Még csütörtök délután bementem egyedül a központba venni ezt-azt és komolyan, a visítás kerülgetett. Tudom, nem kéne folyton sajnálnom magam, de a franc essen bele... Bementem ugyanis a Tesco-ba a Jervisben és rádöbbentem, hogy ott tepsiktől kezdve, játékokon keresztül ruhák is kaphatók. Milliószor voltunk már P.-el. És milliószor nem jutottunk el a pénztáraktól 10 méterre lévő kincsesbányáig... Mert akárhányszor jártunk ott (és bárhol máshol is), P. mindig sírt a babakocsiban. Mióta ő van, még sosem bandukoltunk a sorok között nézelődve. Tápszer - pelenka - sajt - joghurt - tej - kenyér. Villámsebesen. Bemagolt bevásárló cetlivel, hogy addig se álljunk meg, míg a pénztárcámból előszedem a listát.
Aztán ma is. Mivel megjött a Szél, délelőtt a GoKidsGo-ban jártunk és míg én anyuval (és P.-vel persze) "játszottam" (ha-ha), apu és AV adventi koszorút hajtottak, de mivel a bankkártya AV-nál volt, mielőtt leléptek, adtak 10 eurot, hogy igyunk egy tejeskávét. Rendben, nem létszükséget a dolog és tudom, hogy nem azért mentünk, hogy mi jól érezzük magunkat, de esküszöm, hiába voltunk ketten P.-re, arra sem volt módunk, hogy legalább az egyikünk 2 perc alatt legurítson egy nyomorék kávét...
És ezek ilyen kis dolgok, tudom, de mikor ilyeneket észreveszek (és hallom, látom, tapasztalom, hogy másnál viszont ez egyáltalán nem ilyen, mert egy 1,5 évestől már igenis "elvárható", hogy engedjen akár 15 percig is vásárolni vagy hogy ne igényeljen 110%-os figyelmet a napi ébren töltött pillanatainak minden egyes századmásodpercében), akkor annyira szánalmasnak érzem magam. Mint egy szerencsétlen csicska, akit egy 85 centis nagyúr kénye-kedve szerint tapos el vagy fejez le, amikor csak akar...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése