- Te P., tudod te, mi az a library?
- Tudom, könytár.
- Óóóó, ezt te igy tudod?
- Igen, id. Edszer vótunk könytárban.
- Egyszer? Sokszor voltunk. Tudod, onnan hoztuk ki azt a kastélyos könyvet meg azt, amelyikből kiugrott a csontváz... Meg azt is, amelyikben az Elmo bilibe pisilt.
- Nem. Az Elmot a Pandában óvastuk.

És tényleg... Hihetetlen, hogy már igy beszélgetünk. Ahhoz képest, hogy egy éve kb 20-30 szó ment, mindenféle rag, jel, képző nélkül...
Illetve ilyenek is vannak:

- Beugrunk még a játszóra?
- Neeeem, menjünk haza, szegény Apa máj biztos nadon váj minket.
(Autózunk, autózunk, hallom, hogy motyog.)
- Te mit mondasz? Kinek beszélsz?
- Ejmesélem Apának épp, hol vótunk.
- Itt van Apa szerinted?
- Neeeeem, tak ejmesélem. Dakorlom.

Meg:
- Óóóó, bocsánat, megcsiptelek? (Rosszul pattintottam be a bukósisak sziját és becsiptem szegényt.)
- Igen, igen, a tokámat.

És:
- Nézz jobbra, nézz ki, ott egy kutya az autó ablakában!
- Nem látom... Nem látom, mert nadon alacsony az ülés, nem látok ki. Ha nadobb lenne, biztosan kilátnék.