Hetünk vége

A hét vége nálunk végül is már csütörtökön kezdődött, mert AV csütörtök-pénteken csak 1-ig dolgozott. Csütörtök délután így én mentem be a központba karácsonyi ajándékokat lőni, péntek délután meg ő lődörgött egy keveset. Az én csütörtöki szabad programom maga volt a Rohanás, mert mindig millió dolgot igyekszem elintézni a rendelkezésre álló pár óra alatt, ráadásul köszönhetően a remek tömegközlekedésnek jó sok időt vesztek a buszmegállóban való ácsorgással (és megfagyással) is. Összességében azért sikeres volt a délutánom, vettem például aranyáron Clinique arclemosó habot, amihez AV annyit fűzött hozzá, hogy mi az istent mosok én le az arcomról, mikor sosem sminkelek (eh, férfiak) meg még pár apróságot karácsonyra. Mondjuk jellemző rám, hogy először a Tescoba mentem, úgyhogy az egész kis túrámon kénytelen voltam magammal cincálni egy tömött Lidl-es zacsit (mert zacsi mindig van nálam, nehogy már költeni kelljen rá). Nem vagyok sznob, de azért kicsit feszélyezve éreztem magam, hogy a Marks & Spencer-ben és a Debenhams-ban 80-100 eurós ingek között bujkáltam a bébiételekkel, joghurttal és akciós felvágottal teli kis szakadt zacskómmal. Mindegy, megszokhattam már magam 31 év alatt. (Feltételezem a Clinique mintaboltban is piszkosul elvegyülhettem a sok riherongy között.)
A péntek tulajdonképp egy viszonylag normális péntek volt, mert AV ugyan szabin volt, de nem volt itthon, úgyhogy az sz*rnak a pofon. A viszonylag-ot azért írtam, mert szimplán a normális gyenge lett volna, miután délelőtt Takarítottam. Ó, istenem. Ha azt mondom, hogy múltkor még jobb volt, azzal nem mondtam semmit. P. ugyanis láb alatt volt. Nem kicsit, baromira. Ha épp port töröltem, ő kihozta a liszteszacskót (nem vicc sajnos) és kiszórt egy keveset. Ha a wc-t pucoltam, belemászott a kis rattan kosárkába és mi mást kapart volna elő a mélyéből, mint egy borotvát. Ha az ő ruhácskáit rendezgettem, minden egyes darabnál visongani kezdett és mutatta, mit hová adjak fel rá. Ha porszívóztam, feltekerte a szívóerőt, hogy a szőnyeget porszívózni lehetetlen lett. Ha egy játékát eltettem, megkívánta és előszedte (húsz másikkal együtt). Ésatöbbi ésatöbbi. Takarítás közben persze főztem is, rakott kelbimbót, az első adag rizs így persze tökéletesen le is égett, a lábassal együtt. Mire P. lefeküdt, 2 óra volt, én pedig idegroncs.
Aztán ami az igazi hétvégét illeti, szombaton délelőtt elmentünk egy utazóágyért Blanchardstown-ba P. kis barátnőjéhez. Megnyugodva láttam, hogy a kislány épp olyan bélpoklos, mint P., folyton húzta ki az anyját a konyhába, hogy kajátkajátkaját. (Ezt persze nem mondta, csak mekegte, úgyhogy kapott még egy plusz pontot, talán még a menyem is lehet egyszer.) Ami viszont kicsit megrémisztett, hogy P. nem volt hajlandó bemenni a lakásba... Már a kapunál húzott volna kifelé, fogta a kezünket és szó szerint tepert vissza a kocsihoz, de miután felvittük karban a lakásig, akkor sem nyugodott meg, tapodta a kilincset és legörbült szájjal toporzékolt. Mikor elkezdtem levenni a sapkáját, még jobban felhúzta magát és erőből tolta el a kezem, hogy márpedig itt nem maradunk. Egy-két percig huzavonáztunk, már azon voltam, hogy hát jó, akkor felkapjuk az ágyat és megyünk haza, de aztán megmakacsoltam magam, hogy ajóéletbe, autóztunk több, mint fél órát, nanehogymár egy ilyen kis Töppeteg parancsoljon 3 felnőttnek és 1 gyereknek, úgyhogy úgy, ahogy volt, kabátban bevittük a szobába körülnézni. Három percig úgy állt, mint aki sóbálvánnyá meredt, közben mi próbáltunk úgy tenni, mintha mi sem történne, beszélgettünk, nézegettük a játékokat, majd egyszer csak feloldódott őfelsége és először óvatosan, majd egyre vadabbul kezdte el feltérképezni a helyet. Hurrá. El sem tudom képzelni, hogy járna bölcsibe... Fél 1-re értünk haza, útközben jól összevesztünk, mert a Törpe a kocsiból kiszállás után hullásat játszott, ami annyit tesz, hogy teljesen elengedi magát és fekszik. Tekintve, hogy a garázs és a lakás közti távolság nagyobb, mint szeretnénk (2 lift, 4 becsapódós ajtó), tehát normálisan gyalogolva is sok idő, nemhogy úgy, hogy az Úr egy tapodtat sem hajlandó megtenni, sőt, ha felvesszük, akkor kifeszíti a hátát és így ívben fetreng a kezünkben, berágtam és mivel idegesített, hogy P. a földön vergődik, felkaptam és ezerrel szorítva cipeltem a 13 kilós testét, miközben a vállamról egy másodpercenként esett le a táskám. A lakásba érve P-re és AV-ra is baromi mérges voltam, az előbbire azért, mert ilyen Kis Hülye, az utóbbira meg mert mi az, hogy nem vette ki a kezemből a dögnehéz gyereket. (Ő ezt azzal magyarázza, hogy didaktikus volt P. ignorálása, mert ilyen nincs, hogy több, mint 7 hónapja magabiztosan gyalogol és mégis nekünk kell vinni a s*ggét, ha úgy hozza a kedve. Én ezt is megértem, igen, tuti jól jönne a szigorúbb nevelés, de akkor ezt miért nem mondta, mikor felkapartam P.-t a földről, tettem volna le azonnal, istenuccse, ha megvan az elméleti háttér, de nem, ő csak mufurc fejjel jött mellettünk, eh...) A délután tehát ennek a kis összezördülésnek a fényében hűvösen telt, de úgy tűnik jól működik az elfojtó mechanizmusom, mert hogy mit csináltunk a nap további részében, arra bizony nem emlékszem.
Vasárnap jól indult, hiszen pakkot kaptunk. AV anyukájának a csomagját hozta meg a futár, P. még azon nyomban pizsamában kezdte el bontogatni a dobozt, jajj, alig várom a karácsonyt, most tuti sokkal jobban fogja élvezni, mint tavaly. Délelőtt elautóztunk a Herbert Parkba, sétáltunk olyan 20 percet, néztük a tó jegén csúszkáló kacsákat, majd miután befagyott a senekünk, hazajöttünk. Itthon ebéd, csendespihenő. Délután Cornelscourt-ba mentünk, vettünk ezt-azt, majd este feldíszítettük a lakást. P. teljes extázisban pakolgatta a karácsonyi díszeket, égőket, baromira tetszett neki a felhajtás, a sok boa, a kis hóember alakú mécsesek, szegény azt sem tudta, hová kapjon. Este meggyújtottuk a negyedik gyertyát az adventi koszorún és filozofáltunk egy kicsit az elmúláson...
Tulajdonképpen ennyi.

Update: Ja, beugrott, szombat este sütöttem linzert, ilyen összeragasztós csillagosat.