Nem voltam soha egy nagy David Bowie rajongó, de ha már meghalt szegény pont a szülinapomon, gondoltam megnézem a sokat emlegetett Lazarus-t és hát jajj, iszonyú hátborzongató.
Ahogy szoritja azt a takarót az ágyban, egy kórteremben... Totál halálfélelmem lesz. Az a reménytelen, visszafordithatatlan egyedüllét... Jézusom, iszonyatos.
Mostanság amúgy is fosok a meghalástól - vagyis nem is magától a haláltól, hanem az odáig vezető úttól... Szörnyű ez az élet, komolyan.
És akkor arról már nem is beszélek, hogy a csikos ruhás Bowie egy az egyben a nagyapám. '90-ben halt meg, nem sok emlékem van tehát róla, de a megmaradt fényképek bizonyitják, hogy kiköpött igy nézett ki... A haja, a szemei, a ráncai, nagyon durva a hasonlóság, meg is mutattam Anyunak, hogy némmá, az öreg utolsó klippje... Brutális. Ha hazamegyünk, keresek is egy fotót róla (Pál volt amúgy, Szabadkai Pál)...