Szomorkodom

Több okból is.
Egyrészt megdöbbentő módon sir a szemem, hogy megyünk haza. Szar volt itt, szar volt, de mégis itt voltak Anyuék, mégis az itteni ovit imádta Peti, és valahogy kialakult már egy kis életünk itt... November közepe óta eltelt három hónap és egyszerűen beleszoktunk az ittlétbe, megvan a rendszerünk és ezt most piszok nehéz (újra) felrúgni. Peti már pedzegette, hogy nem akar visszamenni a dublini oviba... Szegényt tökre megértem, hiszen baromi rossz lehet maga mögött hagyni egy olyan helyet, ahol értett mindent, ahol értették őt és ahol ő volt a sztár. Emlékszem novemberben hogy örvendezett minden boltban, hogy jééé, itt mindenki magyarul beszél... No most ennek vége. Ahogy vége a néptáncnak, a külön tornának és ami a legfájóbb: vége a nagyszülői kényeztetésnek is. Sajnálom szegényt, hogy Mama, Papa, Nagyi nélkül kell tovább élnie, sajnálom Anyuékat is, akiknek az egyetlen épkézláb unokáját visszük most el újra 2500 km távolságba és persze sajnálom Palkót is, aki még tudatában sincs, mit veszit. Szar ez, még akkor is, ha mi akarjuk igy...
Másrészt, a búcsú fájdalma mellett elszomorit az is, hogy úgy érzem, sokszor türelmetlen és undok voltam Anyuékkal (főleg Apuval). Oké, mentségemül szolgál, hogy különleges helyzetben voltam itthon (terhesen és kismamaként), de akkor is, ők mindig jót akarnak, én meg nem tudok velük kellően toleráns lenni, ha számomra furcsán viselkednek.
Harmadrészt, tegnap meghivót kaptam egy rég olvasott blogba, amit nem tudok kiverni a fejemből, de erről többet nem is irnék, mert... nem.
Negyedrészt, Peti újra rátalált a Padlás CD-re és amellett, hogy az az album alapból is facsarja a szivemet (Mit ér egy nagymama unokák nélkül - lásd egyes pont; Fényévtávolság; Valahol, a fényeken túl), mindig arra emlékeztet, amikor már terhesen vittem Petit az oviba és együtt énekeltünk ezeket a dalokat reggelente és délben... Ez alapjaiban természetesen nem szomorú, de előhiv egy szörnyű "ami volt úgy többet, nem lesz semmi" érzést és persze imádom Palit meg minden, de baromi nehéz felfogni, hogy mennyire megváltozott az életünk... Nem mondom egy szóval sem, hogy rosszabb lett, dehogy, csak ahogy Petinél is nehezen álltam rá, hogy gyerekünk van, most is furcsa belegondolni, hogy te jó ég, már ketten vannak. Ha bevalljuk, ha nem, egy gyerek óriási változást hoz és ezt bizony piszok nehéz feldolgozni - szerintem.
Hát igy. Azért próbálom belevetni magam a pakolásba, hiszen szombaton repülünk... Hm.