Megvárt

Már régebben elkezdtem egy bejegyzést, még Amerikában, hogy állunk... Most, hogy vége a történetnek, hirtelen azt sem tudom, mi van. Nagyapa mindig volt. A robbanékony, ideges természetével, alacsony termetével, vizenyős-kék szemeivel... És most nincs.
Csütörtökön hazaérkeztünk, pénteken reggel fél 10-kor nekivágtunk Kiskunfélegyházának (ott volt kórházban, odáig vitték, majd leirom, hogyan, miért), fél 12-kor odaértünk, negyed órát benn voltunk nála, beszéltünk hozzá, Apu elhintette neki, hogy lehet, hogy már négyen látogattuk meg, majd mikor elbúcsúztunk, a félig nyitott szemein megcsillant egy könnycsepp. Ez volt az utolsó, amit láttam belőle.
Ma reggel hivták Anyut a kórházból, hogy éjjel meghalt. Mikor áprilisban először kórházba vitték, pár napot jósoltak neki. Két hónapig várt rám, hogy elköszönjön.