Tegnap reggel, mivel sütött a nap, nekiindultunk Visegrádnak, de mire átértünk az Árpád hídon, begorombult az idő és majdhogynem nekikezdett esni.... Ezért miután megállapítottuk, hogy Visegrádon már voltunk párszor, elázni meg még ott sem szeretnénk, inkább megálltunk Aquincumnál és bementünk a romok között sétálni egyet meg a múzeumba. Aztán ebédeltünk, majd darts látástól mikulásig L-nél, most pedig 37,5 a lázam... A nap neve: Pápai Joci... Asszem jobb, mint a Fillér Béla...
Ma meg, ahogy autóztunk, a fecskék (vagy verebek vagy zebrapintyek fogalmam sincs) szokás szerint cikáztak előttünk és folyton épp hogy csak átértek az út túl oldalára... Aranyvirágom szinkronizálta őket:
- Sikerüüüüüült! Átértüüüüüüüünk megint!
- ...
- Hol vagy?
A mai napon az emberek között töltött óráim 110%-ban azzal voltam elfoglalva, mikor mondja azt a farmergatyóm, hogy reccs és teszi láthatóvá minden előzetes egyeztetés nélkül mindenki számára a cseppet sem kicsinyke hátsóm vagy combom. Más szavakkal: Úgy éreztem magam egész nap, mint egy prágai kötözött sonka darab Húsvét előtt.
Az egész úgy indult, hogy felbuzdulva az október végén jött tavaszon, úgy gondoltam a változatosság kedvvéért felveszem az egyik régi farmerom és abban danolászom végig a keddet, hogy szééééééééép nyári nap, kopott farmerka raaaaaaajtam... Arra azonban nem gondoltam, hogy a fent nevezett farmerka még a jó kis békebeli NEM sztreccs gatyó, így ha reggel szorít - az biza egész nap kordában fog tartani... Egyenleg:
Lépcsőzni a kínok kínjával tudtam csak, ülni úgy, hogy kigomboltam a gombját, állni meg úgy próbáltam, hogy mindig az emberekkel szemben legyek, különben megőrültem a gondoltattól, hogy mindenki azt nézi, no mikor reped a naci...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése