Búcsú sok pontpontponttal

Annyira emlékszem, mikor megérkeztünk. Ahogy jöttünk a reptérről a taxival az üres utcákon és a járdán megláttam néhány ibiszt, teljesen azt hittem, álmodom, mert ilyen hülye csőrű állat nincs... Aztán mikor kiszálltunk és ráadásképp meghallottam azt a jellegzetesen ismeretlen károgást (?), amit sehol máshol nem hallhat az ember... Mikor lesétáltunk az első apartmanunk mögötti játszótérre és megláttam az első Golden Orb pókokat... Mikor az első délután felfedeztük a kis parkot az apartman felett és a párás, szeles hűvösben bámultuk a felhőkarcolókat, a Harbour Bridge-t és a hajókat... Mikor először sétáltunk el a Star előtt, hogy eljussunk a Coles-ba... Mikor először játszótereztünk hármasban, majd kettesben... Mikor először merészkedtünk P.-vel messzebbre és úgy láttam, itt csak felüljárók és aluljárók vannak... Mikor először sétáltunk ki a Pyrmont Bay-hez... Mikor először láttam meg, hogy a második apartmanunk felvillanyozóan közel van a Pyrmont Bridge-hez... Mikor először jártunk a Darling Harbour-nál és én úgy éreztem, a világ megérett a pusztulásra... Mikor először mentünk be a városba, a felhőkarcolók közé és rettegtünk a forgalomtól, a rengeteg (?) embertől, az ismeretlentől... Annyira más volt akkor még minden. Pontosabban annyira másnak láttam mindent, mint most... A félelmetesen kaotikusnak tűnő épületek, amik mint egy nagy tátott száj szivnak be, amint leérünk a hidról már szépek és érdekesek... Mind más. Van köztük új, van köztük régi, van köztük bevásárlóközpont, van köztük irodaház, van köztük templom, van köztük magas, van köztük alacsony... És jó érzés az árnyékukban sétálni... Hányszor begyalogoltunk a közepébe ez alatt a három hónap alatt! Hányszor láttuk a St Mary's székesegyházat, a Town Hall-t, a Queen Victoria Building-et, a St Andrew's székesegyházat és hányszor barangoltunk a kezdetben nem szimpatikus, de végül kis kedvenc Hyde Parkban... Hány múzeumban jártunk, mi mindent felfedeztünk, hány egyenruhás iskolás csoportot hagytunk el... És hányszor vonultunk békésebb tájakra egy-egy nyugisabb napon... Hányszor sétáltunk el csak a Pyrmont játszóig, hogy egy nagy-nagy kerülővel, a kompkikötőt is érintve érjünk haza, kizárva a nagy forgalmú utakat... Hányszor vándoroltunk el a Darling Harbour-i játszótérre vizezni a sok-sok étterem, kávézó mellett, integetve a csilingelő kisvonatnak, hogy érintsük a Tumbalong park vicces szökőkútjait... És mennyi helyen jártunk távolabb! Hányszor ültünk fel a lightrail-re P. nagy örömére, hogy a Jubilee Parkba menjünk... Hányszor vonatoztunk pár megállót egy-egy kisebb játszótér kedvéért.. Hányszor kompoztunk vagy gyalogoltunk el a mindig nyüzsgő Circular Quay-ig... Hányszor vettük be a Rocks negyedet, a kis kanyargós, macskaköves utcákat... Hányszor jártunk a botanikus kertben, hányszor vesztünk el a zöldben, hányszor kérdeztem meg P.-től, hol az Operaház és egyáltalán hányszor kompoztunk a sötétkék kikötőben... És a hétvégék... Manly, Bondi, a két napsütéses szörfparadicsom, ahol tényleg mindenki szép... Blue Mountains, Botany Bay, Royal Botanic Garden, Seacliff Bridge, Trainworks, Featherdale Wildlife Park, Cockatoo island, ahol úgy éreztük magunkat, mintha egy katalógusba léptünk volna be...
Azt hiszem, új kedvenc városom van, ami mindig kisérteni fog. Jó értelemben.
És most lásd a bal felső sarokban a képet.