Az van, hogy Nagyapa haldoklik.
Mikor ősszel meglátogattuk, még teljesen jól volt, már amennyire jól tud lenni egy huszoniksz éve lebénult bácsi, akinek a beszéd is akadozva megy és aki egyre kevésbé lát és hall - mivel túl van a 80-on. Imádta Petit nézegetni, maga mellé ültette, adott neki kekszet, nevetgélt rajta... Aztán télen egyre bizonytalanabb lett. Anyuék hol jobb, hol rosszabb passzban találták, hol vidámabb volt, hol morózusabb. Március környékén Apu telefonján még beszéltünk pár mondatot, úgy tűnt jól van, mondta, hogy vigyázzunk magunkra meg hogy puszi, puszi, majd egyszer április elején Anyu azzal a hirrel fogadott, hogy bevitték a kecskeméti kórházba, mert egy elesés után 200 felett volt a vérnyomása és nem tudták levinni neki... Mikor meglátogatták, még beszélt, elmondta, hogy kifúrták a fejét (szó szerint, egy csövön próbálták elvezetni az agyában feltoluló vért) és úgy tűnt, képben van, mi történik vele, bár nem volt vidám, sőt. Egy héttel később már alig-alig birt beszélni. Tátogott, látszott rajta, hogy szeretett volna mondani valamit, de nem ment... Akadozva, csak szavak jöttek ki a száján. Újabb egy hét elteltével pedig már szavak sem. Most ott tartunk, hogy fekszik, oxigénmaszkkal az arcán, félig nyitott vagy csukott szemmel és nem reagál semmire. Nem moccan, nem pislog, nem csinál semmit. Volt egy CT vizsgálata, kiderült, hogy a vér teljesen elöntötte az agyát és hiába próbálják elvezetni, nem megy. Az orvos úgy fogalmazott, hogy addig él, amig a szervezete kitart...
Nem tudom elmondani, hogy sajnálom. Szeretném azt hinni, hogy szép, hosszú, tartalmas élete volt, de nem igy van.
Még gyerekként dolgoznia kellett, hét testvére közül ő volt a legkisebb, mégis őt küldte el libapásztornak vagy minek az anyja a családjától jó messzire, majd valami gazdag parasztember mellett élt, aki egy évi munkájáért igért neki egy disznót, de mikor letelt az egy év, egy gondosan kiválasztott beteg malacot kapott, ami pár nappal később megdöglött. Ezután egy gyárban dolgozott, majd egy malomban egészen a nyugdijig, majd két évvel a nyugdijazása után, '90-ben agyvérzést kapott és a bal oldala teljesen lebénult. (Nesze neked vidám és nyugodt nyugdijas évek.) Hónapokig volt kórházban, végig hitt a felépülésben. Emlékszem, mikor visszakerült hozzánk, már nyár volt és én 10 évesen boldogan táncikáltam az udvaron, hogy visszajött a papa, visszajött a papa! Tizeniksz évig ápoltuk itthon, ő ült egy székben, tévézett (néha jókat mulattunk azon, hogy a látott filmek történetét összemosta és úgy mesélte el, mit látott, hogy összemixelt négy-öt filmet), beszélgettünk, néha elmondott egy-egy disznó viccet vagy egy ezredszer hallott régi sztorit és morgolódott. Roppant dühös ember volt, mérgelődött, milyen tehetetlen, milyen kiszolgáltatott - és az is volt.
Pedig előtte az egyik legaktivabb ember volt, akit ismertem. Gyerekként minden vasárnap elvitt egy közeli bortermelőhöz egy kanna borért, ilyenkor mindig kaptam egy-egy gombóc fagyit is és ha nem tudtak Anyuék értem jönni oviba vagy iskolába, az ő csontos kezét fogva sétáltam haza. Finomakat főzött, nagyon. A bablevese Anyuét is túlszárnyalta, de főzelékeket is csinált, mikor mit kértem.
A fiát és Anyut sokszor szidta miután megbetegedett, okkal, ok nélkül veszekedett velük tehetetlen dühében, egyik pillanatról a másikra ki tudott kelni magából, de mi, az unokák, szentek voltunk... Hozzánk sosem szólt durván, keményen, csúnyán. Mig Anyuékat gyakran elküldte a búsba egy-egy rosszabb napján, ha mi látogattuk meg, biztos, hogy felderült az arca és látszott, hogy mindig örül nekünk.
A spejzban még mindig ott sorakoznak a táblás csokik, amiket ő adott Anyuéknak minden egyes látogatáskor...
Az agyamba pedig teljesen beleégett a tekintete, amit utoljára láttam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése