Hárpia

Nem tudom, miért kell azon meglepődni, hogy másfél hónappal az esküvőnk előtt idegesen szólok a telefonba, mert rosszul esik, hogy amikor még semmi sincs meg, sem étterem, sem meghívó, sem bevonuló zene, sem semmi, akkor napi fél óránk marad beszélni összességében. Mert kedden munka volt fél 12-ig, jó, szegény persze; csütörtökön én tanítok sokáig, jó, szegény én, persze; pénteken koncert, jó, oké, kell az is; és szerdán, azaz ma Kenny, viszont próba van. 

Próba. Másfél hónappal a torzó állapotú esküvőnk előtt. Próba. Mikor vasárnap is volt koncert és vasárnap sem volt probléma, hogy nem volt előtte próba. Mikor a hat emberből ketten vannak ott a próbán. Mikor kivételesen korábban jöhettem el egy órával. Próba. 

Amikor viszont én mondanám, hogy süt a nap, vasárnap van, biciklizzünk egyet a telepen, akkor nagyon jól jön, hogy az esküvővel kapcsolatban végre beszélnünk kéne. 

Elegem van.

És elegem van a szanaszét hagyott bögrékből, a fiókokból kirámolt, de vissza már nem pakolt zoknikból, a lakás különböző pontjain eldugott spray-kből, az előszedett és el nem rakott újságokból, abból, hogy mindig tele mosogató, és hogy miután hazaérek, mindig, minden egyes napon egy órán keresztül rámolok, mintha legalábbis három rosszcsont gyerekünk lenne. 

Az már csak a hab a tortán, hogy alkalmanként még azt is megkapom, milyen disznóólban élünk itt, hiszen a bútorokon áll a por, a parkettán meg rocog a homok.  

De ma ennek vége.

Nem pakolok el semmit, nem vásároltam be, nem mosogatok el. Addig marad így minden, amíg rajtam kívül más meg nem csinálja. Egyszer. Próbából. Ha kell, lemondom a szombat esti kártyáspartit is. Ha akkora marad a dzsuva. De nem pakolok többet. Majd a saját gyerekeim után.