szóltam, lerítt rólam, hogy most érettségiztem és amikor valaki, akihez egy kicsit odacsapódtam és akiről azt hittem, jó barátnőm lesz, elfordult és egy sráccal kezdett el beszélgetni, mikor megkérdeztem tőle, kik voltak azok a szabadkőművesek, végképp elvesztettem az illúziómat, hogy az egyetemi éveim lesznek életem legszebb évei...

Senyvedtem, utáltam a bizonytalanságot, hogy mindent (szó szerint mindent) magunknak kellett intézni, hogy innen-onnan összelopkodott információfoszlányokon éltem, mikor mit kell csinálni, nem tudtam, hogy működik A rend, nem szerettem senkit és senki sem szeretett, órák között egyedül ültem a büfében, teázgattam, úgy tettem, mintha jól elvolnék, de közben irigykedtem a többiekre, akik egy suliból jöttek, akik már ismerték egymást valahonnan, akik egy kolesz szobában éltek, akik olyan jól érezték magukat...

Aztán megszoktam mindent... 21 évesen nagy öregként felvételiztem a másik szakomra. És félig újra királynak érezhettem magam... A bizonytalanság már ismerős volt, a bürokrácia már agressziót és nem félelmet váltott ki belőlem, megszoktam a rendetlenséget, azt, hogy minden változik, hogy nem bízhatsz senkiben és végre újra beszélgettem. Már nem akartam barátnőket, már nem keresgéltem, egyszerűen elvoltam...

Az első szakommal nagyjából készen voltam, alig kellett bejárnom, de nem is bántam, mert senkit sem ismertem onnan és így senki sem hiányzott... Ráadásul a fél várost végig kellett utaznom odáig. Utáltam azt a helyet.

És most kiderült, hogy eladták azt az épületet. AZT az épületet... A földig fogják rombolni szenvelgéseim színhelyét. Lakópark lesz a helyén. Eltűnik a könyvtár, a könyvesbolt, a kajálda, a nyomda, a főépület, a penészes, vizes falak, a számítógépterem... Furcsa.

KICSIT sajnálom. De csak kicsit.


december 29

Nagy baj történt.

Nem tudtam, hogy kezdjem ezt a bejegyzést, ez az igazán frappáns bevezetés AV (alias Zeusz haha) agyából pattant ki... Az úgy volt, hogy tegnapelőtt este még csak fejfájásra panaszkodott, majd miután lefeküdtünk, hajnali kettőkor arra ébredtem, hogy nincs mellettem senki, ellenben a konyhában ég a villany... Ez már eleve gyanús volt, kissé emlékeztetett arra a fílingre, amit akkor éreztem, amikor 5-6 éves koromban hajnalban felriadva tudtam, hogy azért sürög-forog kinn mindenki, mert bizony disznóvágás van rendesen, csak most még azt sem tudtam, mi van...

Kibotorkálva a konyhába, az asztal mellett egy zöld fej ült kétségbeesetten és közölte, hogy fos(ik). Hajnali kettőkor. Tíz perces intervallumokban jött a probléma, majd utána már csak óránként ébredtem fel arra, hogy megint sehol senki mellettem... 7 órás forgolódás után végül AV feladta és felkelt, Hupikék törpikék rulz, én viszont még 8-ig húztam a lóbőrt, majd egy jajj-félreismerhetetlen hányáshang kombóra ébredtem...

Innentől kezdve mit volt mit tenni, felkeltem és lázat mértünk... 37-38-38,8-39,3-39,8 volt a sorrend; mondjuk 38,8-nál még itt volt egy barátunk, aki zenélni jött volna, de 39,3-nál már ő is inkább elment... Feladta. Aranyos volt egyébként, az sem zavarta, hogy 38,8-ig néha azért előfordult egy-egy akkor most teszek egy kétbetűs kitérőt, rádiót felteker-felteker; jól elbeszélgetett velem, egész megszerettem én is, komolyan.  

Aztán az esti hűtőfürdő és a 39,8 már rémálomszerű volt (a Rubophen egy nagy lószar, egy óra után egész 39,5-öt varázsolt a 39,8-ból) a helyzet hangulatához viszont remekül illett a Mulholland Drive - amit már csak a helyzet komolyságából adódóan sem hagyhattam ki...

Anyu a nap fénypontjaként telefonált, hogy Apu összetörte a kocsit, megpördült a jeges úton, szóval január elejéig nókár és különben is lesz ezermillió, mire megcsinálják.

Sirály volt a nap, na.

december 1

Délután folytattam a lakásszépítő projektet és ennek keretében vettem két napraforgós tányéralátétet és néhány narisárga mécsest. Azután az Astoriánál találkoztunk és legyalogoltunk a Ferenciekig, majd a kivilágított Váci után át a Vörösmarty térig, a karácsonyi vásárig. Ott kaptam kürtöskalácsot meg forralt bort, ami mellé járt néhány szelet vöröshagymás zsíroskenyér is és miután két-három percet ámuldoztam az árak színvonalán, lesétáltunk a Duna partra. Itt már problémáink voltak, de ezeket most nem részletezném... Elég az hozzá, hogy a partról a Deákig gyalogoltunk, ahol dúlva-fúlva felszálltunk a metróra és nagy mérgesen hazajöttünk.

A problémát mondom, inkább nem írom le, mert hülyeség az egész, utólag tudom, hogy egyszerűen arról van szó, hogy a férfiak a Marsról, a nők a Vénuszról jöttek és ezért súrlódások vannak ezerrel, de ott és akkor megsértve, duzzogva az ember erre nem tud gondolni... Nehéz az élet.


december 3

A szombat csak egy szombat, a vasárnap jelzőt se kap...

Elég régóta a vasárnap a legnemkedveltebb napom. Talán a közelgő hétfő kavar be, talán az, hogy annak idején gyerekkorom rémálma vasárnap kezdődöt... Furcsa, vannak az életemben olyan dolgok (vagyis inkább olyan élményekhez kötődő érzések, gondolatok), amikről még soha, senkinek sem beszéltem... Délelőtt fotózással egybekötött sétánkon például 8 év után árultam el egy titkot AV-nek, amire eddig még csak nem is utaltam, ami eddig, 2006. december 3-ig várt azzal, hogy előjöjjön és most, mikor napvilágra került, úgy böktem ki, mintha csak azt mondtam volna, hogy borús az idő. Nademindegyis.

Szóval délelőtt szédelegve elmentünk a Városligetbe, megnéztük az október 23-i emlékoszlopokat, kicsit törtük a fejünket, mi is ez az egész, mi is ez a betonba szurkált rozsdás vascsorda, aztán feladtuk és inkább körbesétáltuk a tavat, bámultuk a korizókat, meghánytuk-vetettük, mi lenne, ha egy-egy korival lepnénk meg egymást karácsonykor, ittunk forralt bort meg teát majd elmentünk a Zobiba szigetelőanyagért. Ebédre szörnyűpizzát ettünk, délután pedig a szigetelőanyag felhasználásával múlattuk az időt, úgyhogy most nagyon reméljük, hogy ezentúl nem arra fogunk ébredni, hogy nem látunk ki az ablakon a párától. Nnnna.      

Mellesleg az előbb eszembe jutott, hogy AV-t sosem emlegetném úgy, hogy a pasim és sosem szólítanám úgy, hogy kicsim. Ez van.

És különben ha holnap nem veszek adventi koszorút, inkább felakasztom magam. A régit ugyanis valahová elhánytuk. Viszont a Zobiban vettünk mikulásvirágot és hozzá illő vörös kaspót. Tökjó. Lassan elárasztanak minket a növények és a narancssárga mécsesek. Ez nem tökjó. Mint ahogy az sem, hogy néhány napja alig tudok enni... Most épp egy pénteki kakaóscsigán nyammogok, amit még tegnap este kezdtem el enni, láthatóan azonban nem túl sok sikerrel...

Most pedig megyek és előkeresem a Mikulásos cuccokat, ajtódísz, szalvétatartó, miegymás.