A csütörtök jelzőt se kap

- Meg vagyok fázva, folyik az orrom, még mindig fáj a fejem, gyűlölöm a taknyot.
- Délelőtt voltunk a Leisureplexben játszani, eredetileg egy játszótérre akartam elvinni, de nem tudtam ellenállni, mikor azt kérte, hogy menjünk inkább a Lezsöpekszbe*... Főleg azért nem esett nehezemre rábólintani a dologra, mert csütörtökönként is toddler morning van, azaz csak €5 a belépő és egyébként is lóg az eső lába.
- Nagyon sótlan lett a túrós pogi.
- P. aktuális kedvenc játéka a boltosozás mellett (mindig ő a boltos persze, néha fagyit is árul, akkor vehetek tőle uborkásat, kukoricásat stbstb), ha szaggatottan előrajzolok neki köröket vagy hullámos vonalakat (azaz csúszdákat) és ő áthúzhatja egy másik szinnel a már megrajzolt dolgokat.  

* Anyuéknak már igy adta elő: Abba' a játszóházba' vótunk, ahol van egy ilyen kék kerék. Azé' van kék kerék, mer' az a logója.

A csatazaj lefelé a vaslépcsőn ahogy szived csak birja

Nem tudom, miért vagyok mindig hulladögfáradt, elképzelésem sincs, mit csinál az, akinek több gyereke van, állandóan élőhalott üzemmódban nyomja?
Pedig nincs sok minden, komolyan, mégis kivagyok fizikailag.
A mai napunk pl igy telt: fél 8kor kelés (oké, 1 körül feküdtünk, mint mindig, mert élni kELL, ha a gyerek 10 után alszik el, akkor is), reggeli, tejeskávé, hunyorgás a napba, pakolászás, várjálmindjártcsakmégbeágyazok, várjálmármégegykicsitmertrendetkellraknom, úristengyeremáridehátnegyed10van, hanemjösszideazonnalnemmegyünksehova, zuhanyzás, öltözés, fogmosás, fésülködés, veddfelacipőt, defeltudod, öltöztetés, várjálhozomaszemetet, igenaztazacskótis, jólvancsezdmegakkorhozzadteakocsikulcsot, gyeremáridenerohangálj, GPS beállitás, szidalmazás, kikapcsolás, vezetés, parkolás, vendégség, légyszineegyélmártöbbmuffinthatpontelégvolt, neveddkinórikakönyvétakezéből, peluscsere, namégegyszeretesdmegababátaztánmegyünk, mostidejösszésmegyünkutoljáraszólok, parkolócetlikeresgélés, mennyi!?2-3óraközött9euró?akurvaanyjukat, hazavezetés, tekergés, iszonyú fejfájás, veddleacipőd, mosskezet, ebéd, iszonyú fejfájás, mégötpercjátékaztánalvás, peluscsere, orrszivás, 40 perc netezés a gyerekszobából, káromkodás, milyen fos a wifi, nemneménekelgetek2óraelmúlt,aludjál, hanemcsukodbeaszemedkimegyek, kimenetel, gyógyszer bevétel, ledőlés, bazmegnemmondodhogy40percetaludtál, fejfájás, mosogatógép bepakolása, mosógép bepakolása, rendrakás, fürdőszoba és wc takaritás, porszivózás, gyeresüssünktúróspogit,mertlejáratúró, nepiszkáldamérleget, mertneméskész, igenabácsikdolgoznakszemben, integessnekiknyugodtan, igeneltörtemegytojást, igenkimentaliszt, peluscsere, gyeremenjünkEmerelé, csengetés, hithisishisnewmotorbike, figyuakkorénmostelmegyekatescobaéshozoknekedkindertojást, deelmegyek, engeddelalábam, hiábasirszmennemkellautózzáladdigEmerrel, nézdhozottegybuszospuzzletis, majdintegetszazablakból, dedebájbáj, bevásárlás, cipekedés, hallgatózás az ajtónál, fellélegzés, hogy csend van, letelepedés az ajtó elé, magyarázkodás a szomszédnak, 40 perc netezés az ajtó előtt, káromkodás, milyen fos a wifi, zsibbabás, miértnemhoztamegykávéténidióta, kéneegyszék, pisilnemkell, háááááámegjöttem, ittakindertojásügyesvoltál?, jólvanügyesvoltál, seeyoubyebye, mosogatógép kipakolás, anyuékkal szkájp, közben pogácsaszaggatás, deneközépenkezd, tisztalisztvagy, hogynézelki, eztojásezmegsajt, nemnemkapszropit, teregetés, vizforralás, tápszerkészités, igenfogomakezed, fogmosás, szusszanás, 40 perc netezés a gyerekszobában, káromkodás, milyen fos a wifi, nemmárneméneklek, másnapi program tervezés, pilates keresgélés, beszélgetés, ágybazuhanás, 4 körül csoszogó gyerekléptek, fél 8-kor kelés, reggeli, tejeskávé...
Amúgy szeretek itthon lenni, komolyan.

Kiegészités 1: A leirásból persze kimaradt még sok-sok egyéb rábeszélés, alkudozás, szájtépés illetve az, hogy vagy ötvenszer pakoltuk el a játékokat, mert utálom, ha már nem játszik valamivel, de az elöl marad. Igen, a filctollakat is visszatesszük egy kis szütyőbe, ha már nem kellenek meg a kisautókat is elrámoljuk, ha épp nem kellenek.
Kiegészités 2: Sokszor gondolkoztam már, hogy olvasni kéne a 2x40 perc altatás alatt, de mig azt, hogy a Ryanair nem vásárolhatja fel az Aerlingust felfogom úgy is, hogy közben éneklem, hogy Egy tengerparti házban, Santa Monica-ban, addig mondjuk az Eltűnt idő nyomában-t képtelen lennék értelmezni párhuzamosan a hümmögéssel.

Kicsi csillag

- Mit szeretnél reggelizni?
- Hmmm... Nem is tudom...
- Kérsz almás táskát? (Nem tudom, hogy ebben az életben kimondtam-e már ezt, hogy almás táska, valószinűleg nem, mert P. is csak lesett, majd...)
- Azt harapni kell vagy hordani?

Jaaaaaaaaaaaaj.

Szerintem az egész olyan, mint egy jelkép...

Ma délután elbuszoztunk a Magyar Boltba és vettünk egy zöld kismotort. P. ezzel külsőségében is büszke magyar állampolgár lett itt külhonban, ez a kismotor ugyanis olyan nemzeti jelkép, mint kevés más dolog manapság: árulkodóbb a nemzeti hovatartozásról, mint egy kokárda a sziv felett vagy egy háromlevelű lóhere az arcon.
Ráadásul - bár ezt csak mi ketten tudjuk - a kordnadrág alatt harisnya volt rajta egész nap és ez bizony szintén erősen magyaros jellemző.

Nem, pufi kezes-lábasa nincs még és nem is lesz, pedig az lenne az igazi hab a tortán...

Culture shock

Miután több napja nézegetem a különböző pre-school opciókat, végre leesett, miért viszik bölcsibe / oviba a lázas, hulla beteg gyerekeket is (amellett, hogy a munkahelyek nem igazán üdvözlik, ha az ember otthon marad a gyerekével). Bakker, nincs napra lebontott ovis csekk, minden hó elején leperkálod az adott hónapot előre és szevasz tavasz, ha a gyerek beteg lesz vagy nyaralni mentek, akkor is a teljes árat kell fizetni. (A legjobbak azok a helyek amúgy, amik 8-5ig vannak nyitva, azaz full time üzemelnek, de ha te csak fél napra vinnéd a gyereket, akkor is a teljes összeget kérik, nincs arányosan dijcsökkentés.)
A teljes havi creche egyébként 900-1100 euró között mozog, a fél napos pedig 550-850 (?). (Utóbbit nem tudom mivel magyarázni, mint hogy idióták.)

Tudom, hogy többször háborogtam már az ir nevelés és terhességgondozás lazaságán, hogy nincsenek ultrahangok, hogy a gyerekek taknya egész évben lóg, hogy sok kölyökre 5 fok alatt sem adnak kabátot (!) (mondjuk ehhez nincs közöm, ezen nem háborgok, egyesek szerint én is rendszeresen alulöltöztetem P.-t), hogy a játszótéren / játszóházban teljesen szabadjára vannak engedve még a legkisebbek is - de amennyire bosszant ez a túlzott "felelőtlenség", annyira idegesit az otthoni mindenki-mindenbe-beleszól hozzáállás is és hogy ha Jó Anya vagy, akkor mindenen borzasztóra parázni kell, különben minek az ilyennek... hiszen tudjátok.
AV anyja rendszeresen, menetrendszerűen kiakad azon, hogy ha náthás a gyerek nem viszem orvoshoz azonnal, nem csöpögtetem az orrát és nem tömök belé vagy ötféle ilyen-olyan hatású gyógyszert. Mikor beszélgetünk, sajnálkozását fejezi ki, hogy óóó, drágaságom, hát miért hagynak téged szenvedni, ha elköhinti magát a Kis Drágaság már rémeket lát és elborzad, hogy nem adok szegény párának semmi köptetőt, semmi természetes vagy mű szart (az eszébe sem jut, hogy az otthon megszokott gyógyszerek itt egész egyszerűen nem kaphatók) valamint persze azon is húzza a száját, hogy 37,4-re én bizony nem fogok lázcsillapitót tömni senkibe, nem hogy a saját pulyámba... Szóval ehh.
Ilyenkor újra és újra hálát adok az égnek, hogy itt vagyunk és nem otthon.

Szokásos hétvégés

A hétvége jól telt, szokás szerint jó aktivan. Szombat és vasárnap délelőtt is a Marlay parkban jártunk, a különbség mindössze annyi volt, hogy mig szombaton minusz pár fok volt és szél, vasárnap már hó várt. Ez meglehetősen mellbe vágott, mert nálunk nem esett a hó, úgyhogy teljesen ledöbbentünk, hogy jééé, akkor ez hogy lesz most. (Sehogy, pont úgy játszóztunk, mintha csak sár lett volna.)

Szombat délután, mert esett, elmentünk az IKEA-ba és vettünk egy-két apróságot (még egy fellépőkét, egy serpenyőt, szivószálat meg egy anyaglabdát, hogy házon belül is tudjunk labdázni anélkül, hogy a szomszéd agybajt kapna), majd a büfében szereztem egy kávét két cupcake-kel, amik közül a csokis P.-jé, a citromos meg az enyém lett volna, de végül Mr Édesszáj felzabálta az egész citromosat és a fél csokisat, az is csoda, hogy a csokis másik felét sikerült magamba tömnöm, mig valami mással volt elfogalva. Este megnéztem a Kate & Leopold felét a netflixen, majd fél egy körül kerültünk ágyba.

Vasárnap, mig P. aludt, elkezdtük nézni a Szerelem a kolera idején-t (szintén netflix), de nem jutottunk el csak a 60. percig, mert P. felébredt. (Ez aranyos volt amúgy, máskor kicsörtet a szobájából és hozzámbújik, most a fejhallgatón keresztül hallottam, hogy egy óvatos gyerekhang nyikorog, először azt hittem, a filmben van, de aztán észrevettem, hogy ő az: kidugta a lábát a szobájából és bizonytalanul kérdezgette, hogy kijöhet-e... Azt hittem megzabálom.) Ezután mivel gyönyörűen sütött a nap, bevállaltuk a Father Collins parkot, ahová egyszer már elindultunk, de valahogy nem lett meg... Ez a FC park Dublin első vagány parkja, van benne pár szélerőmű, egy mesterséges (?) folyó rengeteg kis gyaloghiddal, egy BMX pálya meg két kis játszótér és az egész meglehetősen futurisztikus, úgyhogy teljesen Ausztrália érzésem volt. Zárásig maradtunk, pontosabban kicsit tovább is, mert ki kellett másznunk a keritésen haha, elképzelésem sincs, mi van, ha egyedül vagyok P.-vel vagy épp babakocsival érkezünk, hogy jutunk át akkor a kapukon, de mindegy, igy poén volt. Este még sütöttem csokis muffint, majd kicsit csúnyán zártuk ezt a szép hétvégét, P. ugyanis betaknyosodott és egykor (ekkor még nem aludtunk), átjött hozzánk szomorkodni (ekkor már nem aludtunk).

Tedd fel magad, feküdj hanyatt

Mindig elfelejtem megemliteni, hogy a január óta tomboló anyásságnak vannak pozitiv hozadékai is, többek között az, hogy mostanában P. napjában többször odajön hozzám, mint derült égből egy kis villámcsapás, az ölembe hajtja a fejét és közli, hogy Nyanya, megölellek. Hogy fokozza az aww faktort, ezt néha kérdéssé formálja és a saját kis bolondos hangsúlyával érdeklődik, hogy megölelhetlek? majd igenlő válasz után boldogan nyomja hozzám a nagy busa fejét. Jaaaj, ez nekem olyan újdonság. (Nem egy tapogatós gyerek ugyanis, az öleléseimből eddig automatán kibújt, ha csak úgy felvettem, kérés nélkül, akkor kifeszitette magát a karomból, ha simogattam, szó szerint eltolta a kezem, szóval most teljesen odáig vagyok ettől a pálfordulástól.)

Pár öböl lángol, leverem a hamut, aki velem smárol, az a korral jár hazulról el...

Aztán az volt még, hogy reggel voltunk Pandában, de nagyon untam, feltehetőleg P. is, mert ha nem a traktort tankolta meg, akkor ott ült az asztalomnál és egy scone-t rágcsált, miközben egy 30 centis Minnie-vel társalgott, akit előzőleg meginvitált tizóraizni. (Épp a Pandában vadok. Ühüm. Scone-t eszem. Jó. - Sokszor igy beszél, mint aki telefonál, csak a túloldalon lévő szövegét nem halljuk... Bár nem, néha azt is mondja, de az olyankor kicsit skizó, szóval nem tetszik.)
Rohadt hideg van még mindig, igy délután ki sem mentünk (tegnap délután behülyitettem, hogy menjünk ki a partra, odaérve kirángattam a kocsiból, hogy már pedig most sétálunk, de 5 percig sem voltunk kinn, mert ha minusz két fok van és olyan 60-70 km-es szél, akkor az azért annyira nem menő), szóval itthon voltunk és két autóval festegettünk jó sokat.
Ja és tegnap este én nem is tudom mióta először megnéztem itthon egy filmet* (talán P. születése előtt volt ilyen utoljára haha**), de persze bele-beletekertem, mert utálom filmnézésre vesztegetni a drága időmet - eh, és még van képem fitymálóan nyilatkozni P. türelmetlenségéről és szertelenségéről...

* Úgy tűnik ez a súlykérdés most armageddoni felhőként lebeg a glóbusz felett, igen, Derrick mellett most én is fogyni szeretnék, bár bevallom, általánosságban én azért elégedett vagyok az alkatommal és szerencsésnek tartom magam, még akkor is, ha eddig minden időszakomban volt valami, ami nem tetszett magamon. Gimiben túl pufinak tartottam magam, de a kamaszhájt (mit? utólag nézve a gimis fotóimat egyáltalán nem voltam dagi) az egyetem első éveiben szépen leadtam valahogy és akkoriban készültek fotók, amiken kifejezetten girnyónak nézek ki nagy dudákkal. Ekkor az nem tetszett, hogy a melleim nagyok voltak ugyan, de olyan erőtlenek. A következő fokozat akkor jött el, mikor dolgozni kezdtem és rászoktam a rendszeres (édes) reggelire, ekkor 52 kg-ról felkúsztam 55-re és a combjaim elkezdtek remekül vastagodni... A terhességem végére 72-73 kg-ra hiztam fel, ami durva, de nagyjából 2-3 héttel P. megszületése után már 60 kg alatt voltam újra, igaz, a hasamon maradt némi felesleg és a combjaim is vaskosak maradtak. Most 56 kg vagyok, a melleim nagyon bejönnek, a combom és a fenekem viszont idegesit. Nem akarok cérna lenni, hiába is akarnék, nem menne, de az jó lenne, ha combilag és fenékileg kissé formálódnék végre. A súlyom maradhatna ennyi, nem izgat (bár az 53-ra kifejezetten büszke lennék, az olyan szép szám, igaz, akkor valószinűleg megint a dudáim sinylenék meg a dolgot), de szeretnék vékonyodni deréktól lefelé... Szóval Mikulás bácsi aranyhalacska, lécci lécci...

** Rájöttem, hogy nem, hiszen mikor még szopott (hehe, ez de fura), akkor több hónapon át 10 perces etapokban megnéztem a Parfümöt is, illetve tavaly karácsonykor megnéztük a Benjamin Button béna balsorsát is.

Egyik ember mennyországa a másik pokla. (= Megy a hiszti otthon a 3 éves kortól kötelező ovi miatt. Eh.)

Egy ilyen forradalmár minden városba kell

Azt hiszem kimondható, hogy a sorból kilógás genetikusan P.-be van kódolva. Kicsi kora óta viszem társaságba, ilyen énekelgetős-mondókázós izékre és még egyszer sem vettem észre, hogy élvezné. Tegnap szerintem utoljára voltunk a könyvtáros toddler group-ban is, mert kicsit unom már, hogy arról szól a dolog, hogy mikor a néni beül középre, a gyerekek (nemzetiségtől, kortól, nemtől, mindentől függetlenül) köré helyezkednek, figyelnek, bámulnak, táncikálnak, P. viszont leül egy székre és valami leirhatatlan tekintettel nézi őket, majd elkezd tök hangosan dumálni, hogy mit fog csinálni, ha hazamegyünk vagy nekiáll hülye kérdéseket feltenni, hogy teszem azt "ez a szám honnan szól? hol a hangszóró?" (érti ezt a néni énekére).
Nem tudom, hogy lesz ebből dolgozatirás meg felelés*.

Egyébként azért bevallom, egy szinten tetszik, hogy ilyen és annyira azért nem izgat, mi lesz vele a suliban. Tudom, tudom, fontos, hogy képes legyen arra, hogy előbb-utóbb kövesse az utasitásokat (például, hogy vedd elő a füzetedet és rajzolj köröket), de most úgy érzem, nem fogok a kardomba dőlni, ha hoz egy intőt azért, mert valamit nem volt hajlandó megcsinálni (nem mászott kötélre, nem énekelt el egy dalt stb). Lehet, hogy én leszek a tanárok rémálma, de nem szeretném, hogy gondolkodás nélkül tegyen dolgokat, csak azért, mert valaki (legyen az egy tanár, egy felnőtt, akár én) azt mondta. Persze lehet, ezt csak azért gondolom igy, mert alapból ilyen és nem kell megerőltetnie magát ahhoz, hogy kritikusan gondolkozzon, szóval ha egy csendes-rendes-hiperszófogadó gyerek** lenne, akkor annak próbálnám meglátni az előnyeit...  

* Úgy döntöttünk, hogy 2015. szeptemberétől próbáljuk meg suliba járatni, nem jövőre.
** Egyébként szófogadó ő - bizonyos esetekben. Az úton szépen közlekedik, nem rohangál eszetlenül, ha ebéd van, jön az első szóra, árut nem bont ki a boltban, mig ki nem fizettük stb stb... Tulajdonképp két esetben szivózik csak: ha nem látja, mit miért kellene megtennie vagy ha annyira szeretne mást csinálni, hogy nem tud ellenállni még...

Autó a szerpentinen

Sziporkázom az autózással, komolyan. Ma a Mount Merrion-i toddler group-ban voltunk, ahová már régóta készültünk, de még sosem jutottunk el. No most igen. Elég döcögősen indult a dolog, ugyanis nem találtam parkolóhelyet sehol. Valószinűleg csak nők parkoltak a művház (haha, hogy van a community centre magyarul?) és a templom körül, mert szinte minden autó két helyet foglalt el, én meg köröztem a keskeny kis utcákban, mint egy idióta és káromkodtam, hogy hogy a jó életben van képe valakinek úgy hagynia a kocsiját két parkolóhely között, mintha csak egy kutya szart volna oda. Én sem tudok parkolni, de bakker addig javitgatok, amig tisztességesen be nem állok, most nem? Jó 15-20 percig vesztegettem hát a benzint, a környéken tekeregtem, ipszilonoztam, keringtem, de semmi, se a parkolóban, se az út mentén nem volt egy fia hely sem. Már épp közöltem P.-vel, hogy sajnálom, itt ma nem lesz toddler group, mert nem tudjuk letenni a kocsit, mikor a egyszer csak hopp - jobbra néztem és ott volt egy szépséges, tökéletes méretű parkolóhely egy bokor mellett. Villámsebesen beálltam hát és kezdődhetett a móka. 6 euró volt a belépődij, konkrétan arról szólt a dolog, hogy valaki egy vagon játékot kipakolt egy tornaterembe, ahol már jó 50-60 gyerek nyüzsgött, mint 50-60 zsák bolha, mikor bejutottunk. Iszonyat hangzavar volt, csak orditva tudtunk kommunikálni, de P.-t nem zavarta a dolog, leakadt egy nagy teherautónál és azt bütykölte. Egy idő után megjöttek Nóriék is, úgyhogy onnantól társaságunk is volt. Fél 12től egy nő a terem közepére penderült és próbálta rávenni a kölyköket, hogy énekeljenek, sokaknak tetszett is a dolog, de P. persze csak mogorván ült egy széken (mérges volt, hogy eltették a játékokat) és azt kérdezte furcsállva vagy húszszor, hogy ezt most miért csinálják a többiek. Dél körül vége lett a mókának, ekkor átsétáltunk a szemközti játszótérre, egy kicsit ugráltunk, röhögtünk, majd elindultunk haza. A GPS nem találta magát, igy saját kútfőből kellett hazavezetnem, de nem volt gond, szépen hazaértünk, nem is kis büszkeségemre. Azt hiszem, vezetés-addict lettem.    

Az autóm és én vagyunk az utolsó hősei a világnak...

Egyébként már reggel akartam irni, hogy olyan király vagyok, hogy ma elmentünk egy játszóházba, ami Stillorganban van. Tádáááám. Ez nagyon nagy szó, mert a Stillorgan Road egy hat sávos út, vagyis három-három sáv, középen fűcsikkal (ez nagyon fontos, sosem vezettem még olyan úton, ahol nem tudtam csak úgy megfordulni és elindulni az ellenkező irányba). Odafelé még kicsit paráztam, visszafelé viszont már nyomtam keményen és rettentő büszke voltam magamra, mekkora szabadságot adtam magamnak ezzel az egész vezetéssel. A Liffeytől délre már bárhová elmegyek, az északi résszel viszont még mindig hadilábon állok, ha tehetem, inkább nem megyek arra, ami baromság persze, de tudom, hogy előbb-utóbb azt a területet is felfedezem centiről-centire, mint ezt a másikat.
A játszóház amúgy klassz volt, kaptam ingyen kávét (nem azért, mert odavezettem, hanem mert kedden és csütörtökön az jár, ha délelőtt mész) és P. is össze-vissza rohangálhatott, anélkül, hogy megfagytam volna mellette...

Medley

Csak olyan érdekességként már ezer éve le akartam irni, hogy a How old are you? kérdés az ireknél szinte értelmezhetetlen, mindenki, kivétel nélkül a What age are you?-t használja, ami számomra nagyon furcsa.

És bár nem kötődik ehhez szorosan, de nem akarok még egy posztot irni, úgyhogy idebiggyesztem: olybá tűnik, hogy AV hétfő estéi felszabadulnak, igy mehetek hétfőnként 7-től 8-ig aqua aerobics-re, hurrá. (Nagyon megvastagodtam sajnos, főleg a combom tragikus, hiába, öregszem.)

Az pedig végképp nem illik ide, de szeretném lejegyezni, hogy mióta otthon voltunk, P. nem hajlandó youtube-ot nézni, ergo a napi 2x20 perces pihenőm sincs már meg. Szipp.

Ja, és hogy keretes legyen a történet, nem tudom miért, de P. néhány kérdést valami roppantul idegen hangsúllyal tesz fel. AV szerint az angol intonációt használja, de elképzelésem sincs, honnan veheti, mert TV-t szó szerint soha nem nézünk, mióta itt lakunk, a youtube-os videókban pedig nem voltak kérdések... Ennyit tenne az utca zaja? (Megpróbálom majd felvenni videóra... A miért kérdések tökéletesek, de ha olyasmit kérdez pl, hogy "Elővehetem a könyvet?" akkor az valami nagyon furcsán jön ki a szájából*.)

* Ez már másnak is feltűnt, szóval valós a dolog, nem illúzió.

Szép a tavasz, szép a nyár is, de legszebb a köztes lét

Tegnap megint volt Emer, teljesen tragikus ez az egész, P. végig magyarul dumál hozzám, én forditom, Emer mond valamit, P. úgy tesz, mint aki nem hallja*, rámmászik, felveteti magát (!), tapad, ragad, piócáskodik, miközben ötezerszer elmondja, hogy Nyanya most nem megy el. Tulajdonképp arról van szó, hogy óránként 15 euróért beszélhetek valakivel angolul, miközben lóg rajtam egy gyerek. Kinomban tegnap már azt találtam ki, hogy menjünk le a játszóra együtt, hátha ott jobban elszakad tőlem ez a tépőzár kölyök, de 4.45-re értünk oda a parkba és be volt zárva a játszótér. Csak jelzem, hogy még 3/4 6-kor sincs már sötét, oké, január elején már fél 4-kor kezdett lefelé menni a nap, de hohóóó, ennek már vége, egész nap süt a nap, nyilnak a virágok, jön a tavasz, héj**.  

* Ehhez képest mikor az apja rákérdez, hogy mivel játszott ma, simán rávágja, hogy truck, a mit ettélre jön a cheese és ma reggel úgy ébredt, hogy Nyanya, mi az a bellybutton?

** Délelőtt, mikor voltunk kacsákat etetni (szégyenszemre amúgy mégsem kaptak szegények semmit, mert P. úgy döntött, hogy inkább ő eszi meg azt a két szelet üres kenyeret, amit elvileg a kacsáknak szántunk), láttam rózsaszinű ibolyát. Létezik ez? Le is fotóztam ni:

Maradj otthon, nézzél TV-t

PÁFF. Ez egyre jobb.
Kezdem magam szoktatni a gondolathoz, hogy 2014-től újra Magyarországon élünk, nyitunk egy angol nyelvű ovit a sógornőmmel, szülök még egy gyereket, elvégzem a szakpszichológusi képzést és terapeutaként fogok dolgozni, P.-t pedig egy elit budai kéttannyelvű (van ilyen?) általánosba iratjuk*. Le vagytok ti ejtve, komolyan. Magyarország mindenek felett. Hehe.

* Jelenleg ezek a legnagyobb álmaim**. Még egy gyerek, befejezett végzettség és izgalmas munka. Ezek közül egyik sem kivitelezhető, ha itt maradunk.

** A legeslegnagyobb pedig az, hogy ha mindez megvalósul, néhány év múlva újra megrázzuk magunkat és két kamasz kölyökkel kiköltözünk Sydney-be.

Homokos, vizes sikon

Egyébként pedig bekaphatja Vekerdy azzal, hogy a gyerekek kiszivják a vérünket és lerágják a húsunkat, mert azon kivül, hogy ezt kimondja, lósz*rt sem tesz, egy centivel sem lök előrébb, hogy mégis mi az istent kéne tenni, hogy lehetőség legyen kilépni időnként az anyaságból.
Most őszintén: menjünk el nyugodtan feltöltődni, miközben a gyereket lepasszoljuk a munkahelyi stressztől fülcsengős apjára, aki még nálunk is nehezebben viseli a sikoltozást, a kiabálást, az ellenkezést, az akadékoskodást? Dugjuk be bölcsibe / oviba a gyereket 1100 euróért havonta (miből?), ahol ennyi pénzért még csak nem is figyelnek rá igazán és ahonnan tetűtől kezdve bárányhimlőn át rühig bármit elkaphat? Hivjunk bébiszittert, akivel egy percre nem lehet egyedül hagyni a Sarjat, mert üvölt, mint akit kinoznak? (Ugyanez vonatkozik az ismerősökre, barátokra.) Reptessük ide a nagymamák valamelyikét, aki amellett, hogy nem tud heti (de még csak havi) rendszerességgel sem bekopogni az ajtón, a mi életünk megkönnyitésével (?) még azt is kockáztatja, hogy kirúgják a munkahelyéről? Vagy..? Egyéb ötlet? Na ugye. A kör bezárul. Összekoccannak a molekulák.  

Utálom a hangzatos "fontos, hogy figyelj magadra, mert egy ideges anya a gyerek életét is megmérgezi" szólamot, mert totálisan semmitmondó és részvétlen.

Átgyúrtuk életté idő komámmal ez üldögélést

És hogy azóta mi volt.
A csütörtököm egy az egyben pakolással telt, ki is akadtam rendesen. A mi hazahozott cuccainkon kivül ugyanis három adag mosás várakozott a szennyestartóban. Az igazat megvallva tajtékoztam, de már túl vagyok rajta, úgyhogy nem szeretnék többet mondani erről. Reggel 8 és 12 között egy percnyi megállás nélkül (de tényleg, nem is reggeliztem, pizsamában pattogtam innen oda, onnan ide) sikerült olyan szintre hoznom a lakást, mintha el sem mentünk volna, úgyhogy délután már ki tudtunk menni: AV elé sétáltunk és közösen kimentünk a tengerhez.

Pénteken délelőtt meglátogattak minket Nóriék, azaz az Extra Nyugodt Kislány és az anyukája. Mindkét gyerek hozta a formáját, P. ámokfutott, Nóri meg ült és egy könyvet lapozgatott jó két órán keresztül. Délig voltak itt, P. fél 2-kor aludt el és fél 3 előtt már fenn is volt újra, Nóri - mint később megtudtam - úgy kifáradt, hogy 1-től 3/4 5-ig aludt... (Rákérdeztem, hogy mégis este igy mikor sikerült ágyba dugni, mire jött a válasz, hogy normálisan, 9 körül aludt el este... 3/4 5-ig alszik és 9-kor fekszik le este, ilyen nincs, komolyan! Mikor P. 3 után kelt kicsivel (mondjuk 3.15-kor), 11-ig tuti nem lehetett lenyomni és most, hogy fél 3-kor ébred általában, igy is kinkeservesen alszik el 10-kor... K*rvára irigy vagyok, bevallom. Nekem miért nincsenek milliárdok?!) Délután egyébként elsétáltunk a Grand Canal-hoz, mert P. szeretett volna kavicsokat dobálni a vizbe, majd onnan továbbcaplattunk a Merrion square-i játszótérre, ahol jó egy órát játszózott - hiába, mindig öröm, ha süt a nap, csak én döglöm ki, mint egy ló egy-egy ilyen kis kirándulás után.
Szombaton délelőtt a Marlay parkba autóztunk, amit P. is és én is szeretünk, mert nagy és izgalmas és van egy óriási single-point swing, amit P. egyszerűen csak vidámpark hintának hiv, jogosan, az már bizonyos. Délután Dun Laoghaire-be mentünk, ami totálisan teli volt, alig találtunk parkolóhelyet az egész városban. Végül valahol a parton álltunk meg és onnan sétáltunk be a People's parki játszótérre, ami szintén dugig volt, úgyhogy nagyjából 10 perc után P. meg is unta a folytonos lökdösődést és várakozást és sértődötten kivonult a parkba sétálni. Engesztelésképp kapott egy 2,5 decis sportkupakos vizet, ettől teljesen megbékélt, hiába, kevés is elég még a boldogságához. Visszafelé beugrottunk a Dunnes-ba Cornelscourtban és vettünk bagettet, mert valahogy mindhárman azt kivántuk szüntelen egész délután.

Vasárnap délelőtt a rathfarnham-i játszón kezdtünk, de mivel hideg volt rettentőre, 20 perc után inkább bemenekültünk a teázóba scone-ozni. Délután a St Anne's Parkba mentünk, ahol szintén farkasorditó hideg volt, főleg azért, mert fújt a szél rendesen. Sétáltunk, labdáztunk, pisiltünk a Red Stables-ban, majd kiautóztunk Dollymount-ra, végignéztük, ahogy páran kimentenek egy autót a vizből, amit majdnem elvitt a dagály, majd hazafelé beugrottunk a magyar boltba és vettünk túrógombócot aranyáron (480 gramm és 3,3 euró - lehet tippelni, ki ment be a boltba).
Azt hiszem, visszatértünk a kerékvágásunkba.

Beszámoló 2.

Szóval kedd. Kedd délelőtt visszamentem az Okmányirodába, végigvártam a sort (haha, jó, hogy volt időpontom az előző napra, csak épp nem értett a dolgához az ügyintéző...), majd a nőci közölte, hogy minden oké, mit keresek ott, hiszen már tegnap elintéztük a dolgunkat. No most erre mit mondjak. A beleegyező nyilatkozatot alig akarta átvenni (no most erre mit mondjak 2), de végül rátukmáltam és megkértem, hogy adjon már valami bizonyitékot, hogy itt jártam, mert hogy engem nem fognak még egyszer elővenni ez ügyben az biztos... Nagy nehezen irt egy cetlit, hogy ideiglenesen külföldre távoztunk, kértem rá egy pecsétet is és részemről ennyi, többet nem tudok tenni a témában. Délután lazák voltunk, miután P. felkelt, bementünk a központba Apuval hármasban. Beugrottunk a könyvtárba, kivettünk négy mesekönyvet (including Tesz-vesz város, amiért P. totálisan odavolt, pedig szerintem gáz az egész könyv, a betonkeverő pl beton mixer néven fut benne (lásd concrete mixer) illetve tele van olyan marhaságokkal, hogy tökkocsi meg répaautó meg ilyen idiótaságok), majd sétáltunk egy nagyot, aminek során kaptam egy sajtos rolót, hurrá.

Szerdán ügyintézős napom volt, délre volt időpontom az OEP-hez, ahol bejelentettem, hogy külföldön vagyunk biztositva 2008 óta, majd fél 5-re mentem a NAV-hoz, ahol szintén megosztottam ezt az infot az illetékesekkel. A két intézmény közti szünetben megebédeltem a Főzelékfalóban, váltottam pénzt, vettem egy kis kalendáriumot vagy mit, mászkáltam a Westendben (fürdőruhát kerestem, de sehol sem volt, vagyis ahol volt, ott 12 ezer forintba került, ráadásul nem is tetszett) és elsétáltam a Fakopáncsba beszerezni ezt-azt P.-nek (memóriajátékot, nyomdát, kis fogast, toronyórát lánccal). Szerettem volna inni egy jó kis tejes kávét is valahol, de nem jött össze a dolog, csak ténferegtem inkább. Koszos, szürke, latyakos volt az egész város, nem volt túl szép, de ez most nem érintett meg túlzottan. Buszozni, villamosozni sem volt kedvem ezúttal, pedig régebben nagyon szerettem csak úgy menni valahová, de most túl hideg volt ehhez. 6 körül értem haza, P. jól fogadott, ahhoz képest, hogy el sem akart engedni reggel (konkrétan sirt, hogy ott hagyom, ilyet sem csinált még) és állitólag egész nap szépen elvolt.

Csütörtökön a ház körül mászkáltunk P.-vel, vagyis nem is tudom, mi volt délelőtt... Délután jött MD a kislányával, beszélgettünk, teázgattunk, sopánkodtunk, hogy rohan az idő, majd miután elmentek beugrottunk a Lidl-be körbenézni.

Pénteken délelőtt fodrásznál jártam, kicsit levágattam a hajam, de szerintem túl sokat hagyott a nő, nem vagyok előrébb, mint voltam, de sebaj, majd kipróbálom végre az ir fodrászokat is. A hajvágás után kicsit sétáltam még a városban, mert szépen sütött a nap, egy kinai boltban találtam fürdőruhákat is 3300 Ft-ért, de olyan csúnyák voltak szegény darabok, hogy ennyit sem adtam értük. Délután újra játszóházban jártunk és mig P.-re Anyu vigyázott, én átugrottam a Tescoba nézelődni. Este éjfélig kerestük a szombati programunkat, mert akkor még azt hittük, lesz lehetőségünk valahová hármasban elmenni (mármint úgy, hogy Apu, Anyu, én)...
Szombaton elvileg úgy volt, hogy mig mi Apuval csinálunk valami klassz kis programot Anyunak utószülinapi ajándékként, P.-t leadjuk anyósomnak 11-kor, majd 5 körül érte megyünk és mindenki elégedett lesz. Ehhez képest mikor léptem volna ki az ajtón, hogy no szia, legyél jó, P. úgy döntött, hogy nem úgy van az és mint egy kismajom kapaszkodott belém, hogy ne menjek. Kinomban kitaláltam, hogy maradok ebédre és csak azután megyek el, ha ő már elaludt, de nem, ez sem tetszett neki, mindenképp velem akart maradni, ha törik, ha szakad. Sirály. Visszacaplattunk hát kettesben a kocsihoz és hamarjában módositottuk a programot. Elmentünk a Pál utcai fiús rönkjátszótérre, ami rendezvény miatt zárva volt, majd innen továbbkocsikáztunk Budára, ahol egy szitakötős / szúnyogos (?) játszótérnél kiszálltunk és tiz percig fagyoskodtunk. Rohadék hideg volt, semmi affinitásunk nem volt tovább maradni. Mivel ekkor már 1 felé járt az idő, úgy döntöttünk, bemegyünk a Mammutba enni valamit és igy is tettünk. A Burgerig jutottunk, P. evett sült krumplit, mi meg szendvicseket, majd 2 körül hazaindultunk. P. hálistennek elaludt a kocsiban, igy jó 40 percet szunyált délután, hurrá. Otthon normálisan megebédeltünk / megvacsoráztunk újra, majd 6 körül bementünk a központba megnézni a világitós térköveket. Mivel esett a hó, nagy móka volt, jót sétáltunk és toporogtunk miközben próbáltuk az összes kis mozaikot megtalálni. 

Vasárnap reggelre sok-sok hó esett, igy P. ébredés után azonnal ki is ment szórakozni: szánkózott, hóembert épitett, élvezte az igazi telet. 10 körül átmentünk egy ismerős kisfiúhoz, ahol délig rontottuk a levegőt (P. alig akart hazajönni, de végül kijelentette, hogy legközelebb is idejövünk, majd kivonult a hintójához a kocsihoz). Délután jött AV anyukája és nagyjából fél 7ig maradt, este igy értelemszerűen már nem mentünk sehová.  

Hétfőn délelőtt szintén otthon maradtunk, havaztunk, szánkóztunk, délután pedig bevonatoztunk P.-vel a Kökibe, a Kackacba. Vicces volt, mert 10 perc után haza akart menni, gondolom idegesitette, hogy összesen négyen voltunk az egész játszóházban, két felnőtt, két gyerek... Fél 6 körül aztán végre megjöttek az ismerőseink és igy már 5 felnőtt 5 gyerek lett az arány. Innentől láthatóan jobban érezte magát Mr Szociális, úgyhogy 3/4 8ra értünk haza, jó későn. 

Kedden Anyuék orvosnál voltak, mi pedig délelőtt P.-vel besétáltunk a központba, mert bilis és Bogyós könyvet kerestünk. Az előbbi persze nem volt, az utóbbiból pedig két kötet közül választhattunk össz-vissz, igy a süteményes Bogyó és Babócára esett a választásunk. Délután még Katica játszóházaztunk egy utolsót, én pedig szépen elbúcsúztam a Tescotól. 

A szerda már a csomagolás jegyében telt, egész délelőtt pakoltam. (Nem tudom van-e idegesitőbb dolog a bőröndök méricskélésénél, annak latolgatásánál, hogy mit hagyjak otthon, a papucsomat vagy egy Pilóta kekszet...) A gépünk 4.40kor indult, igy 3/4 3kor már ott toporogtunk a becsekkolásnál, 3-kor pedig már a biztonsági kapukon is túljutottunk. Felsétáltunk a "játszóházhoz", de P. 5 perc után elkezdett hisztizni, hogy lekéssük a repülőt... Vicces volt, alig birtam némi bábozással megnyugtatni, hogy nemnem, ez egy reptér, ahonnan percenként indulnak gépek a világ sok-sok városába és higyje el, hogy a miénk még nem ment el, hiszen van még 1,5 óránk... Jó 10 percig magán kivül orditott, biztos, ami biztos, hogy dede, ő látta, hogy felszállt már a repülőnk, de aztán a huszadik ujjbábos tanmesém után egyszer csak megnyugodott és onnantól kezdve úgy elvoltunk, hogy tényleg majdnem lekéstük a repcsinket. A Ryanair egyébként azért volt fos, mert vettünk priority boarding-ot, vagyis előre mehettünk volna a beszállásnál, de mivel a világ végéről indult a gép, busszal vittek ki odáig, igy az elsőbbségnek semmi, de semmi értelme nem volt, hiszen mindenki  felnyomult a buszra, (ahol úgy álltunk, mint a heringek a dobozban), majd miután odaértünk, mindenki egyszerre zúdult le, mint a zúgó vihar... Nesze neked priority boarding. De ez még csak hagyján, a fő poén az volt, hogy miután átjutottunk a kapun, kétszer 10 lépcső várt lefelé, hogy lejussunk a buszhoz, lift pedig sehol. Visszaléptem érdeklődni, hogy mégis hogy a francba jussak le a lépcsőkön két táskával, egy lépcsőn tömegben lefelé még nem tökéletesen gyalogló gyerekkel és egy babakocsival, de a hölgyek csak a vállukat vonogatták, hogy hmmhmmm, valahogy. Nem volt mit tenni hát, káromkodva leszerencsétlenkedtünk a lépcsőkön (ennyit az akadálymentességről), majd mikor kiderült, hogy a szuper tömött buszra is magunkkal kéne vinni a kocsinkat, mert nekünk kell a gépig juttatni mindent, elszakadt a cérnám és a busz körül álldogáló két (szegény) munkásra dörrentem, hogy ez mégis milyen szolgáltatás, jó, hogy a repülőt nem nekünk kell majd bebikázni, hát nézzék már meg, hogy néz ki az a busz, örülök, ha mi felférünk (az elsőbbségi jegyünkkel), nemhogy egy babakocsit is feltuszkoljak... Utólag kicsit sajnálom, hogy kiakadtam, hiszen semmi értelme nem volt (ha csak annyi nem, hogy a két munkás betette a kocsit a busz vezetője mellé és le is szedte a gépnél gondolom, mivel nem veszett el, hazaért épségben), de bazzeg milyen már ez? És ha két gyerekkel utazom, két babakocsival? Vagy ha egy gyerekkel, de az még nem jár? Vagy ha két részes a babakocsi és nehezebb? Vagy ha terhes vagyok, vagy nem szabad emelnem 10 kilót (plusz a két kézipoggyász)? Ezt mégis hogy képzelik? Teljesen felháborodva szálltam hát fel a gépre (ahol egy 6 tagú büdi román családot ültettek le mellénk és elénk  természetesen) és bosszankodva vettem észre, hogy mivel fullig volt a gép, olyan helyekre is irányitottak utasokat, amik elvileg fizetősek voltak, vagyis a társaság csak úgy beszedett egy vagon pénzt azoktól, akik biztosra akartak menni, de végül semmilyen pluszt nem adott ezért. (Egyébként slusszpoénként mögöttünk két kisgyerek ült, akik hol felváltva, hol egyszerre sirtak legalább 2 és fél órán át és okéoké, ez nem a Ryanair vagy bárki hibája, (sajnáltam is szegény szülőket rendesen, én már tuti agyvérzést kaptam volna a helyükben), de azért nem volt egy jó élmény ez sem, na.) A gépből kiszállva amúgy újabb szemétséget vettem észre: mivel a dublini reptéren is a világ végén tettek ki, onnan is buszoznunk kellett a terminálig, csak éppen csóróságból (?) mindössze egy buszt küldtek, amire értelemszerűen nem fért fel mindenki és igy azok, akik nem voltak elég gyorsak, a gépről leszállva az ömlő esőben és szélben voltak kénytelenek várakozni a szabad ég alatt, hogy tegyen egy kört a busz és visszamenjen értük is... (Mi felfértünk az első buszra, bár amint lesiettünk a gépről, még a repülő elé dobott halál vizes babakocsit is fel kellett markolnom és mint egy málhás szamár úgy kellett felugranom a már induló buszra - persze csakis miután P.-t is feldobtam valahogy...) Egy szó, mint száz, elég szar volt a hazautunk és rádöbbentem, hogy utálom a Ryanairt, mert az egy dolog, hogy a jegyei olcsóbbak, mint pl az Aerlingusé, de végeredményben mire az ilyen-olyan adóit hozzáadja az alapárhoz, ugyanott tartunk, mintha egy drágább jegyet vettünk volna meg egy kevésbé sunyi társaságtól, ahol van olyan, hogy valódi helyjegy és nem csak a tülekedés, a nyomorgás és a bunkózás megy... 

Nem hivalgó, cifra páva

P. rájött, hogy kell könyörögni. Ma már háromszor csinálta azt, hogy nem hisztizni kezdett, ha nem-et mondtam valamire, hanem valami nagyon édesded hangon kért, hogy na de légy szives már... A baj az, hogy ennek egyelőre nem tudok ellenállni, igy készült egy felvétel, amint fürdés után meztelenül nyom valami nagyon vad táncot illetve azt is kénytelen voltam felvenni videóra, amint azt szavalja, hogy Egyedem-begyedem tengertánc, hajdú sógor, mit csinálsz, nem kivánok semmit, csak egy kis inni-innit. És ezt ő találta ki, poénból. Döbbenet.

Beszámoló 1.

Az út és az ünneplés jól telt, a repülés 3 órájából P. 1,5 órát eltelefonozgatott, fél órát vitatkoztunk (folyton ki akart szállni az ablakon át (!) és nem tűrte, hogy bekössem a biztonsági övét (amint megpróbálkoztam, üveghangon kezdett el orditani, hogy NEMNEMNEMNEM, úgyhogy végül közöltem vele, hogy oké, ha lezuhanunk, majd jól beüti a fejét és nem fogok rá puszit adni, hiába könyörög, de ez sem hatotta meg természetesen, igy szinte végig öv nélkül utazott)), fél órán át meg beszélgettünk. Amig tepizett, ittam egy kávét (nem is értem, hogy képzelik, hogy a repcsiken nincsen latte hehe, csak sima vizes kávé, amibe belódithatsz két kis kávétejszint és annyi) és a szomszéd fickóval ismerkedtem, akiről kiderült, hogy két havonta jár Romániába, pesti átszállással, de a városba (már Budapestre) még sosem jutott be, illetve, hogy 31 évesen született az első unokája. Ir volt a faszi, talán ezt mondanom sem kell. P.-vel amúgy már élmény a repülés, igy 2-2,5 éves korára már abszolút repülés-biztos lett, ha nincs bekötve az öve, egy nyikk nélkül képes végigcsinálni a hazatérés háztól-házig 6 órán át tartó műsorát. Bár délután nem tudott ugye aludni az indulás miatt, fél 11-kor sikerült lenyomnom, szó se róla, reggel fél 8 óta jól birta az ipart. Másnap fél 9-kor kelt és miután esett az eső, nem sok mindent tudtunk csinálni, elautóztunk a piacra és vettünk egy rare lángost. Az eső őt cseppet sem zavarta, mert igy felvághatott a vadi új Mickey egeres esernyőjével, amit csütörtök este lőttem neki 5 euróért a Penneys-ben, engem viszont annál inkább bosszantott az égi áldás, mert nem hoztam se sapkát, se ernyőt... Klassz, mert csak 13 napra mondtak esőt az otthonlétünk 13 napjából. Délután 3 körül megjöttek a tesómék, majd némi feszengés után elindultunk az étterembe. Mikor már leültünk, akkor jutott eszembe, hogy hohó, ez P. életében az első éttermezés, már ha a Burger Kinget és a teaházakat nem számoljuk az éttermek közé. (Nem számoljuk.) Szegényke jó izgatott volt, előre tisztáztuk, hogy rizst meg sült krumplit fog kapni egy kis rántott hússal, úgyhogy elakadt lemezként mondogatta, hogy sült krumpla, sült krumpla, alig várom - majd egy határozott mozdulattal leesett a székről. Ekkor kértem neki egy etetőszéket és onnantól rendben voltunk. 45 perc múlva hozták a kaját és ő végig ült a kis székében - oltári büszke voltam rá. Néha ugyan elkurjantotta magát, hogy azok kik? (célozva ezzel a mellettünk ülőkre) meg sült krumpla, sült krumpla alig várom, de alapvetően csendes volt magához képest. A 45 perces várakozást egy 45 perces vacsora követte, azt is szépen birta, rendesen evett húst meg köretet is. Miután hazaértünk, felköszöntöttük Anyut, megkapta az ajándékait és pezsgőztünk meg tortáztunk bőszen, jó volt.Vasárnap valami ordenáré hideg szélben meg esőben sétáltunk egyet a közelben, majd délután elautóztunk a közeli Katica játszóházba illetve a mellette lévő Tescohoz. Imádok otthon boltba menni, szeretek a régi, jól megszokott dolgok között kutakodni, rácsodálkozni, mi milyen olcsó / drága és ilyenkor mindig veszek egy-két tök felesleges rágcsát, édességet is, ami általában megrohad a hűtőben végül, de akkor és ott úgy érzem, hogy nekem kell, hiszen máskor nem jutok hozzá.

Hétfőn az okmányirodában kezdtem, bejelentettem, hogy külföldön tartózkodunk (hehe). Bár időpontra mentem (direkt foglaltam előre ugye), a lakcimes kolléganő nem volt benn, ezért az ügyemet intéző nő megkért, hogy ugyan holnap is menjek már be, hogy átnézzük, mindent jól csinált-e, mert ő már 2 éve nem foglalkozott ilyesmivel és nem tudja, mit kell csinálni pontosan... Szuper. Mindemellett figyelmeztetett, hogy hozzak holnapra egy beleegyező nyilatkozatot is az apától, mert önállóan én nem vihetem ki P.-t külföldre, az apa engedélye nélkül. Rendben. Délután nagy kalandban volt részünk, elvittük ugyanis a Cseppet fodrászhoz, fel a Rózsadombra, hová máshova. (Kereséltem a neten, érdeklődtem az ismerősöktől is, de úgy tűnik, ott van az ország egyetlen gyerekfodrászata, mindenhol máshol csak mellékesen foglalkoznak a kicsikkel és P.-t ismerve nem akartam kockáztatni, nem akartam, hogy végigvisitsa az egész procedúrát blablabla. (Oké, oké, ez ilyen mániám nekem, nem magyarázkodom, gyerekfodrászhoz akartam vinni és kész.) A fodrászat egyébként meglepően pici volt, de valóban gyerekbarát, P. azonnal be is pattant egy piros autóba és az igazat megvallva ki sem akart szállni belőle még akkor sem, mikor már rég kész volt az új frizurája. Az egész vágás alatt meg sem nyikkant, érdeklődve tűrte, hogy nyisszantja le sorban egymás után a fürtjeit a fiatal fodrászlány, én meg nem akartam hinni a szememnek, hogy úgy tűnt, még élvezi is a felhajtást maga körül, tetszik neki, hogy babrálják a búráját. Mikor végeztünk, kaptunk egy kis Oklevelet egy tinccsel és nagy mellénnyel távoztunk a szalonból. Jutalomként beigértem P.-nek egy kis dobozos üditőt, úgyhogy beugrottunk a szemközti Sparba egy 109 Ft-os almaléért. Mivel fél 6 körül járt az idő, természetesen tömve volt a bolt, a pénztáraknál dugig megpakolt kocsikkal állt a nép (Rózsadomb érted, ki más lenne az a bolond, aki a Sparban intézi a nagybevásárlását...), mi pedig az egy szem almalevünkkel szépen beálltunk egy (mint utólag észrevettem) két kocsiból párhuzamosan kipakoló pali mögé. P. mindenáron fel akarta tenni a szalagra a kis italkáját, én nem győztem lassitani, hogy figyu, látod, a bácsi előttünk van, kipakol, fizet, majd aztán jövünk mi, de közben - talán jogtalanul - forrt a vérem, hogy ugyan mennyiből tartana ennek a fickónak annyit mondani, hogy amig pakolja a végtelen számú cuccait a szalagra, addig menjünk, fizessünk és isten velünk? Egy ideig tűrtem, tűrtem, P.-t csillapitottam, csillapitottam, majd miután megjelent a fickó nője még vagy öt-hat újabb áruval és láttam, hogy az előttük lévő vevő épp fizet, szóltam, hogy mi most akkor lehúzatnánk ezt az almalét, mig pakol, oké? mire nagy kegyesen rábólintott az úr, hogy rendben, menjünk csak. Nem túlzok, de mig a pénztáros az egyik kezéből a másikba tette az italt és én odaadtam neki a kiszámolt 110 Ft-ot, úgy jó hat másodperc is eltelt. Értem én, hogy mindenki siet és nem körülöttünk forog a világ, de héj. A faszi többször ránk nézett feddően, hogy P. igyekszik rátenni a szalagra az italát, látta, hogy egyetlen áruval állunk mögötte. A mai világban tényleg nekem kell bunkónak lennem és előre furakodnom? Vagy most komolyan várnom kéne? Apu szerint igen, végig kellett volna várnunk, mig a pali fizet és távozik, hiszen előttünk volt, de szerintem ez igy egy szar világ. Forditott esetben tuti, hogy előre engedtem volna bárkit, még egy gyerek nélküli egyedülálló férfit is, mert számomra az a logikus lépés és mert az elmúlt 5 évben azt szoktam meg. Na mindegy, nem tudom, helyesen cselekedtem-e, a faszi tuti úgy gondolta, hogy oltári tapló vagyok, de az igazat megvallva, nem fogom bánni, ha P. felnőve az én példámat követi majd és nem Apuét, ez van, a világ kegyetlen.Folyt. köv. 

Nézz, nézz az ég felé...

Hazaértünk hát. Útközben úgy tiz-tizenegyszer fogadtam meg, hogy Ryanairrel soha-soha többet nem repülünk nem hogy haza, de sehová e földkerekségen. Szánalom komolyan. Eddig nem morogtam rájuk - ellentétben mindenkivel - de a tegnapi út során rájöttem, hogy undoritó, pénzéhes, ócska társaság és ha jegyet veszünk tőlünk, azzal kvázi megveregetjük a vállukat, hogy oké, jól csináljátok és asszisztálunk a világ pusztulásához.
Szóval mostantól bojkott van és erre biztatok mindenkit. Odafelé Aerlingus-sal mentünk, mert olcsóbbak voltak (!), mint a Ryanair, szóval ha jól belegondolunk, sokszor még anyagilag sem éri meg a Ryanair-t választani, a többiről nem beszélve.
Fel vagyok háborodva, komolyan. És nem mellesleg, utálok repülni, mint olyan.

... és szégyen és sötétség és szédület...

- Peti, jó legyél ám a repülőgépen!
- Jó. Nem fogok fiteregni... Meg beszéni se...

Ó. Hát szegény gyerek. Ilyenkor úgy szégyellem magam. Meg olyankor is, mikor vicces fejeket vágva ugrál az ágyon, én mérgesen ránézek, mire könyörgőre fogja:
- Nyanya nevess máj légy szives... 

Szerinte amúgy ez az Értetlen Arc:

Én ilyenkor csak Dougalnak hivom. Amúgy kérésre tud már szomorú / vidám / izgatott / meglepett / aggódó / álmos / mérges képet is vágni. Jim Carrey 2010 májusa óta sehol sincs.

Dizájncenter

Az én kedvencem a 24-es. A Google felirat annyira recognizable amúgy, hogy az életben nem láttam még haha, ebből is látszik, hogy elveszem a részletekben. A kilátást pedig igazán promótálhatták volna még kicsit, 59 képből egyen látszik összesen, milyesmi, ejnye.

És persze a sydney-i iroda is itt van, de az kis semmiség a miénkhez képest.

** Ács Mari benne maradt...

Szóval az előző előtti bejegyzés kettős csillaga.
Az a szar ebben az egészben, hogy Anyuéknak tényleg tök szar életük volt, mikor kicsi voltam. Úgy 7-8 éves koromig még csak okés volt a dolog, jártunk nyaralni, rokonlátogatni és bár utólag tudom, vagyis sejtem, hogy Anyunak nem lehetett valami nyerő az (idegesitő, parancsolgató) anyósával és apósával együtt lakni, akkoriban még nem nagyon éreztem, hogy ez nem túl egészséges, nem tűnt fel, hogy szegénynek rossz, csak éltem bele a vakvilágba, mint minden boldog gyerek és Rotringért meg szagos radirért sirtam, ha úgy hozta a kedvem.
Aztán az 1989-es Fekete Év nagyjából mindent megváltoztatott, Nagyapa ugye februárban agyvérzést kapott, lebénult és elfelejtett beszélni (ez amúgy nagyon brutál, totál megvan, hogy hétfő hajnalban arra riadok fel, hogy a Nagymama kiabál, hogy ki kell mennie pisilni, de nem tud, mert Nagyapa nem segit neki, mert Nagyapa konkrétan ájultan fekszik az ágyban mellette és én azon gondolkozom, hogy bárcsak előző este nem hisztiztem volna, hogy nem kérem az ebédről felmelegitett húslevest vacsorára, akkor biztos minden rendben lenne - egyébként kb ezóta utálom a vasárnapokat és a répát is a húslevesben), no szóval innentől Anyu kvázi parkolópályára került, az osztályát leadta és gondozta a magatehetetlen anyósát, aki amellett, hogy pelenkás volt, roppantul kegyetlen beteg, aki csak piszkálódott és morgott egész nap. Ekkor történt az a (számomra) megbocsáthatatlan lépés, hogy Anyu inkább lefogyott 55 kilóra a stressztől és inkább a saját 9 és 16 éves gyerekei elé helyezett egy borzasztóan rossz természetű öregasszonyt, mint hogy hagyta volna az egészet a fenébe és a gyerekek érdekében kitalált volna valami megoldást... Neeem, neeeem, soha. Ő szótlanul, mártirként végezte a kötelességét napról-napra és innentől több olyan élményem is van, hogy inkább meghúzom magam, inkább csöndben maradok és nem mesélek el semmi rosszat az életemből, mert nem szeretnék útban lenni, nem szeretném fokozni a problémákat... Amik persze fokozódtak maguktól is, kérés nélkül is, hiszen pár hónap múlva Nagymama mellé kiengedték a kórházból Nagypapát is, aki bénán, érthetetlen beszéddel tért haza, újabb terhet téve ezzel Anyura, hiszen Apu nem volt sehol, éjt-nappallá téve dolgozott... Mindezek tetejébe, év végén hirtelen meghalt Anyu apja is, egyszóval teljes volt a Csőd. (Azt hiszem, ha Anyu nem hisz Istenben, akkor az ennek az évnek köszönhető, némi alappal, teszem hozzá.)
'90-ben, mintegy megváltásként, már elnézést, meghalt Nagymama is, de a helyzet nem lett sokkal jobb, hiszen Nagyapa továbbra is velünk élt. Egy ünnepnapon, egy hétvégén nem tudtunk elmenni sehová, mint egy Család, hiszen valakinek mindig otthon kellett maradnia vele. Ha voltunk is valahol (mondjuk egyszer Apu elvitt a tesómat meg engem egy koncertre meg egyszer voltunk hármasban strandon is), Anyu mindig hiányzott, hiszen Nagyapát nem lehetett egyedül hagyni... És ez igy ment éveken át. Gyakorlatilag felnőttünk, mint a gyom, Anyuék fiatalsága pedig elszállt, mire 2000 körül Nagyapa bekerült egy idősek otthonába. 47 évesen ott álltak hát a szüleim egy 20 és egy 27 éves gyerekkel a hátuk mögött, akikkel 9 és 16 éves koruk óta nem tudtak annyit foglalkozni, mint kellett volna és akik eddigre teljesen önálló utakat jártak.
És ennyi. Kritizálhatok én, amennyit akarok, okoskodhatok, hogy bazmeg miért nem voltak képesek ügyesebben megoldani a dolgaikat, miért nem vigyáztak ránk és magukra jobban, miért nem reagáltak talpraesettebben a sorscsapásokra, de a helyzeten ezzel nem tudok változtatni. Az élet, a tehetetlenség elvett tőlünk 11 évet, ami valljuk be visszafordithatatlan torzulásokat hozott mind a négyünk életébe és az egymáshoz fűződő kapcsolatainkba is. A Nagy Vesztesek persze egyértelműen a szüleim, már csak a koruk miatt is és mert végülis őket érték a csapások az életben, nem engem közvetlenül, igy ők igy-úgy-amúgy benne maradtak, nem tudják levetkőzni a múlt beidegződéseit, hogy az élet szar és semmi nem rajtuk múlik...

Gyerek vagy ám még

Szegény P.-re ma rájárt a rúd, nem elég, hogy miután 5 (!) perc alvás (?) után kicsörtetett a szobájából, ráripakodtam, hogy azonnal visszahúz az ágyába, különben nagyon rosszul jár, a Kackacban olyan jó 3-4 métert esett... Vannak azok a szintek a labirintusban és a tetején valahogy elvesztette az egyensúlyát és mint egy bábu esett le 4 szinten át. Először csak távolról néztem megkövülten, hogy most ilyenkor mi az isten van, mert nagyon abnormális látvány volt, ahogy fejjel előre potyogott lefelé egyre mélyebbre, aztán miközben siettem felé, megrémültem, hogy te jó ég, nem hallok semmit, tuti elájult vagy valami, de szerencsére semmi baja nem lett, mire odaértem, pont leért ő is a földre és legörbült szájjal bújt az ölembe és egy nyikkanás nem sok, annyit nem sirt... (Nem úgy, mint később, mikor véletlenül megnyomtam valami gombot és beindult a labdafújó, amitől bokán fosta magát és vagy 10 percen át maxi gázon üvöltött, de úgy, hogy az egyik alkalmazott még a száját is elhúzta, hogy hmmm, mit visitozik már itt ez a Gyerek...)

Kicsit (?) szomorkás

Számolom vissza a napokat, az órákat, nem, nem nekem való ez a feszültség, hányingerem van, fáj a lábam és legszivesebben jól elnáspángolnám P.-t is, bármilyen kis hülyeséget csinál*, mert egész egyszerűen ezt már nem birom elviselni. Gyerekként, kamaszként el tudtam, mert nem volt más választásom (pontosabban dehogy tudtam elviselni, francokat, naphosszat csak ültem a szobámban és naplót irtam vagy olvastam, hogy ne itt legyek), de most, hogy van már "egészséges" otthonom, nem tudom tolerálni ezt a sehová sem vezető stresszelést, mérget, ideget és kinlódást. Magányos vagyok, igen, és? No vajon miért? Mert abba nőttem bele, azt éreztem kisgyerekkorom óta, hogy a legjobb, ha sehol sem vagyok, ha láthatatlanná válok, ha nem okozok gondot azzal, hogy megmutatom a leckémet, hiszen van a szüleimnek az én zavargásaim nélkül is elég problémájuk**, az lesz a legjobb, ha jól elbújva, egyedül csinálok meg mindent, amit csak szeretnék, mert ha segitséget kérek, azzal kimondatlanul csak a gondokat szaporitom és bár látszatra megkapok mindent, amit csak kivánok, valójában minden apró szivességért keményen megfizetek a bűntudattal, amit amiatt érzek, hogy én is csak tovább nehezitem a családom sorsát.

* Totál kezelhetetlen, ha rászólok, hogy ne ugráljon az ágyon, természetesen tovább ugrál; mindent MOST akar, azonnal; kiabál, hangoskodik, rámmászik, a lábamba kapaszkodva üvölt, szóval rémálom a köbön. És ha már álom, eddigi élete 95%-ban 10 után aludt el, alig vannak / voltak napok, mikor korábban tudok / tudtam kiosonni mellőle, ehhez képest menetrenszerűen 7-8 között kel / kelt, ami 9-10 óra alvás maximum éjszaka ÉS ennek ellenére kinkeservesen csikarom ki azt a kis egy órás délutáni alvást: az esti altatáshoz hasonlóan ugyanis délután is minimum 30-40 percet kell ott ülni mellette, mire elalszik és most már ezt k*rvásul unom. Nem értem, hogy ha 7-kor kel, akkor miért nem alszik el 12-1 között, mint minden normális kortársa és az sem fér a fejembe, hogy ha 2-3 között alszik, akkor miért nem dől be az ágyba este 9-fél 10-kor, miért kell még 10-kor is könyörögnöm, hogy kussoljon és ne forgolódjon. Mindez persze úgy, hogy aktivak a napjaink, nem gyöngyöt fűzünk kettesben egész nap otthon, hanem követhetetlenül szaladgál, pattog, zsizseg, mocorog az ébrenléte minden egyes pillanatában. Eh.

Nem látok a hóeséstől, de hallom a gyerekek hangját...

A folytonos mozgás megvan?

Unom e dalt s benne magamat is

Nem tudom pontosan, mi váltotta most ezt ki nálam, de ilyen a lelkiállapotom egész nap:

Nyirkos vaskorlát

Hazugságba pelenkázott égve hagyott életek

Amúgy imádtam EZT a cikket. Persze aki hivő, ahhoz úgysem fog eljutni a dolog, de legalább valaki bevállalta. Szuper.

A szemceruzáddal húzd ki magad

Amúgy természetesen nem leszek sminkblog, de most úgy érzem, meg kell örökitenem, hogy az Essence Multi Action szempillaspirál (850 ft kb és van Irországban is, 3-4 euró talán) tök szuper és semmiben sem rosszabb, mint a jóval drágább L'Oreal Double Extend.

Sárba ejtett disznópörzsölő

- Haló.
- Jó napot kivánok, fordászatra szeretnék bejelentkezni.
- Honnan van meg a számom?
- A Szakkatalógusban találtam a Fordászat cimszó alatt. (Vonalas szám amúgy, nem mobil.)
- Ja jó. Mi kéne?

Őőőőőő. Most én vagyok túlérzékeny vagy ez tényleg elég bunkó bemutatkozás? Ha az utóbbi, akkor vajon miért nem moroghatok?*

* Múltkor Fb-ra feltettem ezt** a képet úgy rémlik kommentár nélkül és megkaptam egy Nagyokostól, akivel úgy jó 15 éve egy szót sem váltottam és előtte sem sokat, hogy jó lenne, ha végre pozitivan is nyilatkoznék a Hazámról, mert sok jó dolog is van, miért nem azokat dicsérem, miért a rossz dolgokat emelem ki.

No most amellett, hogy úgy érzem elég sokszor beismerem a jó dolgokat (lásd BKV, eü, szolgáltatások, stb) elsősorban talán azért emlegetem Magyarországot sajnos negativ értelemben, mert sok a rossz dolog, amin secperc alatt lehetne változtatni? (Lásd a fenti kedves hölgyemény hozzáállását illetve millió más példát, amiket már ide sem irok le, mert minek.) Másodsorban pedig miért is nem lehetek dühös a Hazámra, mert ilyen lett? Miért nem lehetek mérges és bosszankodó, hogy jobban érzem magam idegenek között, mert bevándorló létemre nem kezelnek úgy, mint egy utolsó senkiházit? Miért nem eshet rosszul, hogy látom elsorvadni Árpád vérét hejj, hogy mindig mikor hazajövünk, mellbe vág a rosszkedv, a morgás, a szegénység? Azért mert nem élek itthon? És? Talán nem részben pont emiatt nem élünk itthon? Eh.

**

Kérdés

Egyébként akik a szabad szülésért kampányolnak, azok az elektiv császárt is propagálják? Komolyan kérdezem, mert nem tudom, még sosem mertem végignézni egyetlen videójukat sem, hátha szül bennük valaki épp szabadon, én meg azt nem szeretném látni, de szerintem teljesen logikus, hogy a szabad választásban benne foglaltatik a műtét is. (Félreértés ne essék, császáros műtétet sem szeretnék látni, bár abban már volt részem, egyszer rákerestem a youtube-on, nem volt szép látvány, bevallom.)

Szokásos elégedetlenkedős

Tulajdonképpen nagyon szomorú, hogy annyira megszoktam már a magányt, hogy sokkal egyszerűbbnek érzem az életet, mikor otthon vagyunk, hármasban, de inkább kettesben és úgy intézem az ügyeket, hogy P.-t kis utánfutóként rángatom magammal mindenfelé, mint mikor itthon vagyunk és elvileg van segitségem, de gyakorlatilag sokkal több energiám megy el igy*, hogy hárman vagyunk egy gyerekre és az ügyeimre**.

* Apu olyan, mint egy óvodás, ezerszer mondok neki dolgokat, mit szabad, mit nem (pl ebédhez nem kinálgatunk P.-nek uborkát, mert akkor az az ebédje és nem eszik mást, ha a fene fenét eszik, akkor sem / nem tömjük a gyereket minden szarral, csokival, cukorkával, szalonnás tojással / nem ajánlgatjuk neki, hogy nézze meg ezt a kisfilmet vagy azt a mesét a számitógépen stb), ő ezeregyedszer is eljátsza ugyanazokat a kis bosszantó játszmáit. Ha rászólok, sokszor megsértődik, ha Anyu szól rá, elkezdenek veszekedni. De Anyu sem különb ám, mostanság csomó egészségügyi gondja van, tegnap 11-re volt időpontja például a reumatológiára, én itthon voltam és nem szólt ám, hogy no, akkor én elugrom az orvoshoz, neeem, maradt ő is itthon, mondván, hogy segit nekem és csak később tudtam meg, hogy szándékosan nem ment el a dokihoz, akire kb 2 hónapot várt. A legbosszantóbb, hogy azt hiszi, hogy ezzel a mártirsággal nekem tesz jót, holott pont ellenkezőleg. 33 év alatt egyetlen egyszer nem éreztem azt, hogy önmagát helyezte volna bármi, bárki elé és lehet, hogy ez valaki szemében érdem, de engem ezzel a világból ki lehet kergetni. Mint ahogy azzal is, hogy minden egyes itthonlétünk alatt pénzt dugdos a tárcámba (!), bazmeg, tengerbe önti az utolsó üveg ásványvizét, agybajt kapok, komolyan. Hiába mondom neki, hogy azzal tesz jót, ha vigyáz magára, ha odafigyel, hogy egészséges és boldog legyen, nem azzal, hogy rabszolgaként mindenben aláveti magát mindennek és mindenkinek, nem és nem, nem tud változni. Szerintem tudat alatt igy vezekel valamiért, de gőzöm sincs, miért. Az itthon lévő tapintható feszültség miatt P. persze teljesen kergemarha, szóval totálisan kezelhetetlen és szándékosan vagy akaratlanul totálisan kihasználja, hogy a napok 80%-a vitatkozással telik és ő is veszekszik, vitatkozik, ellenkezik, akaratoskodik egész álló nap.

** Az utunk mission impossible-je a szülinap mellett, hogy annyi szálat elvágjunk az országgal, amennyit csak lehet, de természetesen a bürokrácia útvesztői fertelmesek és igy egyre több és több a tennivaló. Nem részletezem, mert csak kurvannyáznék.

Miért repül ilyen gazdátlanul - már nekem esik szarul

Mindjárt indulunk, P. reggel óta a repülés lázában ég és azt tervezgeti, miket fogunk csinálni otthon, a Mamáéknál. Szegény most tudta meg, hogy csak ketten megyünk, Apa (azaz deddi) itthon marad dógozni ebbe a szűke házba. Imádkozzatok, hogy essen egy kis (!) hó az elkövetkezendő 13 napban, mert csórikám nem tudja, mi az a szánkózni, csak nézett nagy szemekkel, mikor emlitettem neki. (Beült egy dobozba, hogy toljam (Nyanya, gyeje ide! Ajig vájom...) és akkor felvetettem, hogyha szerencsénk lesz, szánkózhatunk is otthon.)
Amúgy egész reggel humorizál, nem tudom, mi lelte, úgy pakoltam a bőröndbe, hogy káromkodni is elfelejtettem, hogy mennyire utálok csomagolni, mert nagyon kellett röhögnöm.