Fosás

Ez a mai nap egy az egyben fosás volt.

A halántékom (vagy a tarkóm, ezt sosem tudom, melyik melyik) egész nap izzadt, a Szabó Ervinben továbbra is aranyáron lehetett fénymásolni, a bokám megint megdagadt a rengeteg gyaloglástól, a metrón összeveszett mellettem egy három gyerekes család (a legidősebb lányka persze Melanie volt - mi más?), bár nem vagyok az, úgy éreztem magam, mint egy szingli, irigykedve néztem a péntek este semmittevő, andalgó párokat, ráadásul bár a Szabó Ervinben a táskám kishíján kigyulladt egy felforrósodott ceruzaelemtől, Apu az előbb felvilágosított, hogy nem vagyok ám ettől látó vagy kiválasztott vagy ilyesmi, egyszerűen az elem körül tárolt kulcsaim zárlatossá tették az elemet... Ez úgy fájt. Reméltem, hogy legalább ez valamilyen jel... Hogy mittudomén... Rejtett energiáim vannak... Látom a jövőt... Ilyesmik...

Elvégre tegnap, amikor előttem egy botos néni felszállt a mozgólépcsőre, úgy éreztem, el fog esni leszállásnál... Persze nem esett el... De aztán amikor 10 perc múlva újra lépcsőztem, egy másik néni simán elesett. Tényleg. Ott, előttem három emberrel... Ilyenkor persze az a gáz, hogy a nénik elesnek a leszállásnál a tömött mozgólépcsőn, a közvetlenül utánuk leszállók már nem tudják megnyomni a hirtelenállj gombot, így majdnem átbucskáznak a néniken ők is és ez addig zajlik, amíg valaki izomból fel nem kapja a néniket a lépcső aljából, vagy egy sasszem utasnak fel nem tűnik, hogy bizony gáz van és már a lépcső közepén rátenyerel a stop gombra.