Hazaút

Figyelem: Hihetetlenül hosszú bejegyzés egy hihetetlenül hosszú útról...

Ezt a közeljövőben nem szeretném újra látni...

Hm. Mit is mondhatnék... Remek volt... Heteken át (beszélgetésképpen, mert tudtam, hogy átrakni nem lehet a járatokat, mert baromi nehéz volt összehangolni őket és különben is, fog a franc milliókat ráfizetni a változtatásokra) emlegettem AV-nak, mintegy hangulatkeltésként, hogy jaj-jaj, de rossz, hogy az összes gép olyan idióta időpontokban indul, hogy P. napja és éjjelei szana-széjjel lesznek szabdalva, de a sopánkodásaimra mindig azt a választ kaptam, hogy maradjak nyugton, ez van, ne sirjak, örüljünk, hogy businessen utazhatunk, hát hihetetlen, hogy én mindig csak elégedetlenkedni tudok (pedig nem), jó lesz ez igy, ahogy van stb stb.
No most már a reggel furcsán indult, mert bár már péntek este bepakoltunk mindent, a délelőtt valahogy olyan szépen elsuhant az egyebekkel (szemét kivitel, hűtő kiürités, ez-az-amaz), hogy nem volt időnk elmenni elbúcsúzni a Pyrmont játszótól... Szomorú voltam, mert számitottam rá, hogy utoljára jól megnézzük magunknak hármasban az egyik nagy kedvencet, de ez van, legalább lesz miért visszatérni (haha). Miután ettünk egy kis sült krumplit ebéd gyanánt, AV 13.45-re rendelt egy "batár nagy taxit" a ház elé, ekkor tudatosodott bennünk, hogy végérvényesen hazamegyünk... Miután lecuccoltunk, kiderült, hogy a "batár nagy taxi", amit 3,5 extra dollárért küldött a társaság, egy szokásos kis fehér kombi volt, úgyhogy AV elkezdtett tajtékozni, hogy ez mégis hogy képzelik, külön kértük, hogy nagy autót küldjenek, mert 3 ember babaülésestől, babakocsistól, négy táskával és három bőrönddel nem fér bele egy nyomorék kisautóba, mire 15-20 perc múlva (ekkor már 14.05 volt, a gép 15.50-kor indult) nagy nehezen jött egy Maxi Taxi és elindulhattunk a reptérre. Útközben végig azon filóztam, hogy ha nem engednek fel a gépre, vajon kifizettethetjük-e a taxitársasággal a repjegyeink árát, úgyhogy a várost nem tudtam még utoljára megnézni, mert nem láttam az idegtől...
14.40 körül értünk a reptérre és mivel oltári mázlink volt, senki sem állt sorban a check-innél, úgyhogy mig P. és én becsekkoltunk az egyik pultnál (mi végig businessen utaztunk, AV csak Szingapúr-Dublin között), AV egy másiknál próbálta magyarázni, mi is a helyzet az átszállásainkkal és a jegyeinkkel. Miután nagy nehezen értelmeztettük a dolgokat és megkaptunk egy tonna beszállókártyát, odasétáltunk a kapunkhoz és felszálltunk a gépre. Mi P.-vel kényelmesen elhelyezkedtünk a business osztályon, AV meg hátraoldalgott a 64. sorba... A felszállás döcögősen ment, mert P. nem akart semmit enni vagy inni és az ülésén sem akart megmaradni, mert ő Állva Akart Autókázni. Miután meggyőztem az egyik légiutas kisérőt, hogy kéne nekünk egy bébiöv (2 év felett tilos a használata...), az ölembe húztam és tiszta erőből tartottam, mig kellett, igaz, közben végig orditozott és dobálta magát, hogy ő bizony lemegy, hagyjam békén, engedjem el. A fél órás küzdelmünk után nem lélegezhettek fel a szomszédaink, mert ekkor már 5 felé járt az idő és eddigre az Úr totálisan, teljesen elfáradt reggel 7 óta, elaludni viszont nem birt... Egy disznóvágás hangzavara lószar disznószar ahhoz a sipákoláshoz képest, amit levágott csukott szemmel az ülésén fetrengve, de végül egy 15 perces szenvedés után elaludt. Innentől volt szabad 1,5 órám: elolvasgattam hát az Air France magazint (még egy ilyen érdektelen, száraz, unalmas újságot nem hordott a hátán a föld) és elkezdtem nézni a Friends with kids cimű szörnyűséget, miközben valami iszonyat csipős mandulát eszegettem, amit a kezembe nyomott az egyik stewardess. A  film erősen limonádé, borzasztó kiszámitható és sablonos volt, de arra jó volt, hogy teljen az idő. 6 körül ráadásul meghozták a vacsora előételét is, valami száraz salátát két szelet kenyérrel meg egy kis vajjal, amit próbáltam teljes kussban elropogtatni, nehogy felriasszam P.-t, de hiába, fél 7 körül azért felébredt igy is úgy is, épp jókor, mert ekkor AV megjelent, hogy "átvenné" a szórakoztatást. He-he. Egy ideig hármasban játszottunk, majd miután megettük a vacsorát (vmi rétegelt öntetes krumpli egy vaskos szelet hallal - ezt én választottam, mert a többi olyan előkelő volt, hogy nem tudtam értelmezni, micsoda) és a desszertet (almás-mascarpones torta - ezt tudtam értelmezni), AV elvitte P.-t a turistaosztályra nézelődni. Én befejeztem a filmet, majd zenét hallgattam, pakolásztam, elvoltam, unatkoztam, nézegettem, merre járunk... Egy idő után visszatért a két fiú, jött az én etapom P.-vel, megbeszéltük, hogy AV 9-kor visszajön és felvált. Olvasgattunk, autóztunk, babáztunk, majd egyszer csak 9 lett és én hátravonultam videózni. Ezúttal a Mirror, Mirror-ba kezdtem bele, jónak is tűnt, bár Hófehérke szemöldökvastagsága hagyott némi kivánnivalót maga után, a végére is tekertem, vajon megritkitják-e neki az esküvő alkalmából, de nem, maradt az vaskos az utolsó másodpercig...
Szingapúrba éjfélre érkeztünk meg egy meglehetősen botrányos leszállás után. (P. megint nem akart az ölemben megmaradni... Komolyan, a le- és felszállás volt a legidegölőbb része a repülésnek...) Mivel csak egy óránk volt átszállni, mint a vadorzók siettünk a következő géphez a párás, fülledt forróságban úszó reptéren... A felszállás alatti szórakoztatást ezúttal AV nyerte meg, azzal a kis nehezitéssel, hogy ezen a járaton bébiövet sem kaptunk, hiszen ha a gyerek 2 éves múlt, nem ülhet ölben. Szuper. Mindenesetre megoldották a dolgot, majd miután ekkor már hajnali 2 felé járt az idő, gondoltuk, itt az ideje aludni. Aha. Égő lámpák alatt, a nyüzsgő repülőn (épp hozták a vacsorát - WTF? tudom, tudom, nem csak mi vagyunk a világon, de mi a francnak vacsora hajnali 2-kor?) P. mindent akart, csak aludni nem... Miután vacsit nem kértünk természetesen, de a desszertet látva a Gyermek felélénkült, úgy döntöttünk, ennyi pénzért akár sütizhetünk is az éjszaka közepén, úgyhogy szépen, becsülettel elfogyasztottuk a ránk eső részt. (Amúgy tök szemétség, hogy sok kaját / rágcsát / italt kelletlenül adtak P.-nek (persze nem akartam neki pezsgőt vagy kaviárt adni, de mondjuk egy pohár almalét, egy kis sütit vagy krumplit hallal kérdés nélkül megérdemelt volna), mondván, hogy gyerek még, biztos nem kér - holott az ő jegye pont annyiba került, mint bármelyikünké, egy fityinggel sem volt kevesebb... Ha venném a fáradtságot, követelném, hogy 6-7 év alatt legyen kisgyerekjegy, mert a fiatal kölköket nem veszik emberszámba a repülőkön...) No szóval alvás. Miután mindenki befejezte a zabálást, negyed 4 körül hajnalban, végre valahára lekapcsolták a villanyokat és P. egy szó nélkül elaludt... Mi követtük a példáját, bár aludni még a businessen is meglehetősen nagy kihivás, a turista osztályt ezek után pedig már el sem tudom képzelni... P. egészen reggel negyed 10-ig aludt (6 órát sikerült szunyálnia, pompás), de mivel ekkor még vaksötét honolt a repcsin, meg voltunk lőve, mert nem elég, hogy a helyünk korlátozott volt, még világos sem volt és kussban is kellett maradnunk, mert a többi "Hajnali 2-kor még vacsorázom" utas még bőven húzta a lóbőrt. (A Kisgyerekjegy mellé, ha sok időm lesz, szeretném kérvényezni a Kisgyerekes Részleg létrehozását is, én esküszöm nem tekinteném sértőnek, ha külön ültetnének minket a Felnőttektől, mert akkor jóval szabadabb lenne az élet a gépen, az ember nem érezné olyan feszélyezve magát a sok Gyerektelen között és talán a világitást is kikapcsolnák / bekapcsolnák időben...) No mindenesetre 10 körül kértünk egy kis kekszet reggeli gyanánt P.-nek (más nem volt! vagyis de, lazacos falatkák olivabogyóval vagy camambert sajtos valamicskék, brrrr), mire nagy kegyesen kaptunk egy 5x3 cm-es dobozkát benne két szem Prémium Minőségű kávés kekszcsikocskával... Mi AV-vel ittunk egy-egy teát, P. kekszezett a sötétben, szép volt az élet. Innentől kb délig az idő ólomlábakon cammogott, ketten próbáltuk P.-t csendre szoritani, mert a többi utas Még Mindig Aludt. A kiskorú egész jól viselte a helyzetet, volt olyan is, hogy mig AV-vel mókázott, én néztem valami filmet a Kinában élő éneklő törzsről, szóval voltam pillanatok, mikor kifejezetten egyemberes üzemmódra váltott... Délben meghozták a reggelit, P.-nek palacsintát, magamnak pedig normális kontinentális reggelit kértem, felvágottal, sajttal, lekvárral meg péksütikkel. Ehhez képest P. a palira rá sem nézett, bevágott viszont két kis croissant-ot meg egy másik kis akármit... Délután 2 óra 10-kor szálltunk le Párizsban, pontosan (ez otthoni idő szerint reggel 6 óra 10), majd           kis csapatunk kettévált: az A csapat, azaz AV rohant a dublini gépre, a B csapat pedig, azaz P. meg én, mentünk a pesti járathoz.
A mentünk szó esetünkben meglehetősen eufémisztikus, ugyanis a gép 7.10-kor indult egy totálisan másik terminálról, mint ahová érkeztünk... Később AV közölte, hogy ő busszal ment a másik géphez és igy is vagy 10 percet utazott, no most el lehet képzelni, mi hogy jártunk P.-vel. Hátamon egy 7-8 kg-s hátizsák, rajtam átvetve egy másik 7-8 kg-s kézipoggyász és van ugye a 15 kg-s P., aki hulla fáradt, jönni nem akar, csak fél percenként a földre veti magát és sir. Egy ideig a kezénél fogva húztam és biztattam kiabáltam vele, hogy jöjjön már az isten áldja meg, hát lekéssük azt a k... gépet, majd mikor láttam, hogy ezt igy nem lehet, mert egyrészt mindjárt rám küldik a gyámügyet, másrészt meg tényleg lekéssük azt a k... gépet, felvettem és hősként szaladtam vele előre és előre, bele a végtelenbe. A mélypont az volt, mikor végre odaértem, kipakoltam a folyékony cuccokat, a laptopot, a telefonokat a táskámból, mire egy nőci közölte, hogy jaaa, hát ez nem az a terminál, ez a 2D, nekünk a 2C kell, ha Pestre megyünk... Káromkodtam, mint egy kocsis magamban, felkaptam P.-t meg a cuccainkat és újabb hajsza kezdődött. Rohanás közben hol sirni akartam (azt hittem összeesem több, mint 20 óra repülés és ilyen kevés alvás után, ráadásul majd meggyulladtam 30 kg-mal a karomban / hátamon), hol meg szidtam a rohadék franciákat, hogy hogy lehet ilyen fos nagy repteret épiteni és hogy lehet ilyen istentelenül béna módon kitáblázni, hogy az ember hiába figyel, egyszerűen nem lehet értelmezni, merre találja meg melyik kicseszett terminált... Végül az utolsó másodpercben berobbantam a megfelelő kapuhoz és felszálltunk a gépre. P. persze felélénkült, én azt hittem, ott alszom el az első sorban, de ő nem kegyelmezett, ugrálni akart volna az ülésén, szaladgálni, enni, inni, mocorogni, mindenesetre egyet nem akart: hogy a felszállás alatt a fenekén üljön... Tudom én, hogy biztonság, tudom én, hogy a mi érdekünk, de most, hogy már ennyi gyerek repül, nem tudom, miért nem lehet a két pontos fisfos öv helyett kitalálni valamit... Mondjuk olyasmit, mint az autósülés... Esze ágában sem lenne kiszállni abból, mint ahogy a kocsiban sem szereli le magáról az övet, pedig le tudná. (Megszakitva adásunkat közérdekű felhivásom következik: Kedves Repülőgéptársaságok... A Kisgyerekjegy és a Kisgyerekes Részleg mellé szeretném kérvényezni az 5 pontos biztonsági öv használatát is a 6 éven aluliak esetében... Köszönöm.) No de visszatérve: Párizsból Pestre 2 óra volt az út, ezalatt természetesen reggelit is kaptunk (ekkor úgy délután 3-4 körül járt a biológiai óránk). P. evett, mint a parancsolat, nekem hányingerem volt, úgyhogy ittam egy narancslevet meg egy tejes kávét és szenvedtem. Pontosan, 9.20-kor szálltunk le Pesten, odasétáltunk a bőröndös szalaghoz és vártunk. És vártunk és vártunk. És még azután is vártunk. Igen, egyik bőröndünk sem jött meg. A babakocsi sem... Nem tudtam, hogy sirjak-e vagy nevessek. Mivel nem volt mit tenni, beálltunk a sorba reklamálni, majd kiderült, hogy Párizsban maradt minden, a délután 3-as géppel jön, majd kiszállitják... Szuper. Mivel P. ekkor már teljes extázisban minden ősz hajú nénit Mamának nézett (ezzel élte túl az utat tulajdonképpen, hogy tudta, hogy egyszer végre megérkezünk és ott lesz a Mama és a Papa - szerencsétlen minden egyes leszállásnál boldogan kiáltott fel, hogy Mamaaaaaa, mi meg hűthettük le, hogy neeem, még nem a Mama, még csak Szingapúr, még csak Párizs, még csak a bőröndök (hűlt helye)...), végre kiadhattam az ukászt, hogy Na, szaladj, kinn vár a Mama... És ő szaladt... Egyedül sétált ki a kapun, meglátva Anyuékat kicsit felgyorsitotta a lépteit és végül, mint a villám ugrott fel a Mama karjaiba, tök megható pillanat volt, komolyan, ilyenkor úgy sajnálom, hogy csak ritkán láthatják egymást... Miután kiörömködtük magunkat, hazaautóztunk és végre elmondhattuk, hogy kész, vége, megcsináltuk, hazaértünk...