Az fb-n olvastam az előbb egy "közvéleménykutatást", ki milyen gyereknevelési könyvet olvasott az életében. Megdöbbenve láttam, hogy a kommentelők 70%-a azt írta, hogy ő bizony semmilyet, mert a neveléshez csak szeretet kell meg megy az ösztönből bla-bla. (A maradék 30% a Suttogót említette, hmmm, ehhez inkább nem fűzök kommentárt.) Értem én a többség mondandóját, hogy minek túlmisztifikálni a dolgokat, túlságosan eltávolodtunk már a bennünk rejlő ősanyától (ezt így nem láttam leírva, csak összefoglalom a véleményeket), csak nem értem.
Ha arról kérdezik az embereket, érdekli-e őket a pszichológia, 10ből 9en tuti igennel válaszolnak - akkor hogy is van ez?
Érdekli őket a lélektan, de ha a gyerekük lelkéről van szó, akkor egyetlen könyvet nem vesznek a kezükbe, mert az "ciki", "őszintétlen", "mű", "hiteltelen", "hamis"? Komolyan nem értem.
Én a ló túloldala vagyok, oké, jártam fejlődéslélektan 1-re, 2-re (előadásra és gyakorlatra), írtam egy műhelymunkát, szigorlatoztam fejlődéspszichoból, plusz a tanárképzésen is ugye gyerekekről esett némi szó; mégis imádom a gyereklélektanos könyveket lapozgatni, hogy általuk is jobban megismerjem egy elképzelt átlag gyerek gondolkodását, fejlődését - rendben, lehet, hogy ez túl sok, de hogy minden könyvet látatlanban leírni - no szerintem ez is egy oltári nagy marhaság.
A Suttogót én is olvastam, próbáltam áttenni a gyakorlatba, de nem sikerült. Azóta rájöttem, hogy miért nem...
VálaszTörlésHa az ér, hogy tizenpár éve Mérei-Binet könyvéből tanultam feljődéslélektant a tanárképzőn, akkor ezt említeném olvasmányként. :) Ja, meg Ranschburg Jenő írásaiba pillantottam bele, de az túlzás, hogy olvastam volna tőle. Szóval, én így. :)
Ami meg az ösztönt illeti... jó az, csak tudni kell, minek mi a következménye. Szerintem.
Könyörgöm, üss le, ha sokat "beszélek", de Gergő mostanában olyan nagyon együttműködő napközben, hogy nem bírom "befogni a számat", pedig néha jobb lenne... :)
Na miért nem sikerült áttenni a gyakorlatba?
VálaszTörlésNem, dehogy ütlek le, beszélj csak. :)))
Suttogó: próbálkoztunk, próbálkoztunk, hagytuk sírni 5 perceket (többet nem tudtam), de nem aludt vissza. Amikor harmadjára ébredt fel abban a másodpercben, ahogy kiságyat ért a teste, feladtam, és hagytam a nagyágyon, én meg maradtam mellette (most is ez a helyzet, de már nem kell mellette maradni állandóan, amíg ébren vagyunk, párnákkal védjük a leeséstől). Amikor erről beszéltünk ismerősökkel, azonnal azt kérdezték, hogy meddig/hányszor próbáltuk megnyugtatni, visszatenni... Amikor kiderült, hogy nem sokszor, "mindent értően" elmosolyodtak, hogy ez a probléma, mert sokszor kell, nem feladva, idővel jobb lesz. Erre képtelen voltam, úgy éreztem, hogy cserbenhagyom, azért hív, mert szüksége van rám. Úgy döntöttem, teszek a suttogásra, aludjon, ahogy akar. Aztán olvastam a kismamablogon egy cikket a kötődő nevelésről, és úgy döntöttem, ez kell nekem, mivel gyakorlatilag azt csináljuk. :) Azóta tudatosan. Most ott tartunk, hogy a nagyágyon körbepárnázva alszik délután 2-3 órát, este éjfélig hangját sem hallani (ha nem beteg és/vagy nem zavar be oltás), de van úgy, hogy hajnalig.
VálaszTörlésMár nem érdekel, ki mit mondd, hogy elkényeztetem a gyereket, meg engedem a fejemre nőni, mert szerintem nem ettől lesz elkényeztetett. Attól, hogy úgy alszik, ahogy akar, másban vannak szabályok. :)
(Tényleg üss le!:D)