Június 13 - július 10 / III

Csütörtökön, június 27-nél tartunk még csak jesszus, megvolt a temetés. Lehet, hogy ez furcsa és megbotránkoztató, de én úgy döntöttem, nem megyek. Úgy éreztem, a kórházban már elbúcsúztunk és semmi szükségem arra, hogy akár az a pár jelenlévő lássa, hogy ott sirok vagy szipogok. Persze, tudom, hogy csak a szűk család volt ott, hiszen Nagyapának 85 évesen már nem volt túl sok ismerőse, rokona, de akkor is, egyszerűen nem akartam ott lenni. Mivel páran (igazán páran, 4-en Anyuékon kivül) a temetés után még benéztek hozzánk egy kicsit beszélgetni, úgy gondoltuk, P.-t ildomos eltüntetni a helyszinről, hogy egyrészt ne villóddzon ott a kis cápás rövidgatyájában, másrészt meg mert nem akartunk egyelőre magyarázkodni, miért van mindenki feketében. Hogy valami programja is legyen, alvás után ezért elvittük a Repülőmúzeumba, Vecsésre, ami meglepően drága mulatság ahhoz képest, hogy szinte semmit sem lehet csinálni, igy P. 10 perc után kérdezgetni is kezdte, hogy mikor megyünk haza... Mivel a Market Central közel volt, hazafelé beugrottunk oda vásárolni, megvettem a Bori és a kistestvér cimű könyvet illetve oltári mázlival vettünk egy cipőt is P.-nek. (Ez volt az egyetlen mindhármunknak tetsző csuka, ráadásul egy darab volt a méretében.)

Pénteken szabadnapunk volt: mig Anyuék vigyáztak P.-re, mi AV-vel kettesben visszarepültünk az időben és egy napra a felelőtlen egyetemisták életét éltük. Mivel gőzünk sem volt, mit csináljunk, megálltunk az Auchannál venni némi reggelit és mivel az Anna, Peti első kötete akciós volt, megvettük azt is. Ezután a Feneketlen tóhoz hajtottunk, de mivel sétálni nem tudtam, mert bőszen szurkált a hasam, csak ültünk egy padon és romantikáztunk. Innen felgurultunk a Naphegy utcába, hogy lenézzünk a Várra és álmodozzunk, hogy egyszer majd ott lesz lakásunk, majd onnan egy meredek váltással elmentünk libegőzni. GPS nélkül mókás volt odatalálni, valóban az egyetemista időket idézte, hogy a térképpel a kezemben gubbasztok és navigálok az anyósülésről, merre szeljük át a várost... A Libegőn nem sokáig maradtunk, felérve ugyanis betámadtak a szúnyogok, AV pedig megtiltotta, hogy felgyalogoljak a kilátóhoz. Egy gyors pisi és pár fotó után ezért lelibegtünk, hogy utunkat az Allé irányába vegyünk, azaz hogy megebédelhessünk. Szokás szerint a Főzelékfalóban ettünk, majd - szintén szokás szerint - beugrottunk a Libribe, ugyanis P.-nek megigértem, hogy megveszem neki a Boribon cicája cimű könyvet. Mivel ekkor már 4-5 körül járt az idő, úgy gondoltuk, ideje hazatérni és igy is lett.
Szombaton AV már utazott haza, de mivel esti géppel ment, volt még időnk némi közös programra. Délelőtt piacoztunk és játszótereztünk P.-vel, délután pedig elmentünk a bényei (!) játszótérre, ahol életében először P. megöntözte az egyik bokrot, hurrá. Este kivittük AV-t a reptérre, könnyes búcsút vettünk és ezzel megkezdődött a nyaralásunk utolsó etapja, amikor is már csak kettesben voltunk otthon P.-vel.

Vasárnap Anyuék elmentek délelőtt a templomba, mert állitólag igy illik temetés után, mi pedig P.-vel otthon maradtunk és festegettünk. Délután az Attila dombot céloztuk be, ami ezúttal kicsit csalódás volt, mert furcsa módon elhanyagoltnak tűnt. A lovak aranyosak voltak, P. lelkesen simogatta is őket, de tőlük a játszótérre mentünk, amit viszont felvetett a gaz és csupa-csupa szemét volt. Mikor kimentünk a kapun, észrevettünk egy cetlit, hogy a játszóteret hétfőig tilos használni, amin kicsit befostunk, hogy vajon miért, de már nem volt mit tenni, hiszen egy órát már ott töltöttünk... A kijáratnál az őr persze nem tudta, miért volt kinn a kiirás, hát nem voltunk túl nyugodtak, bevallom. (Közben itt elkezdett esni és... tádáááám, dörög az ég! Sosem hallottam még itt égzengést, te jó ég, hát mi folyik itt?) A nap megkoronázásaképp megint rendeltem kaját, ezúttal azt hiszem sonkával-sajttal töltött pulykamellet sült krumplival.

Hétfőn, mivel szerettem volna eljutni a védőnőhöz, délelőtt itthon maradtunk, majd mivel kiderült, hogy ezen a hétfőn nincs "ügyfélfogadás", bementünk az Orczy Parkba játszóterezni. A játszótér maga teljesen okés volt, voltak hinták, csúszdák, körhinták - a közönség viszont... No ezt inkább hagyjuk, már irtam róluk a pillanat hevében. A játszózás után hazafelé vettük az irányt, konkrétan elmentünk a Forgách utcába megetetni a kutyákat. Mivel P. ezúttal nagy érdeklődést mutatott, úgy döntöttünk, bevisszük a kertbe, amit nem bántunk meg, ugyanis roppantul tetszett neki a hely. Bukfencezett, labdázott, tollasozott, olyan volt, mint aki mindig is kertes házban élt, nagyon tetszett neki, hogy mezitláb járkálhat a puha fűben. Jó soká értünk haza, volt vagy 8, mire elkezdhettünk vacsorázni, igy ezen a napon került talán legkésőbb ágyba az úr, ami meg is látszott, mert fürdés előtt levágott még egy oltári hisztit, úgyhogy elhatároztuk, hogy többet igy nem nyúvasztjuk ki, legkésőbb fél 8-ra haza kell érni vele.

Kedden hosszú programunk volt, alvásidőben nekivágtunk a Vasúttörténeti Parknak. Hogy az 1 óra alvás meglegyen, még vagy negyed órát ültünk a meleg kocsiban, várva, hogy P. felébredjen. Tavaly, Ausztrália után is jártunk már itt és már akkor is tetszett neki a hely, annak ellenére, hogy akkor még nem próbáltuk ki a kerti vasutat (mini kisvasút, nagyon-nagyon mini) és mozdonyt sem vezethetett, mint most. A hely fő attrakciója egyébként számára ezúttal is a kis terepasztal volt, amin összesen három kis vonatot lehetett húzogatni-tologatni. (Kevés is elég, bah.) A játszótéren végeztünk, ahol kicsit összevesztünk Apuval, mert P. csinált egy ördögvillát és ezért rászólt, én meg mondtam neki, hogy mivel mi nem hiszünk az ilyesmiben, ne hülyitse se angyalokkal, se ördögökkel, se Jézuskával, se a Bibiliával. (Ha-ha, tök úgy hangozhattam, mint egy újhullámos, modern anyuka, hát igy jártunk.) Meglehetősen mufurcan autóztunk hát haza, mindketten meggyőződve a magunk igazáról... A Forgách utcában zártuk a napot kertészkedéssel, tollasozással.

Szerdán délelőtt besétáltunk a városközpontba, mert még pénteken kaptam egy telefont, hogy megjöttek a könyvek, amiket rendeltem múlt hét elején. Mivel az egyik rendelt könyv az Anna, Peti lett volna, szóltam, hogy én azt nem vinném el, mert már megvettük, a másik viszont természetesen kéne. Kiderült, hogy ezt igy nem lehet, az a megoldás, hogy ott hagyom mindkét könyvet, ő visszaküldi őket a központba, én újra megrendelem a szükséges könyvet és majd bemegyek érte újra, ha megérkezik. (Őszintén, ez mennyi plusz postaköltség a cégnek? Pff...) No mindegy, nem részletezem tovább, a lényeg, hogy üres kézzel távoztam. Mig én ezt az ügyet intéztem, Anyu P.-vel a játszón töltötte az időt, mikor odaértem, épp boldogan lángosoztak. 11 körül nekivágtunk a gyerekrendelőnek, mert úgy gondoltam, P.-t látnia kéne egy gyerekorvosnak, csak úgy, poénból és a 3 éves státuszvizsgálatot is megejthetnénk, ha lehet. Nagyjából fél 1 körül jutottunk be, P. már eléggé unta a banánt, de a feladatokat nagyon szépen csinálta. Miközben az egyik asszisztens engem kérdezett ki a szokásairól (mond-e teljes mondatokat, rajzol-e ábrákat, ezeket megnevezi-e stb), a védőnő P.-t vizsgáztatta, mit tud. Először egy nagy tálból kellett kiválasztania különböző szinű dolgokat a védőnő utasitásai szerint, majd egy egyszerű állatos puzzle-szerűségbe kellett behelyeznie az állatokat olyan sorrendben, ahogy a védőnő mondta. Mivel a hallásvizsgálathoz szükséges fejhallgató láttán legörbült a szája rendesen (pedig itthon imádja hordani), áttértünk inkább a szemvizsgálatra, ami abból állt, hogy először a védőnő tisztázta, mi van egy kocka oldalaira festve (kisház, fésű, alma stb), majd messziről elkezdte forgatni a kockát és kérdezgette P.-t, mit lát. Bár ez is jól ment neki, amikor felültettem a vizsgálóasztalra, már masszivan le volt görbülve a szája és ami a legszomorúbb, kézzel próbálta visszaigazitani... Direkt nem kérdezgettem, mi baj, mi van most, mert akkor tuti elkezdett volna azonnal sirni és a doktornő sem erőltette a vigasztalást, úgy tűnik, rutinos volt. A torok- és mellkasvizsgálatot még megúsztuk bőgés nélkül, amikor viszont a fütykösre került a sor, szegény nagyon elkezdett sirni, gondolom zavarta, hogy piszkálják. Üvöltve hagytuk el a rendelőt, nagyon sajnáltam szegényt, mert olyan szépen teljesitett, csak késő is volt már, unta is magát, új volt a helyzet, vizsgálgatták is... Csoda, hogy csak az utolsó fél percben zenditett rá... Alvás előtt még volt egy másik kellemetlen menetünk is: a szorulás ugyanis tetőzött és szegény bár napok óta tiltakozott a kúp ellen, alvás előtt szólt, hogy kéne bizony az a kúp. Az elkövetkezendőket nem részletezném, nagyon gáz volt, legyen elég annyi. Délután vigaszdijként elvittük a Katica játszóházba, majd utána a Forgách utcában mókázott, mintha mi sem történt volna délelőtt és ebéd körül. (Már csak egy hét van hátra, nyugalom.)