Még mindig másnap

Tegnap este óta ezerszer újra és újragondoltam. Ezt az egészet. Hogy milyen kicsin múlik minden. Hogy mekkora szerencse kell az élethez. Nem az a szerencsétlen, aki meghalt, megsebesült, hanem mi vagyunk a szerencsések, hogy megúsztuk. Ép bőrrel, éppen hogy, de karcolás nélkül.

Pedig annyira békés volt a nap... Délelőtt elmentünk Székesfehérvárra, sétáltunk a Belvárosban, a Fő utca mentén beültünk egy étterembe, ettünk, nézelődtünk, majd 3-ra visszaértünk Velencére, ott fürödtünk, napoztunk... A levegő sem rezdült... 3-7-ig kétszer mentünk be a vízbe, egyszer 3-4-ig, utána pedig 5-3/4 7-ig... Majd' két órát lebegtem a matracon a bágyadt napsütésben, beszélgettünk a jövőről, a munkámról, régi gimis történeteket idéztünk fel, nevettünk, fröcsköltünk, ringatóztunk... Meg sem éreztük, hogy beesteledett, hogy hül az idő...
Amikor 7 körül kijöttünk a vízből, mondtam is, hogy mennyire kár, hogy nincs itt a fényképezőgép. Mert jó lett volna megörökíteni azt a nyugalmat, békét, a felhők mögött bágyadtan sütő napot, az egyenletes vízfelszínt, a (kivételesen) gyönyörű kék tavat...

Beszélgettünk, kimenjünk-e a tüzijátékra. Arra a döntésre jutottunk, hogy ha fél 8-ig el tudunk indulni, fél 9-re fenn leszünk Pesten, a Népligetnél felszállok a metróra, Nyugati, onnan 4-6-os Margit híd és háváj. Időközben felhívom egy barátnőmet, aki akkor már ott lesz, esetleg egyeztetünk, összetalálkozunk és még nagyobb a háváj. Fél 8-ig fagyival együtt elindultunk, ment minden, mint a karikacsapás, nem volt dugó, nem voltak rendőrök, nem volt semmi, ami megakadályozott volna abban, hogy elérjük a tüzijátékot. Fél 9-re Pesten voltunk, a Népliget előtt kicsatoltam az övemet, hogy akkor kiszállok és irány a metró, amikor AV egy hirtelen ötlettől vezérelve kitalálta, hogy továbbmegyünk a Ferenc körútig és a Mester utca környékén hagyva a kocsit lesétálunk a hídig és onnan nézzünk a mókát. Bár ekkor még szó sem volt katasztrófáról, a rendőrök a helyzet magaslatán álltak... Amikor az Üllőiről balra akartunk fordulni, minden utcánál ott állt egy-egy (!) fakabát (az utcában, ahová már lekanyarodtunk, NEM a kereszteződésben, hogy temarha, ne is fordulj le, mert nem lehet behajtani az utcákba) és teljes pályás fordulásra kényszerített az Üllőin, úgy, hogy közben a forgalom persze nem állt meg... Rend őrei, oké.
Rövid rally után, a 8ker bugyrain átverekedve magunkat (ekkor már 3/4 9 volt) a Lágymányosi híd felé vettünk az irányt. Ahogy az Üllőin mentünk kifelé, a járdán az emberek már szaladtak, azt gondolva, hogy elkezdődött a buli, pedig csak az utolsó előtti villámlások jeleztek, hogy fusson, aki bír, de az ellenkező irányba... Ekkor Apu hívott, hogy Pest felett egyadta fényözön minden, másodpercenként világítják meg a villámok a horizontot. AV viccesen jegyezte meg, miután letettem a telefont, hogy nem létezik, hogy Apu ilyen félős, miért hiszi, hogy mi is megijedünk néhány nyamvadt villámtól...
Mire odaértünk a Lágymányosi híd közelébe, a Művészetek Palotája és a Nemzeti környékén már teljes volt a káosz. Autók az úttesten hagyva, az emberek át a piros lámpákon, mindenütt kocsik, kocsik és gyalogosok voltak, amerre csak a szem ellátott. Pedig ekkor még nem volt semmi... A tüzijáték pontban 9-kor megkezdődött. Mi még a kocsiban ültünk, a Művészetek Palotája parkolója mellett csorogtunk egy kis úton és közben próbáltunk nézni a nagy attrakciót. 9 óra 6-kor ránéztem a kocsi órájára és valami isteni szikrának köszönhetően AV-vel egyszerre mondtuk, hogy induljunk haza, mert ha ez az ember- és autóáradat megindul, nem érünk haza... A viharra még ekkor sem számított egyikünk sem, nevetgéltünk, hogy idén a villámok győztek, a tüzijáték smafu... Kioldalaztunk a szana és szét hagyott autótömeg között és amint elindultunk a Nagyvárad tér felé, megéreztük, hogy itt nagy gond lesz... Egyik másodpercről a másikra a szél jobbról faágakat, zacskókat és homokot szórt az úttestre. Mire a Nagyvárad térhez értünk, zuhogott az eső, de még láttunk. A sarkon a korábbi forgalomkorlátozások miatt még kinn volt egy csak balra szabad fordulni tábla, mi követtük, de azonnal rájöttünk, hogy ez csak kinn maradt, és azonnal teljes pályás hátraarc az Üllőin kettő. A Népligeti felüljárónál már igencsak emelgette a szél a kocsit hátulról, az Ecseri sarkán pedig elkapott a közepe. A szél elénksodort két sorompószerű deszkát, AV kiszállt, hogy szabaddá tegye az utat és ekkor jött a legrosszabb, faágak sodródtak mindenhol, az eső vízszintesen esett, az egyik pillanatban még látott Ecseri úti templom a következő másodpercben a semmibe veszett... A tükrökben semmit sem láttam, AV alig bírt visszajönni a kocsihoz, háttal jött, lépésekben, kapaszkodott az autóba, én pedig néztem a feje fölött veszettül himbálódzó közlekedési lámpákat, az ezerrel repülő faágakat és imádkoztam, hogy lássa az utánunk jövő, hogy állunk és ne csapódjon belénk és különben is, csak éljük túl, csak érjünk haza, ezentúl jó leszek... Nyüszögtem a kocsiban, olyan volt, mint egy film, magamban veszettül mondogattam, hogy legyenvégelegyenvégelegyenvége. Aztán AV visszaért, csuromvizesen, vörös arccal. A szél újabb deszkát sodort elénk, két métert előre, újra kiszállt, én újra remegtem, a szél kitépte a kezéből a kocsiajtót, az fájdalmasat nyekkent, azt hittük, letört, kész, vége... AV vissza, annyit tudtam kinyögni, hogy kérlek, maradjunk itt, amíg csendesül, mert attól féltem, hogy ha jobbról kapjuk a mostani erősségű hátszelet, felborulunk... Ennek ellenére elindultunk, a Dési Huberbe fordulva a szélárnyék segített... Mire hazaértünk, már csak az eső ömlött, az orkán ahogy jött - el is múlt.

Amikor később hallottam, hogy két halott van és rengeteg sebesült - majdnem hánytam. AV azóta óránként megsimogatja a lábam és azt mondja, hogy hálát az az égnek, hogy nem engedett el egyedül... Ilyen átélt élmények után minden olyan mindegy... Hogy széthagyja a csokipapírokat, hogy rendetlen, hogy makacs... Borzasztó belegondolni, mi van, ha másodpercekkel később járunk a Népliget előtt... Ha másodpercekkel korábban érkezünk a kereszteződésbe és a deszka betöri a szélvédőt... Ha az Ecseri templom tetejét is megbontja a szél és onnan is repülnek a cserepek... A hideg ráz, komolyan.

És mi még megúsztuk... Mi csak egymást hergeltük (volna, de megbénult a nyelvünk is)... De ott a tömegben... A pánikban... A kiabálásban... Ahol sebesültek voltak... És halottak... Asszem megőrültem volna.