12 napot töltöttünk otthon, szép volt, jó volt, köszönöm, ennyi. Továbbra sem érzem, hogy haza kéne költöznünk, bár igaz, ami igaz, roppant magányos és szürke a külföldi lét... Otthon, ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét, virágát is tudom, minden ismerős, minden állandó, minden megszokott - igaz, a fapofaság, a rosszkedv és a kicsinyesség is... Ehhez képest itt az emberek mosolyognak, dúdolgatnak, poénkodnak, de egyrészt érzem, hogy sosem fogok tudni olyan könnyedén és gondolkodás nélkül kommunikálni angolul, mint magyarul, másrészt pedig úgy vagyunk itt, mint két mutatóujj a gyűrűs ujjak között. Nincsenek barátaink, mert nincsenek közös témák, nincsenek azonos élmények a múltból, más világ, totálisan... Az igazat megvallva kedvünk sincs barátkozni...
Tegnap este ezen filozofáltunk, milyen szomorú, hogy olyan fontos dolgok közül kell választani, hogy Jövő, lehetőségek, nyugodt, vidám élet & Magány vs. Barátok, közösség & Kilátástalanság, romló életszinvonal, kiskapuzás, ügyeskedés...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése