Hű nagyon kivagyok, ma mondjuk lábra sem tudtam állni szinte egész délután, úgy nyomott a hasam. Túlzás azt állitani, hogy fájt, nem, nem fáj ez, hanem feszit, mintha szét akarna robbanni, nagyon gáz érzés. Pluszban este elkezdett szúrni is valahol alul, ahová már ezer éve nem látok és úgy éreztem, itt pusztulok meg. Most sem vagyok királyul, de a délutánhoz képest még hagyján. Nem tudom, hogy lesz ez, nem vagyok én ehhez a tehetetlenséghez hozzászokva. Éjjel fél óránként keltem fel nagyjából, hogy hopp, át kell fordulnom az egyik oldalamról a másikra, mert letörik a lábam, de ezt az átfordulást nem úgy kell ám elképzelni, hogy hopp, fordulok-pördülök és már a másik oldalamon vagyok, hanem először feltápászkodom ülésbe, lihegek két percig, mig a hasam alakja valamennyire normalizálódik, majd sziszegve visszaereszkedem a másik oldalamra és próbálok nem káromkodni, hogy a hasam teljesen külön életet él és húz le, mint Piroska farkasát a sok kő. Belegondolva tök rossz lehet szegény gyereknek is, hogy ha én oldalt fekszem, akkor ő vagy a feje búbján van vagy a fenekén ül, hát hogy van ez kitalálva kérem. Mellesleg az sem nyugtat meg nagyon, ha eszembe jut, hogy ahogy most kinéz, mondjuk 100 éve tyúkszarnyi esélyünk sem lett volna a túlélésre. Jaj.