Át is lehet (sőt kell!) ugorni...

Mert ez is rinya.

• Szóval keresek ugye ovikat, de akárhogy irom be a google-be, csak budai magánovik jönnek ki, hát köszönöm szépen. Kocsink nem lesz, úgyhogy könnyen megközelithető óvoda kéne, Budára pedig nem vagyok hajlandó elcipelni P.-t. A környéken kéne valami, de nincs. Vagy legalábbis nem találom. AV talált valami magánbölcsit még mikor Irországban voltunk, de felhivtam őket és a legidősebb gyerek 3 éves múlt múlt héten, na marha nagy lesz, hogy P. épitkezne, a sok 1 éves meg majd szépen belerondit (két 3 év körüli van, a többiek 1-2 évesek). Eh. 
• A lakásról beszéltem AV-nek (hogy a konyhában nem tudok megfordulni, mert a hasam leveri az asztalon lévő cuccokat, olyan kicsi / hogy az ágy 160 cm széles / hogy a szomszéd bácsi tüdőbetegen köhög nonstop és hajnali 2-ig TV-zik / hogy a bojler 3 liter vizet melegit, igy egy ember kifürdi a melegvizet, úgyhogy majd beosztjuk, hogy mindenki négy naponta zuhanyozhasson / hogy a hűtő csak a spejzban fér el / hogy a nagyobb szoba kisebb, mint P. dublini szobája, a kisebb meg akkora, hogy lapjával férünk be / hogy nincs erkély stb stb stb), úgyhogy kiadta az ukászt, hogy ovin kivül keressek lakást is. Hiszen az úgyis olyan egyszerű dolog. Komolyan, egész nap azt várom, hogy végre beszélhessünk 10 percet 5-kor, hiszen minden vágyam, hogy végre valaki megnyugtasson vagy mit tudom én, megértést mutasson és ehhez képest úgy fel tudja cseszni az agyamat, hogy borzalom. Szótlanul, lehangoltan ül a laptop előtt, csak hümmög, hogy hát ez van, mit rinyálok, oldjam meg, ha valami nem tetszik, ő nem tud mit csinálni a távolból, szóval abszolút nem úgy reagál, ahogy számomra az jó lenne... 
• Idegbajt kapok attól, hogy semmi sem tökéletes itthon és ez csak engem zavar. Hogy a kapu zárja ezer éve nem nyilik normálisan, hogy a csengő nem szól, hogy a telefon zúg és halk, hogy a nappali világitása tök gyér, hogy a zuhanyból egy centis csikon folyik a viz, hogy a konvektornak évek óta hiányzik a gombja és még sorolhatnám. AV-val mindketten háklisak vagyunk az ilyesmikre, ő azonnal minden ilyen kis irritáló dolgot kijavit, Anyuék meg észre sem veszik... Szólni cink persze, hát mit pattogok én, az ő házuk, de néha nem birom és akkor látszik, hogy rosszul esik nekik, amitől szarul érzem magam természetesen, de ettől függetlenül az idegesitő kis izék zavarnak és ezt nem tudom eltitkolni, kiül a képemre minden amúgy is, ha nem is panaszkodom szóban... Ettől persze folytonos a feszkó, őket zavarja a kritika (jogosan), engem zavar, hogy nem ehhez vagyok szokva (elkurvultam, na). Épp ilyen konfliktusforrás persze az is, hogy én meggárgyulok az itthonléttől, fossá unom magam konkrétan, ha nem megyünk valahová, ők meg ezt nem értik meg, szerintük teljesen normális nonstop itthon lenni egy 3 évessel (mivel ugye menni sehová sem tudunk, mert tényleg nincs itt semmi, egy kis játszó van két hintával, ahová csak kocsival jutunk el)...     

Szóval áááááááááááááááááááááááááááá!

Ja és visszatérve még egyszer a lakásra, tekintve, hogy anyósom 50 méterre lakik tőle, tegnap délután, mig mi ott voltunk, kétszer kopogott be az ablakon, csak úgy, hogy köszönjön, mert az hú, de nagy poén. Az agyvizem forrt, tekintve, hogy amúgy is gondjaim vannak ugye a folytonos házi őrizettel, erre bazmeg még valaki bejelentkezik megfigyelésre... Ráadásul földszinti a lakás, szóval minden nap többször fog elmenni az ablakaink előtt, csekkolva, hogy fel van-e húzva a redőny, otthon vagyunk-e, miegymás. (Este emlitette is, hogy ha P. már fél 3-kor felkelt, 3-kor miért volt leeresztve még a redőny a szobájában...) Őrület, komolyan. És emellett már tényleg huszadrangú az, akinek a főszereplőnek kéne lennie. Röhej, esküszöm.