Lassan vége a téli szünetnek, furcsa elképzelni, hogy hétfőtől kezdődnek az új év hétköznapjai.

2009 utolsó napjait békében, nyugalomban töltöttük, attól eltekintve, hogy kedden-szerdán-csütörtökön valami borzasztó ítéletidővel kellett megküzdenünk. Az igazat megvallva, mióta hazajöttünk, azaz 17-e óta olyan gyönyörű téli időnk volt, hogy még írni sem mertem róla: 0 fok körüli hőmérséklet, szélcsend, napsütés, öröm és boldogság. Az írekkel szemben mi mindketten nagyon élveztük ezt a magyaros telet, de tudtuk, ez csak ámítás, jön még ránk szél... Hát jött. A kedd még csak hagyján volt: esett az eső egész nap, a szél is fújt, de csak úgy, módjával... Kimenni ugyan nem lehetett, de hát ez van, otthon sem szívesen moccanunk ki egy esős napon... No de aztán jött a szerda... Eredetileg úgy terveztük, hogy elmegyünk Kilkenny-be, mert van ott egy jó kis kastély, amit mindenképp szeretnék még látni ebben az életben meg különben is, a legtöbb dalban szerepel a kisváros neve; de mikor reggel felkeltünk, már akkor láttuk, hogy ebből bizony most nem lesz semmi... A szél üvöltött, az ég sötét volt, az eső ömlött, egyszóval borzasztó reggelre ébredtünk... Hogy mégse maradjunk program nélkül, AV kitalálta, hogy nézzük meg a Dead Zoo-t az egyik Nemzeti Múzeumban, ami mögött kivételesen van egy nagy parkoló is, tehát gyalogolnunk sem kell sokat az ítéletidőben. Dél körül fel is kerekedtünk hát, elküzdöttük magunkat a múzeumig (közben végig azt éreztem, hogy na most fogja felborítani a kocsit a szél), majd sok-sok gyerek között megnéztük a kiállított kitömött állatokat. Volt ott zebra, zsiráf, róka, borz: nagyon durva volt. Nekem nagyon bejött a hely, valami perverz módon bírom a kitömött állatokat. A múzeum után elmentünk a Lidl-be, mert az egész városban csak ott van jó wc papír és csemege uborka, majd hazafelé óriásit dugóztunk, úgyhogy 5 körül értünk haza. A héten először "gyorsat" ettünk, egy-egy fagyasztott pizzát vacsoráztunk. Este megnéztük a Mátrix II-t (én még sosem láttam, AV is csak részekben), majd éjfél körül kerültünk ágyba.

Bár a szerdai időjárást semmi sem überelheti, tegnap sem volt valami fényes az idő: esett az eső. Délelőtt főztem egy tejszínes krumplilevest (szerintem jó lett, de AV szerint a tárkonyos levesem és a gombalevesem nehéz túlszárnyalni), megebédeltünk, majd elmentünk a magyar boltba, mert délután sütni szerettünk volna valami kelt tésztásat, élesztő viszont csak ott kapható. Ha már arra jártunk, szereztem keményítőt is (az írek erről sem hallottak még), majd hazafelé nekiindultunk megkeresni a Funderland-et, D. ideiglenes vidámparkját. Mivel azt hittük, a Herbert Parkban van, sétáltunk ott egy kicsit, de miután láttuk, hogy ott bizony semmi sincs, hazaindultunk. Útközben persze meglett a vidámpark, kiderült, zárt helyen van, úgyhogy úgy döntöttünk, január 10-ig majd valamikor máskor nézünk be, ha. Délután csináltam fahéjas-kakaós-diós csigákat (életem sütése azt hiszem*), majd az AV által kitalált programokon vettem részt, amiknek a sorrendjét egy nagy piros mikulássapkából húztam ki. Hogy elüssük az időt éjfélig darts-oztunk hát, TV-ztünk, képvetélkedtünk, fürödtünk, virsliztünk, egyszóval jól elvoltunk. 11-kor felhívtuk a szüleinket (otthon akkor volt éjfél), írtunk pár sms-t majd megkezdtük a visszaszámlálást 12-ig. Az ír tv csatornákon semmi, de semmi nem jelezte, hogy közeleg az év vége, kénytelenek voltunk hát a BBC1-en követni a londoni eseményeket. Pontban éjfélkor koccintottunk egy-egy pohár Bulmers-sel, majd miután megegyeztünk abban, hogy különleges év áll előttünk és mögöttünk is, megnéztünk egy Beugró részt, aminek a végén én már bizony el-elbóbiskoltam. Érdekes módon itt D-ban nem jellemző a petárdázás: 11-kor és éjfélkor volt ugyan némi tüzijáték, de ennyi, negyed egykor már szinte teljesen elcsendesedett a város, úgyhogy fél kettő-kettő körül már édesdeden alhattunk. (Petárdázás helyett idén hajótülkölést hallgathattunk éjfélkor, 12-kor ugyanis a legtöbb Liffey-n horgonyzó hajó meghúzta a dudáját, így köszöntve az új évet. Kicsit hangulatosabb volt, mint a durrogás...)

* 

Hát ennyi volt 2009 vége számunkra, szokás szerint szép volt, jó volt, mint az egész év: soha rosszabbat, azt mondom.

január 3

Miután ugye az ember egész évben azt csinálja, mint január elsején, pénteken nem tudtam ellenállni a kísértésnek és 11-től tanítottam egyet, hogy idén jó sok pénzt zsebelessek be - annál is inkább, mert ránkfér, ki tudja, mi lesz májustól. A tanítás után csináltam egy zacskós daragaluska levest, kifőztem egy kis tésztát és a héten már másodszor diós-lekváros tésztát ebédeltünk. Ebéd után nekiindultunk Killiney-nek, mert tavaly jártunk ott egy jó kis kilátópontnál, de már a sarkon rá kellett döbbennünk, hogy itt valami nem okés, az autósok átlagsebessége ugyanis olyan 20 km / óra körül mozgott. Mire Dun Laoghaire-hez értünk, nagyjából felfogtuk, mi a baj: a Szilveszter éjszaka esett 1-2 centis havat a január elsejei napsütés felolvasztotta, majd a mínusz egy-két fokban a hólé ráfagyott az utakra, így szinte tükörsimává változtatva az utakat. Miután Írországban sosincs mínusz (vagy csak nagyon ritkán, pl mostanság), a téli gumi ismeretlen fogalom erre; de mivel a hó is igen ritka, szerintem a sószórásról sem sokan hallottak még. Sebaj. Mivel kemény fából faragtak minket, nem fordultunk vissza, hanem Dun Laoghaire-ből még továbbcsúszkáltunk Dalkey-ig (az alapból 3 perces autóút vagy 15 perces lett), majd ott jött a baj, mert valahogy lekanyarodtunk a főútról (talán a partra akartunk kimenni?) és egyszer csak ott találtuk magunkat egy lejtő elején, ami még csak hagyján is lett volna, de a lejtő után egy emelkedőt véltünk felfedezni, ami mondjuk a jegesen csillogó felületével (és a kocsin a nyári gumival) nem tűnt egy életbiztosításnak... Pár másodperc hezitálás után nagyjából öttel elindultunk lefelé, majd megállás nélkül próbáltunk felkapaszkodni az emelkedőn, ami úgy csúszott, mint a rossznyavalya, de mivel védőangyalunk van nekünk, mikor már épp azon voltunk, hogy na, most kezdünk el visszafelé csúszni, elértünk egy fél méteres szakaszhoz, ahová odasütött a nap és így a kerekek boldogan kapaszkodhattak meg a vizes úttesten, annyi erőt összeszedve, hogy felérjünk a csúcsra. Hazafelé nagyjából 15-tel csorogtunk és vidáman fogadtuk meg, hogy legközelebb tuti óvatosabbak leszünk és nem kockáztatunk, ki sem moccanunk a lakásból, ha jegesek az utak. Este néztünk egy Poirot-ot és hogy a nap hogy záródott, no arra már nem emlékszem.

Tegnap iszonyú későn keltem: fél egyet mutatott az óra, mikor kimásztam az ágyból. Mentségemre szóljon: borzasztó éjszakám volt. Tudom, ez még lesz rosszabb, de elértem oda, hogy nem tudok kényelmesen feküdni. Ha háton fekszem a hasizmom iszonyúan feszül, így háton csak úgy tudok létezni, ha felhúzom a lábam, úgy viszont aludni nem lehet. Ha oldalra fordulok, olyan érzésem van, mintha minden belső cuccos arra az oldalra folyna, amerre épp fekszem ergo az sem megoldás, mert folyton azt érzem, hogy itt nyom, ott nyom valami. Az egyik pózból a másikba átfordulni persze szintén nem egy leányálom, a lepedő összegyűrődik alattam, a takaróm huzata legjön, a pólóm kihúzódik a pizsialsóból, a lábam beleakad a lepedő-takaróhuzat kombóba és mindeközben beleszúr a hasamba itt-ott, úgyhogy megy a tápászkodás ezerrel. Aludni fél-egy órákat tudok egyhuzamban, akkor mindig felébredek, hogy valami nem jó. Nyomódom, görcsölök, pisilnem kell, esetleg AV horkol. Na azt hiszem, ezt kielemeztem, amúgy jól bírom a terhességet, de tényleg, csak éjszakák ne lennének. Tegnap tehát későn keltem, ettünk pár pirítóst és bementünk a központba, a St. Stephen's Greenbe. Alapból gyalogoltunk volna, de kinyitottuk az ablakot és rájöttünk, hogy hideg van, úgyhogy beautóztunk egy közeli parkolóig és így csak 5-10 percet kellett sétálni a fagyban. Vásároltunk, mászkáltunk, majd hazajöttünk és itthon ettünk egy kis sült krumplit sült virslivel. Megnéztük a Mátrix III-at és miután egy órán át bújtam a netet, hogy megtudjam, mikor, hányadik héten történik a legtöbb koraszülés (rémálmom, hogy itt jön rám a születnék és nem jutok már haza), borongva feküdtem le fél 1 körül és egészen 2-ig forgolódtam, amikorra már tök ideg lettem, hogy nem hiszem el, hogy megint egy ilyen szörnyű éjszaka áll előttem. Pedig de. Fél óránként - óránként keltem, nem találtam a helyem, nyomódtam, szúródtam, borzasztó volt. Azt hiszem kijelenthetem, hogy én, aki ezeddig imádtam aludni, horpasztani, henyélni, egész egyszerűen utálom az éjszakákat...

A tegnappal szemben ma már 10-kor felébredtem és egy kis összezördülés után, míg AV kitakarította az egész lakást, én főztem görög tejszínes rakott krumplit és sütöttem egy adag Stahl Judit féle fahéjas sütit. A krumpli egész jó lett és bár a süti kicsit hamuízűre sikerült, azért összességében elégedett vagyok magammal. Mivel a nap egész nap szépen sütött, ebéd után elmentünk sétálni. Legyalogoltunk a Liffey-ig és mivel elég rég jártunk arra, megdöbbenve vettük tudomásul, hogy átadták a Beckett hidat... A tény, hogy járható a híd, azért is furcsa, mert az átadását 2010-re ígérték és hogy az írek még 2009. december 10-én megnyissanak egy 2010-re tervezett hidat, hát, az azért abszolút meglepő, maradjunk annyiban. Most 5 körül jár, a tervek szerint még összedobok egy gyors barackos habot, nézünk valami izgit a TV-ben, aztán pedig végképp elsiratjuk ezt a szép, tartalmas téli szünetet...

január 5

Január 7-re sikerült befoglalnom egy 2. genetikai ultrahangot Blackrockban, el sem hiszem. Mióta visszajöttünk, azaz 17-e óta folyamatosan ostromoltam a három létező vizsgálóközpontot, először január 19-re kaptam időpontot (21+6), aztán január 14-re (21+1), most viszont azt mondta a néni, hogy 7-én (20+1) 12.30-ra mehetek.

Mikor csak 19-re kaptam időpontot, bevallom, eléggé elkenődtem, mert ennek az uh-nak a neve hivatalosan 18-20. heti ultrahang, amiből egyenesen következik, hogy a 18. és a 20. hét között kéne elvégezni valamikor, mert a 18. hét előtt még nem látni mindent, amit kell, a 20. hét után pedig már lehet, hogy akkora a baba, hogy azért nem látni rendesen, minden oké-e. Itt-ott olvastam ugyan olyat is, hogy oké, még a 22. hét is jó lehet a vizsgálatra, de miután már a 16+6-nál azt mondta a doki, hogy 18 hetes méretekkel bír a Gyermek, nem örültem volna neki, ha a 22. hétig húzzuk ezt a dolgot...

Mondjuk ez olyan jellemző: otthon kapásból ezer helyet tudnék, ahová el lehet menni ultrahangra, azonnal (főleg, miután pénzes vizsgálatról van szó), itt meg jó két hét stressz kellett ahhoz, hogy végre elérjem, hogy akkor csinálják meg a szűrést, amikor kell..

Eh... Mindegy is, a lényeg, csütörtökön uh, éljen.*

* Azt már csak így lábjegyzetként jegyzem meg, hogy nem tudom, jól döntöttünk-e, hogy itt kinn csináltatjuk meg ezt az eléggé fontos vizsgálatot, mert itt ez plusz szolgáltatás, nincs benne az alapvizsgálatok sorában, úgyhogy ki tudja, mekkora gyakorlatuk van az itteni szakembereknek... Ráadásul ez a blackrock-i központ nem A fizetős ultrahangközpont itt D-ben (az a Rotunda területén lévő RCSI), de mivel ők ugye csak 19-én tudtak volna megvizsgálni... hát... így jártunk/tak.

És ugye az elmaradhatatlan időjárás leírás:

Napok óta katasztófa állapot uralkodik nálunk: extrém hideg van (éjjel mínusz 5-6 fok, nappal max. plusz 1-2), mellette viszont általában süt a nap és nem fúj a szél. Optimális, mondhatnánk, nem túl durva hideg, vidám napsütés - tökéletes.

Igen ám, de szokatlan módon időnként beborul és akkor... esik a hó. Tulajdonképpen még ez is hagyján, mert öt perc ború és hóesés után általában újra kisüt a nap, ami tök jó, csakhogy ez a furcsa időjárás teljesen megbénítja az életet itt, ugyanis mivel 1, nincs sózás; 2, senkinek nem jut eszébe elsöpörni a havat a járdáról => teljesen ellehetetlenedik a közlekedés: a csúszós, jeges utak miatt a buszok nem járnak, az autósok dugóznak fél napokon keresztül; viszont gyalogolni sem lehet, mert a járdán meg vastag jégpáncél van és azon kívül, hogy mókából el lehet csúszkálni a 300 méterre lévő boltba, hosszabb távra elindulni abszolút életveszély. Tegnap jártam a Graftonon és a Henry streeten, még azok sincsenek letakarítva, ott is úgy csúszkáltam, mint aki épp beszart...

Oké, új helyzet, oké, nem esik a hó gyakran, de egyszerűen nem értem, mibe kerülne elkotorni a havat a főutakról és lesózni a várost mindenhol... Hát könyörgöm, egy hete van ez a minősíthetetlen helyzet, ezalatt hány kotróautót lehetett volna bérelni Európából, hány tonna sót le lehetett volna szórni az utakra? Inkább bezárják a sulikat, inkább leállítják a tömegközlekedést, inkább mindenki otthon marad és nem megy dolgozni... Hát nem mínusz 20-25 fok van, mint otthon volt. Nem másfél méter hó esik le naponta, hanem fél centi...

Istenem, lehet, politikai pályára kéne itt lépnem... Hát ezzel a néppel tényleg mindent meg lehet csinálni. Pesten mekkora felhördülés lenne már, ha leállna a BKV meg ha nem sóznák az utakat attól a pillanattól kezdve, hogy leesett az első pehely hó? Jó, a magyarok a ló túloldala, a hőzöngésen kívül nem sok minden megy otthon, de hogy ezek az emberek itt egy fia felháborodás nélkül vegyék tudomásul, hogy hát ez van, azért ez nagyon durva. Itt fát lehet vágni az emberek hátán, komolyan. És jókedvűen fogják tűrni, fogadjunk.

És tulajdonképpen ezért szeretünk itt lenni...

január 12

Mielőtt részletezném, hogyan is telt a best birthday ever, egy pár szó A Gyermekről és A Terhességről.

- Kiszámíthatatlan. (Már a Gyermek, nem a Terhesség.) Számtalanszor elhatároztam már, hogy vezetek egy ilyen naplószerűséget, mikor mozog az Ördögfajzat, mikor nem, de mindig rájövök, hogy tök felesleges, mert egyszerűen nincs benne semmiféle pattern, mikor dönt úgy őkelme, hogy no most nyugton marad egy ideig, most meg szétveri a berendezést. Múlt hét csütörtök-péntek például tombolt, óránként éreztem, hogy forog, kapálózik, ficereg, napszaktól, lenyelt kajától, piától, az aktivitási szintemtől, az időjárástól függetlenül. A hétvégére lecsillapodott és még tegnap is elég nyugis volt (ez azt jelenti, hogy napi egyszer-kétszer kikopogott ugyan, hogy létezik még, de azt is csak úgy gyengéden tette), viszont tegnap este óta újra megindult és óránként többször rúg meg középen, oldalt, máj alatt, köldök felett, ahol ér... No mondjuk nem mintha panaszkodnék, tök jó tudni, hogy elvan meg elszórakoztatja magát, csak néha úgy meglepődöm egy-egy erősebb ficcnél, hogy kénytelen vagyok felszisszenni, pedig nem fáj meg semmi ilyesmi, csak olyan hirtelen rám jön a frász, hogy jézus, mi ez, ja, hát terhes vagyok.

- Észrevehetetlen. (Már a Terhesség, nem a Gyermek.) Sikerszériám folytatódik, bár ma 11-kor ébredtem, de ezt betudom annak, hogy egy-két hete öt-hat órákat alszom éjjelente, ami biza nekem édeskevés default állapotban is, nem hogy most. Állítólag az Anyatermészet így készít fel a jövendőre, hogy képesek legyünk ellátni az Utódot éjszaka is, hogy sokkal felületesebbé teszi az alvást, hogy ha gáz van, megérezzük... Szívem megszakad. A furcsa alvásmintázat mellett egyébiránt semmi sem jelzi, hogy ketten vagyunk egy testben, továbbra is virulok, eszem, amit megkívánok, élem az életem, mintha mi sem történt volna öt hónappal ezelőtt.

Az igazat megvallva, nagyon remélem, hogy ez sokáig így marad...

január 15

Szóval akkor szülinap.

Bár nem kapcsolódik szorosan a múlt heti ultrahang a témához, mégis ott kezdem, mert tulajdonképpen onnan indult a nagy ihaj-csuhaj. Fél 1-re mentünk a nénihez. Én, mivel utálok elkésni és nem is tudtam, pontosan hová megyünk, rábeszéltem AV-t a 11.47-es dartra, aminek következtében már 12.10-kor ott ültünk az ultrahang központ előterében. AV először morgolódott kissé, hogy ő megmondta, hogy ráérünk egy későbbi darttal jönni, de úgy tűnt, később megbékélt, mert 12.28-kor vidáman közölte, hogy jéé, elmarhultuk az időt, lassan mehetünk be. Már nem tudom pontosan, miken hülyültünk, csak az maradt meg, hogy tényleg jól elvoltunk, nagyokat röhögtünk meg poénkodtunk, el is felejtettük, hogy szemben ülünk egy recepciós csajjal, aki esetleg látja, hogy megállás nélkül fulladozunk a röhögéstől. Sebaj. 12.35-kor jutottunk be az uh-ra, tekintve, hogy Írországban vagyunk, ez tökéletes pontosságnak számít. Az ultrahangot egy 50-es nő csinálta. Először kérdezgetett mindenfélét, hányadik terhességem ez, volt-e vetélésem előtte, rendszeresek voltak-e a menstruációim, mikor volt az utcsó első napja, egyszóval végigszaladtunk a szokásos körkérdéseken, majd elkezdődött a móka. A néni először mintegy mellékesen közölte, hogy fiúcska a Gyermek (mondjuk számomra ez 0 bit információt hordozott, én a 12. hét óta tudtam, hogy Damien nem lehet kislány, mert egyszerűen semmi lányos nem volt sem a 8., sem a 12. heti uh képein), majd tetőtől talpig (pontosabban talptól tetőig) végigméricskélte az Utódot, aki meg nem állt egy percre sem, forgolódott, mozgolódott, nyújtózkodott, kukackodott. (A néni kétszer is busy little fella-nak szólította őkelmét, ami engem különös anyai büszkeséggel töltött el, hiába no, az olyan jó érzés, ha rosszcsont-szerű az ember gyereke.) A méricskélés során kiderült, hogy eddig minden okénak tűnik a babóval, vannak végtagjai, belső szervei és ezek szépeknek és működőképesnek is tűnnek, egyszóval minden szép és jó. Ami mondjuk engem kicsit zavar, még ha nem is aggaszt mondjuk, az a tény, hogy számítottan 19+6 voltam, mikor az uh készült, a Gyermek a méretei alapján mégis 21+4-nek látszott. Ilyen kicsi korban van ugyan +/- 2 hét holtjáték, ami nem tekinthető furcsának, de ha így haladunk, azt a két napot már simán elfelejthetjük és szegény gyerek Óriásnak minősül... Mondjuk ez még mindig megnyugtatóbb, mint fordítva, de úgy mégis, mitől ekkora ez a szerencsétlen? A fogantatás előtt nem szedtem semmit, az első pozitív teszttől kezdve vettem be naponta egy szem terhesvitamint a 12. hétig, de azóta azt sem szedem. Hébe-hóba, kétnaponta bekapok egy fél Magne B6-ot, de ennyi, se folsavat, se vasat, se semmit nem szedek ezen kívül, mégis úgy nő a drága, mint akit nyújtanak. Én most 59,5 kg vagyok, azaz 3,5 kg jött fel 21 hét alatt, ami azért nem sok, tekintve, hogy normálisan eszem, itt most csak a babó a kérdés, vele mi van... Ilyenkor most éheznem kéne vagy legalábbis fogyókúráznom vagy ez hogy van? Hagyjam az egészet a francba és örüljek, hogy nem csenevész a gyerek, mi? Hát oké, meggyőztem magam.

Az uh után bementem AV munkahelyére pisilni (hát ez roppantul fontos info volt), majd bebuszoztam a központba ruhákat nézegetni. A tervem az volt, hogy most hogy már tutter, hogy fiú, veszek valami jó kis fiús ruhát, de aztán meggondoltam magam, mondván, hátha illene együtt megvennünk a leendő kisfiunk első kis ruhácskáját... A babakelengye gyűjtögetése helyett magamnak vettem hát terhesruha-szerűséget, egy egyszerű, hosszú ujjas, fekete kis ruhácskát, ami vastag harisnyával abszolút menő szerintem. Hazafelé (miután akkor még vészhelyzet volt közlekedés-ügyileg) 40 percet vártam a buszra, miután nagyjából két üzemen kívül busz után jött egy-egy működőképes, amiknek a 90%-a 122-es vagy 123-as volt, vagyis olyan, ami nekem véletlenül sem okés.

Pénteken tanítottam, az biztos, de hogy ezen kívül mit csináltunk, hát arra egyáltalán nem emlékszem. Ha minden igaz, a szülinapomat nem ünnepeltük...

Nem úgy szombaton, mikoris iszonyú hóra ébredtünk... A háztetőkön, az utakon kb 5-6 centi friss hó trónolt, ami itt nagyon-nagyon durvának számít, főleg azért, mert meg is maradt még délutánra is. AV eléggé el volt kámpicsorodva, mert megtervezte az egész hétvégét szegény és hát a hó, mint olyan, nem igazán volt a programpontok között... Hatalmas kreativitásunkról tanúbizonyságot téve, mégis megoldottuk a helyzetet: jól felöltöztünk és elindultunk sétálni a Liffey partra. Mivel nem sűrűn fordulhat elő, hogy D-ben ropogós havon sétálhatunk, én abszolút elégedetten lépdeltem: süt a nap, ragyog a hó, mi pedig kézen fogva gyalogolunk a többi lelkes kíváncsiskodó között, aki talán még az életben nem látott ekkora havat életében. Bájos pillanatok voltak ezek, én mondom. Amikor hazafelé vettük az irányt, AV megállapította, hogy annyira nem is gáz a hóhelyzet, úgyhogy elindulhattunk az eredeti programunkat megvalósítani, ami persze előttem mélységes mély titok volt... Mondjuk nem sokáig. Howth-ig autóztunk ki, majd ott beültünk egy kis étterembe a főutcán. Szülinapi meglepi egy. Tekintve, hogy Howth tengerparti kisváros, nem volt meglepő, hogy elsősorban halakat és más tengeri cuccokat kínált a hely, ami nekem jól jött, én ugyanis nagyon szeretem a halat, AV viszont küzdött egy kissé, mielőtt rábökött volna a számára meglehetősen bizarrul hangzó spicy chicken wings-re... Hezitálása főleg azután vált érhetővé, hogy kihozták a kajákat: az enyém szép volt, jó sok vastagra vágott sült krumplival, az övé viszont meglehetősen csúfságos volt, ráadásul a krumplija is inkább volt ropiszerű, mint csinos. Tudom, az én szülinapomról volt szó, de akkor is eléggé sajnáltam, hogy elmegyünk ebédelni, ő állja a cehhet, de ő maga alig-alig tud enni, sőt még csipegetni sem... Én mindenesetre jót kajáltam és elhatároztam, ha itt maradunk, mindenképp rászoktatjuk a Gyermeket a halra, mert egyrészt egészséges, másrészt meg az ír éttermekben mást nem igazán éri meg enni. Ebéd után hazafelé megálltunk a Dollymount beach-en, ahol még mindig állt a hó parton, nagyon vicces látványt nyújtva. Otthon vigasztalásképpen sütöttem pár palit és este bizonyára néztünk is valamit, de hogy mit, hát arra nem emlékszem.

Vasárnap folytatódott az ünnepségsorozat: AV főzött ebédet. Igaz, a levest én csináltam, de attól eltekintve minden mást ő vállalt magára. Húst sütött, göngyölt, köretet csinált, mosogatott, mindent csinált az a fiú. Ahhoz képest, hogy egy kezemen meg tudom számolni, hányszor főzött életében, nagyon jól sikerült az ebéd, elégedett voltam vele... Délután bementünk a St. Stephen's shopping centre-be, mert AV kinézett valamit és szerette volna megvenni nekem, de sajna nem volt szerencséje, hiába foglalta le a neten jó előre, mire odaértünk, kiderült, már nincs raktáron a cuccból. Bár ő eléggé el volt kenődve, én vidámkodtam, mert megvettem életem első (farmer) leggingsét, ami tudom, nem mindenkinek áll jól, de rettentő praktikus viselet, ha az ember terhes. (Nem mellesleg pedig nekem még jól is áll ha-ha.) Este sütöttem egy almás pitét és néztük egy kicsit a Forrest Gump-ot, majd éjfél után nyugovóra tértünk.

Hétfőn, amikor is tényleg szülinapom volt, délelőtt tettem-vettem, majd bementem AV-hez ebédelni és egy kolléganőjével megtárgyalni ezt-azt, ugyanis neki egy éves a fia és felajánlotta, hogy egyszer menjek be dumálni és hát most volt ez az egyszer. Az ebéd kifejezetten finom volt, habként a tortán pedig még két jégkrémet is kaptam, hát igen, itt az idő hízni. Hazafelé beugrottam a GP-hez kérni egy tájékoztatót miféle oltásokat kap itt egy csecsemő, majd mint aki jól végezte a dolgát, hazasétáltam. 4 körül AV kopogtatott az ajtóban egy csokor rózsával, majd közölte, hogy második kör, megyünk a városba az ajimért. Ezúttal az ILAC-ot támadtuk be, míg ő (mint utólag kiderült) Argosozott, én beugrottam egy üzletbe és vettem egy mell alatt szűkített igazi szürke terhesruhát a vasárnap beszerzett (farmer) leggingsem fölé. (Úgy érzem, nem tudok leállni ruha-ügyileg.) Miután mindkettőnk portyája jól sikerült, elégedetten mentünk haza, ahol én ledőltem egy órácskát, AV pedig játszott. Fél 7-kor elindultunk egy közeli pubba, mert AV meglepetés partyt szervezett nekem, mondván az ember nem mindennap lesz 30 éves. Elég sokáig, fél 10-ig maradtunk, majd miután mindent előadtam a terhességgel kapcsolatban, amit tudok, majd megmutogattunk pár uh képet és megettünk pár pizzát, hazasétáltunk ünnepelni. Először Anyuék felköszöntöttek, ha már a csomijuk nem jött meg időben sajna, majd jött AV, aki megajándékozott egy vadiúj... tádáááám laptoppal. Miután tudja, hogy nem díjazom a nagy kiadásokat (smucig vagyok na), leült velem szemben és felsorolt vagy 5-6 érvet, miért is döntött a laptop mellett, hát komolyan, a szívem szakadt meg... Mondjuk sikeres volt, a végére már tiszta szívvel örültem, hogy micsoda egy jó fej férjem van nekem, hát laptopot vesz a szülinapomra, te jó isten. (Nem beszélve a többi apró meglepiről, amiben szombat óta részem volt...)

Bár állítólag stresszes, ha az ember eléri a harmadik X-et, hát komolyan, bennem semmi ilyesmi nem volt / nincs... Tudom, ez elsősorban annak köszönhető, hogy dolgoznak bennem a hormonok, mert tudom, hogy pár hónap és lesz egy gyerekünk és ez nagyon jó érzéssel tölt el... Ez már olyan Valami az életben, olyan cél-szerűség... Ha nem várnánk babót, valszeg sokkal súlyosabban érintene ez a 30, de így... Komolyan mondom, életem legszebb szülinapja volt ez az idei. Ráadásul amellett, hogy AV így kitett magáért, rengeteg köszöntést kaptam, e-mailben, képeslapon, szóban... Tök jól esett, esküszöm. Nem is tudom, mikor kaptam utoljára postán képeslapot és most jött vagy négy-öt.

Ami pedig szintén vicces: tekintve, hogy itt élünk, fokozatokban kaptam meg az otthoniak ajándékait, hogy egy hétig élvezhessem a szülinapom... Szerdán AV anyukájának a csomagja jött meg, ma pedig végre Anyuéké is. AV anyukája sütött egy nagy adagot a kedvenc sütimből, Anyu pedig szerzett egy vagány kismamanadrágot a C&A-ból. Nem értem, hogyan találhatta el a méretemet, szerintem mióta az eszemet tudom, mindig túl nagy cuccokat vett nekem, de ezúttal hálistenek beletalált. Ráadásul jól is néz ki a gatyó: barna, szövetnadrág, de nem túl ünnepélyes, inkább olyan igazi, magas, gumis derekú vagesz kismamagatyó, mondom. Örülök, hogy végre megjött, éljen a praktikum...

Ja és hát ennyi.

január 20

január 20

Mondjuk a hétfőt... na azt végigdöglöttem. De tegnap 3/4 8-kor már vasaltam, ma pedig úgy nagyjából pontosan 6 óra óta kukorékolok... Éjfél után feküdtünk le kicsivel, később kimentem pisilni és már-már kezdtem volna a reggeli rutint, mikor ránéztem az órára és láttam, hogy 1.10 van. 1 óra 10 basszus... Igazán kedves az anyatermészettől, hogy próbál edzeni meg minden, értékelem a törődést, de legalább amíg kuss van, addig hadd aludjak már át normálisan mondjuk úgy 8 órát... Nem tudom, az miért nem elég, ha felkészülés címszóval kétnaponta elindulok a városba venni pár előkét (mert abból biztos sosem elég), majd pár óra múlva hazatérek egy új terhesruhával vagy leggings-el vagy szomorúbb napokon esetleg 1 liter tejjel meg egy csomag felvágottal?

Ehh. Akkor is mintaanya leszek, akárki meglássa.

Nah, elpakoltam három nagy nejlonzacskóba a már-nem-megfelelő farmerjeimet, gatyóimat, szoknyáimat, ne foglalják a helyet... Igazság szerint nem vagyok túlságosan megrázva, mert oké, nem tudok sokat a terhességről, de azt mondjuk valahogy gondoltam, hogy a hasam nőni fog valamennyit és ezek a nadrágok elsősorban derékban lettek felejtősek, egy kivétellel nem combban vagy fenékben... (Ez utóbbi egyet is fel tudom rángatni persze kiskanállal, de hogy úgy mondjam, ekkor nem túl előnyös fény vetődik a legújabban kifejlesztett kis comb- és fenékhurkáimra. (Hiszen a hasamon továbbra sem hajlandó egy deka zsír sem megtapadni, olyan, mint egy kirepedés előtt álló dinnye: szép, kerek, feszes és kemény.))

Ja, de nem csak pakoltam ám: leszedtem és összehajtogattam a ruhákat, rendet raktam a szobákban, beágyaztam, elmosogattam, megírtam két e-mailt és két fórum hozzászólást, kitaláltam és megrendeltem Anyu szülinapi ajándékát (ennek kapcsán felhívtam a Sanomát, majd a CIB bankot interurbán he-he), megetettem a tevém, testre szabtam a meez-em, ittam egy teát és összeírtam, mit kell a boltból hozni.

No és most irány konyha: meglepi készül he-he.

Óraterveket kéne írnom vagy legalábbis be kéne mennem a központba szívni egy kis levegőt meg venni pár előkét (mi mást? Anyu az előbb rám ijesztett, hogy nem szabad venni rucikat meg ilyesmiket a születendő gyereknek... nem mondott semmit, miért nem, de ez így még félelmetesebbnek hatott, hogy el sem mondta, mi történhet... mindenesetre májusig pár előkét akkor is veszek meg talán pár zoknit is, azok a legviccesebbek, bár asszem a zoknikat mindig lerúgják a gyerekek a lábukról... Damien mindenesetre tuti le fogja rúgni, ismerem...), de valahogy nem tudom elszánni magam egyikre se. Hálistennek a nap sem süt ezerrel, úgyhogy asszem ma már nem megyek inkább sehová... Remélem esni is fog.

Az előbb csináltam aranygaluskát, szerintem tök jó lett, főleg ahhoz képest, hogy életemben először sütöttem. Amúgy ördögi kör ez: nem vagyok kifejezetten kívánós, nincs ez a crave for a specific food feelingem, de öt hónapja valahogy szeretek változatosabban enni... Kívánom az otthoni ízeket, a főzelékeket, a sütiket és miután nincs aki elém rakná a különböző kajákat, hát kénytelen vagyok én sütni-főzni. Igen ám, de a legtöbb magyar kajában van valami szokatlan vagy romlandó, ami általában nincs itthon csak úgy (pl: élesztő, tejföl, túró, tejszín, dió stb.)... Ha ezt realizálom, olyankor bulldogként  elzarándokolok ezekért az összetevőkért valahová, megcsinálom a kajákat, majd csodálkozva látom, hogy hohóóó, megmaradt egy csomó minden (pl: fél élesztő, fél tejföl, fél túró, fél tejszín, fél zacskó dió stb.)... Ezeket persze sajnálom kidobni, mert eszembe jut, milyen nehezen jutottam hozzájuk, úgyhogy ilyenkor jön az agyalás, mit is tudnék csinálni a maradékból... És újra azon kapom magam, hogy sütök-főzök. Kb karácsony óta vagyok benne a mókuskerékben, azóta nem tudok leállni... (Basszus, kisütött a nap... Na mindegy.) Ez az aranygaluska annak köszönhető tehát, hogy volt másfél élesztő-kocka a hűtőben, amit szilveszter délután szereztünk a magyar boltban és úgy éreztem, nem mehet kárba az az energia, amit arra fordítottunk, hogy elmenjünk érte a város másik végére. Mondjuk ez tök jó meg minden, mert most van egy adag házi aranygaluskánk, de akkor is. Olyan furcsa látni, hogy hogy változom. Múlt héten még azt is felvetettem AV-nek, hogy egyszer vehetnénk egy kenyérsütőgépet. Atyaég.

"Hát nem is én vagyok ez már..."

És ha már itt lopom a napot:

Szombaton AV segített költöztetni egy kollégáját, én pedig azalatt sütöttem itthon egy adag sajtost. (Mondom én, pörög a mókuskerék.) Egyre hazaért, akkor elmentünk a Newbridge House & Farm-ot megnézni, mondván, sok mástól eltérően legalább ez a hely nyitva van télen. Aha. Mikor odaértünk, elégedetten állapítottuk meg, hogy vagyunk egy páran, a parkoló kb félig, háromnegyedig, hát akkor tutter látogatható a hely. Mikor M&M-set majszolva megközelítettük az ojjektumot, már észleltük, hogy valami nem stimmel, az ajtókat ugyanis végig zárva találtuk... Sebaj, majd biztos a farmon keresztül kell bemenni, gondoltuk, úgyhogy bemerészkedtünk a farm részre, ahol viszont minden nyitva volt... Volt pár állat, láthatólag jó kondiban, szóval láttuk, hogy néha eteti őket valaki, de hogy ki, az nem derült ki, ugyanis bár végigjártuk a pajtákat, sehol senkit nem találtunk... Láttunk viszont pónilovakat, rendes lovakat, csirkéket, disznókat, papagájokat, bárányokat, sőt, pávákat is, amik közül egy épp kitátotta a tollait, azt jelezve talán, hogy valami tényleg nem kóser a hellyel. Szerencsénk volt, mert a nap sütött, úgyhogy elsétafikáltunk a placcon egy kicsit, de olyan fura volt az egész, mintha egy elvarázsolt farmra tévedtünk volna, ahol sehol egy lélek... Mindenesetre megtanultuk a leckét: itt október és március között minden helyet fel kell előre hívni, nyitva van-e, még ha a honlapon egyértelműen ott is van, hogy igen...

A farmlátogatás után hazafelé benéztünk az IKEA-ba. Elsősorban a gyerekosztályon kóvályogtunk, de kitömött pókokon, krokodilokon és kiságyakon (utóbbiak persze nem voltak kitömve) kívül semmi sem volt. Végigálltuk hát a kanyargó sort az étteremben és vásárlás helyett jól megebédeltünk. A húsgolyók mellé én még egy mandulás sütit is lenyomtam (szó szerint), majd mint a duda távoztuk a komplexumból. Itthon AV nekiállt takarítani, én pedig főztem egy tárkonyos csirkelevest. Este megnéztük az utcsó Colombo-nkat, majd nyugovó.

Vasárnap AV egy kolléganője jött ebédre, úgyhogy a délelőttöm főzéssel telt. Pontosítanék: sütéssel, mivel a főzendő (tárkonyos leves) már kész volt, úgyhogy a délelőttre már csak a második fogás volt hátra, ami kukoricával-borsóval-sonkával-sajttal-fokhagymás tejföllel töltött palacsinta volt reszelt sajttal megszórva. (Igen, zseni vagyok.) Tőlünk szokatlan módon délre kész voltunk mindennel, akkor zuhiztam, felöltöztem és 1-kor már teljes glancban álltunk AZ ebédre. Desszertet a vendég hozott (két doboz jégkrém), arra hálistennek nem volt gondom. Ebéd után hármasban elmentünk Killiney-be, fel az obeliszkhez, ahol tavaly januárban voltunk utoljára, ott lenéztünk, mászkáltunk egy kicsit és 5-6 felé értünk haza, kissé fáradtan. Bár először kicsit tartottam tőle, milyen gáz, hogy két fix program is van a hétvégén (költöztetés, ebéd), végül tulképp szerintem tök jól sikerült minden. Volt sok kaja, volt action, volt pihenés... Jó kis zárása volt ez a két nap a hétnek, na.

január 25

Növünk, növögetünk. Per pillanat átestem a ló túl nagy vagyok oldalára, miután heteken át azon sírt a szám, hogy túl kevéssé nő a hasam. Franc se tudja. Mindenesetre hétvégén próbáltam kideríteni, hogy a nagy babák koraszülöttek-e nagyobb valószínűséggel vagy a kicsik, de persze nem találtam egyértelmű statisztikát. (Hasonlóképp, arról sem találtam grafikont, mikor a legvalószínűbb a koraszülés. Nem hiszem, hogy nem néztek még ilyet... Na mindegy.) Ez a koraszülés amúgy azért para, mert itt ugye nincs manuális vizsgálat, ergo ki sem derül, ha szép lassan kinyílik a méhszáj és idő előtt beindul a buli... Jó, tudom, még csak 22+5, de bármikor történhet bármi és mostanság mindig azt érzem, hogy iszonyú kemény a hasam...* Minden nap egy áldás, én mondom.

* ez persze lehet a túl erős hasizom átka vagy hogy egy cm zsírréteg sem volt soha a hasamon, ami most jó kis rugalmassá tenné a hasam tapintását

Ami a gyereket illeti, köszöni, jól van, rengeteget ficereg, sőt, már csuklani is megtanult, ami elég idegesítő, de hát ez van. Azon gondolkoztam, hogy tök kár, hogy nem tudjuk megkérdezni kijövetel után a babáktól, hogy mit gondoltak, mi van itt kinn, hogy képzelték itt ezt az egészet... Persze ha belegondolok, tudom, hogy sehogy, mert ösztönlények, de ha egész nap érzem, hogy mozog, forgolódik, nyújtózkodik, rugdos, nem tudok ellenállni, hogy valami épkézláb szándékot tulajdonítsak neki, mondjuk, hogy épp ki akar jönni. És így szépen vissza is kanyarodtunk... Állítólag amúgy a koraszületésért a méhlepény tehető felelőssé a legtöbb esetben. Egy-egy szélsőségesebb nézet szerint inkább ahhoz kéne gügyögnünk, mint a gyerekhez, mert ilyenkor az az élet-halál ura és nem maga a babó... Hát nem tudom. Ha így haladunk, lehet, átgondolom ezt az egészet és elkezdek vele beszélgetni, annak ellenére, hogy még tippem sincs, mit mondhatnék neki... Kezdjem el dicsérni, milyen ügyes volt eddig? Köszönjem meg az eddigi szolgálatait? Könyörögjek neki, hogy ne öregedjen még meg? Áh... Nehéz ügy...

Miután nem tudok lekattanni a témáról, íme a tüneteim manapság:

- kifulladás (Egészen az extremitásig fokozva... Az előbb kétszer bementem a hálószobába a nappaliból, mire visszaértem, szuszogtam, mint egy bulldog. Elég fura megszokni, némileg riasztó is, hogy 100 méter után lihegek, de majd ezentúl max. csoszogok, az nem olyan fárasztó.)

- hát- és derékfájás (Nem is értem, mi lesz később... Lehet, el kéne kezdeni tornázni és akkor javulna a helyzet, de még nem tudom, hol és milyen formában mozoghatnék hivatalos körülmények között. Ülve még nem fáj, de amint felállok és 5 percet függőleges helyzetben töltök akár állva, akár úgy, hogy haladok, rámtör a hátfájás, durvább megerőltetés (pl 500 méter séta) után a derékfájás.

- kényelmetlen alvás (Ez mondjuk azzal kezdődik, hogy nem tudok hason feküdni, ami már rég rossz. Háton nem kapok levegőt, oldalt még csak-csak jó, de sokszor érzem, hogy húzódik a hasam és miután ez idegesít, nem tudok aludni... A helyzetet fokozza, hogy forgolódni sem jó érzés, utálom a hasizmomat használni bármihez, mert fura érzés, ezért tápászkodom folyton, aminek köszönhetően rám csavarodik a pizsamámtól kezdve a lepedőn át a takaróm huzata. Ráadásként félig lejön a zoknim, az már a vég, akkor inkább rugdalózom, hogy teljesen lejöjjön, de akkor meg hasizmozom ugye, ergo indul a hülye érzés a hasamban... Emellé már csak plusz, hogy rémálmaim vannak, jön a cunami, eláraszt a tenger, miegymás; illetve az is már csak extra, hogy van, hogy óránként felébredek valami rejtélyes oknál fogva. Igazság szerint ha már most így nyűglődöm, jeges rémülettel gondolok mondjuk a 36. hétre, ami még több, mint 13 hét, azaz több, mint 3 hónap, de abban bízom, addigra megedződöm, elvégre teher alatt nő a pálma. (???))

Asszem ennyi.

Ha jól sejtem a szerencsések közé tartozom... Ha csak ennyiből állna ez az egész, komolyan, simán bevállalnám még vagy ötvenszer, tekintve, hogy a fenti apróbb kellemetlenségeket feledteti a tény, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül vehetek új ruhákat, hogy mindenki szeret, mert gömbölyödöm és hogy az élet legizgalmasabb dolga látni, hogy változom napról-napra. Ja, meg hogy a végén lesz egy gyerekünk.

január 26

Na, akkor így kedden a hétvégérűl, ismét. (Ez amúgy remek memória-tréning, a terhesség ugyanis kedvez a szitaagynak állítólag, amit meg tudok erősíteni sajnos.)

Szóval szombaton reggel 9-kor kipattant a szemem és bár a hálószobába besütött a nap, mielőtt felrángattam volna AV-t, hogy mehetünk Kilkenny-be, (hiába no, itt élünk több, mint egy éve), egy gyors pisilést követően azért benéztem a nappaliba is csekkolni mi a pálya időjárás-ügyileg és hát nem tévedtem: onnan már kissé borúsabbnak tűnt az ég... Visszadőltem hát öt percre kicsit melegedni, majd egyéb program híján elkezdtem ebédet főzni, amivel ezúttal nem erőltettem meg magam túlzottan, ugyanis sütöttem egy is sült krumplit és grilleztem két burgert, aztán hello. Nem volt az a fenséges kaja, de még mindig jobb, mintha mekiztünk volna, mert bár kábé ugyanannyi üres kalóriából állt, mint egy menü, legalább 12 euróval kevesebbet költöttünk (és nem is szlopáltunk be fél-fél liter kólát és Fantát separately). Ebéd után kulturálódtunk: visszatértünk az egyik nemzeti múzeumba (ahol a múltkor a Dead Zoo-t láttuk) és megnéztünk egy tök profi tárlatot az ír ruházkodás 3 évszázadáról. A múzeumban ezen kívül még van öt-hat másik állandó kiállítás is fut, úgyhogy lehet, hogy még megfordulunk arra párszor, mert ez a ruhás-dolog jó emlékeket hagyott, izgi volt, szép és érdekes. A múzeum után beszaladtunk a St. Stephen's Green bevásárlóközpontba (just as usual), szerváltunk egy új Argos katalógust, végrevégre kicseréltük AV óráját, amit még karácsonyra kapott, de úgy döntött, hogy mégsem tetszik neki, mert túl bumszi / béna / rövid a szíja / stb / stb / stb és bementünk a Dunnes-be babaruhát nézegetni. (Venni persze még mindig nem vettünk semmit, rideg tartáson van a gyerek egyelőre, bár egy aranyos rugdalózót már találtunk: világoskék és egy zsiráf a főszereplője, aki vágyakozva kérdezi egy autóban ülő állatkacsoporttól, hogy Can I come too?) Egy gyors bevásárlás után ezután hazaindultunk, az igazat megvallva eddigre már eléggé kivoltam, fájt a derekam, húzott a hasam, hiába, 3-4 óra talpon már nem opció. Este azért még sütöttem egy adag sajtos rudat, de ezt igyekeztünk megmenteni a hétvége második napjára, vasárnapra...

... amikor is szintén nem éreztünk ellenállhatatlan vágyat Kilkenny-re, mert mikor felkeltünk, mínusz volt kinn. A nap sütött meg minden, de hideg volt, na. Ismét városi programot kerestünk hát: a nyáron gyűjtögetett 2 for 1 vouchereink közül egyet elhasználva elmentünk a Dublinia kiállításra. Tíz éve ez a hely szerintem nagyon menő lehetett, látszik, hogy anno dolgoztak vele, de most, kissé avíttosnak tűnt... A Vikinges rész interaktivitása nagyjából zéró, a középkori városkép okés, ott jókat marhultunk, a régészetes terület pedig szintén próbál jófej lenni, de hát a megszállottakon kívül nem biztos, hogy sok embert leköt, hogy hogyan is zajlanak a múltba ásó kutatások... Féláron persze megérte a dolog abszolút, talán még teljes áron is tetszett volna a hely, de persze így occsóér' még szimpibb volt. (Attól eltekintve, hogy körülbelül 5 fok volt épületen belül, ergo kabátban fáztunk...) Dublinia után a Lidl következett, majd hazaviharzottunk és ebédre nokedlit csináltam csirkepörkölttel. (Igen, remek szakácsnő vagyok, tisztában vagyok vele.) Délután tengtünk-lengtünk, AV dolgozgatott, én pedig óraterveztem, mert tádááám van két új tanítványom az angol fickó mellé. Az egyikük francia, a másikuk lengyel, mindkettő lány, akinek a fiúja magyar és ezért tanulja a nyelvet. (Tetszik nekem ez a nemzetkeveredés.) Este néztünk egy Colombo-t és ezzel ünnepélyesen le is zártuk a hétvégét.

január 29

A hét úgy elsuhant, mint annak a rendje. Elég nehéz feldolgozni, hogy vége januárnak és egyre fogynak a kettesben töltött napjaink. Vagyis a feldolgozás még csak-csak, de a felfogásmár nem igazán megy. Szerintem még nem gondoltuk át teljesen, mekkora fába is vágtuk a fejszénket. Hm.

Mindenesetre a héten beszereztük az első cuccokat. A nagyon elsőket. Babakocsit, autósülést, mózeskosarat, kiságyat még korántsem vettünk, bár már nézegettünk itt-ott; kádat, bilit, pelenkázót, ilyesmiket pedig még csak nem is nézegettünk. Az igazat megvallva számomra az is csak ma derült ki, hogy hiába szeretnénk eldobhatós pelenkát használni, akkor is kell venni 15-20 normál textilpelust egyéb célokra. (Tudnám hogy van a textilpelenka angolul...) Na mindegy. Ejj, ráérünk arra még.

Amit tehát már vettem a Gyermeknek az kettő db body (€3), két pár karmolás-gátló kesztyű plusz két hozzá illő sapi (€2) meg három előke (€1,5). Természetesen minden 110% cotton, mert hát nehogy már. Tudom, kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés nekem. Jó látni, hogy van már valamije a kölyöknek, ha már saját szobája nem lesz csórikámnak, amit ki lehetne festeni meg dekorálni, hogy úgy éljük ki várandós ösztöneinket.

A babóruhák mellett persze a Gyermek leendő anyukája (igen, én) is kapott ezt-azt. Kedden pl a No Name-ben vettem egy mályvaszínű (?) rövid ujjas kötött kis egybe ruhát, ami remekül kiemeli az állapotom (€10, a hülyének is megéri), tegnap pedig megvettem a már régóta óhajtott rövid ujjú kardigánt is a Dunnesben, mert megértük, hogy €15-ról leértékelték €5-re, ami azért elég brutális. Igaz, alapból lilát szerettem volna vagy feketét, ez meg végül is fehér, de sebaj, tulképp annyi lila meg fekete cuccom van már, hogy nem árt, ha kicsit világosítok. Fura, de eskü, most terhesen vannak legjobb ruháim, bár érzem, hogy lassan le kéne állnom, mert az utóbbi időben elég sok mindent vettem, mondhatni teljesen új ruhatáram lett. Ami viszont kicsit aggaszt, hogy ezek mind téli vagy kora tavaszi szerkók, április-májusra (főleg ugye, hogy akkor már otthon leszek) tuti más ruhák kellenek majd, vékonyabbak, bővebbek... Ájjáj. Mindenesetre előre kijelentem, hogy itt szeretném beszerezni azokat a ruháimat is, mert szerintem itt a Dunnes meg a Pennies simán veri az otthoni kínai boltok árait és akkor még a minőségről egy szót sem szóltam... (Most nem megyek bele megint, hogy ez mekkora szemét dolog, de amellett, hogy élvezem, hogy itt élünk, ahol jó minőségű, csinos ruhákat lehet venni olcsón, kicsit szarul is érzem magam, mert tudom, hogy otthon az itteninél szarabb minőségű cuccok többe kerülnek, mint itt, ráadásul úgy, hogy az emberek fizetése is kevesebb... Pl itt akció nélkül €10 körül már simán lehet venni egy jó női blúzt (€4-ért is van persze, de az ember néha nem csóróskodik, megveszi a drágát), otthon meg ha jól rémlik, 4000 Ft (€14) alatt alig-alig van normális kinézetű, jó anyagú blúz. No most ha kiszámoljuk, hogy egy átlagos havi fizetésből hány darab blúzt lehet venni itt és otthon... Hááát... Elég siralmas.)

Vásárláson kívül a héten még tanítottam is (hogy legyen mit elkölteni), de ezen kívül már nem sok mindent csináltam: mosogattam, mostam, vasaltam, főztem*, takarítottam - egyszóval háztartást vezettem...

* krumplistészta, krumplifőzelék, borsós-tojásos tészta. meg lecsó. de az nem számít.