Reális vigasz-szerűség 5 felvonásban vagyis haladunk, haladgatunk

Azaz a vak asszony visszanéz. Sírás - alvás - evés - egyéb.
1) Kezdetben vala a csönd. Az alvás. Mondjuk az első 5 napban. Az első gondok egy hetesen jöttek kb, mikor is P. mindig evett volna. Mindegy, mennyi táppal dugtuk a szájába a cumisüveget (a szopás után persze), ő mindent megevett, az utolsó cseppig. Sőt. Volt olyan, hogy kb dupla annyit evett, mint az ekkorák szoktak - ám mégis sírt, mikor elvettük tőle az üveget... A vézna testben feneketlen bendő lakozott, félelmetes étvágya volt a Sarjnak. Sokat sírt, hiszen nem tudott nagyon mást csinálni sem akkor, ha éhen maradt, sem akkor, ha túlette magát, sem akkor, ha fájt a hasa, sem akkor, ha álmos volt, de nem tudott elaludni, se semmikor... Bevallom, sokszor halvány gőzöm sem volt, épp mi volt a nyűge aktuálisan, mert ha nem aludt, akkor az esetek 80-90%-ban sipákolt. Kitartóan, hangosan. Semmi, de semmi támpontot nem adott, min változtassunk, borzasztó elégedetlen volt az élete folyásával, ekkoriban mindig megállapítottuk, hogy szerintünk szívesen visszabújna, hiszen utál itt lenni... Kompenzációképp, viszonylag hamar, egy hónapos kora körül már volt, hogy 6 órán át is aludt éjszaka, igaz, nappal sosem nyomott 2-3 órás alvásokat, mint "más babák".
2) Ha már alvás, jöjjön hát a második fázis. P. nagyjából 3 hónapos korától 7 hónapos koráig átaludta az éjszakákat. 10-től 7/8-ig. Nappal 4xfél órát aludt, általában mozgásban: babakocsiban, ringatva, autóban, de éjjel pótolt, teljes csendben szunyálta át az éjjeleket. Halleluja. A szopás továbbra is kínkeserves volt, de kitartottunk. Kezdtem belenyugodni, hogy ez már mindig így lesz, mindig kap tápszert a szoptatás után, mert éhes marad. Ez van. Talán a megszűnt éheztetés jutalmaként P. elkezdett differenciáltabban sírni és mivel végre nem csak egyetlen diffúz evésből állt a nap, a kialakult rendszerünk sokat segített, hogy kitalálhassuk, hogy épp éhes-e vagy társra vágyik vagy egyéb gondjai vannak. Bár ez az időszak az első szakasz után elég idillikusnak tűnik a leírás alapján, azért megjegyezném, hogy P. továbbra is P. maradt, azaz roppant türelmetlen és ingerlékeny volt, mindent azonnal és fél másodperc késleltetés nélkül akart és ha az akarata valami miatt csak késve teljesült, nagyon erőszakosan és hangosan tiltakozott, mivel középutat nem ismert a kis Pukkancs. Ami a sírás fő okát illeti, azt hiszem, ebben az időszakban - szemben az első szakasz éhség-rinyájával - azért sírt legtöbbször, mert nem voltam a látókörében, mert teszem azt kimentem pisilni... Egy percig nem szeretett ugyanis egyedül ülni a játszószékében, mindig társaságra vágyott - és nem egy plüssállatéra...   
3) Ha jól rémlik, a sírások gyakorisága az önálló mozgással egy időben, vagyis 6-7 hónaposan kezdett el csökkenni. Mint tudjuk, az élet igazságos, így amikor ad valamit, valami úton-módon rövid időn belül vissza is veszi, így történt hát, hogy a jó éjszakáinknak lőttek... Először heti egyszer, aztán kétszer, aztán háromszor és így tovább ébredt fel éjjelente, míg eljutottunk addig, hogy 7 napból 7x kelt fel egy héten a kis Disznó. Az első mondatot persze nem kell komolyan venni, mert csökkent ugyan a sírás (mivel már utánam tudott mászni, ha eltávolodtam), de azért nem drasztikusan, hiszen bejött az új típus, a frusztrált sírás, aminek az oka az volt, hogy P. mindig is többet képzelt magáról, mint amennyire valóban képes volt, borzasztó akaraterőt, türelmetlenséget és kíváncsiságot örökölt és így mindent hamarabb akart csinálni, mint amikorra megért volna a dolgokra és természetszerűleg idegesítették a saját fizikai korlátai. Bár a kajálással ekkor (még / már) nem volt probléma, a január-február igen húzósan futott ki, az egyetlen, ami életben tartott, hogy kitaláltuk, hogy március végén hazautazunk egy hónapra...
4) A következő fázist az önálló járás hozta el. Áprilistól szinte teljesen megszűntek a látszólag ok nélküli sírások, P. roppant büszke volt magára és vidáman gyakorolta az önállóságot, az éjszakák viszont a szokásos ébredős mederben folytak. P. hol 10 perc alatt, hol 2 óra alatt aludt vissza, de legalább legtöbbször már csak okkal sírt, tulajdonképp ez is valami. Ha visszagondolok, sírás tekintetében ezek voltak az arany-hónapok: P. csak akkor sírt, ha elesett és megütötte magát vagy ha valamit megtiltottam neki. Cserébe, májustól az evése romlott el, válogatós, fújolós, figyelmetlenül kajálós lett, 1-2 falat után iszkolt (volna) el az új tudományával.
5) Ami a jelent illeti, a mostani helyzet a következő: Le sem merem írni, de az éjszakák mintha javultak volna. Vagyis inkább egyszer fenn, egyszer lenn... A napi egy alvás megvan, hálistennek elég hosszan, mert ebéd után általában 1-2 órát huny az Úr, ebben a tekintetben tehát végre egész elégedettek lehetünk. Az evés szintén egész tűrhető, bár sajnos a folyamatos szórakoztatás még mindig szükséges minden evés alatt. (Mondjuk ez nem csoda, én sem tudok csak enni, mellette mindig kell valami mást is csinálnom...) A sírás pedig... Hmmm. Elkezdődött az igazi hiszti-korszak. Vicces, mert most ott tartunk, hogy ha nem nagyon üti meg magát, akkor már nem sír azért, mert elesett (kivéve, ha nagyon fáradt), viszont ha valami tiltott dolgot dolgot elveszek tőle, ha rákiabálok (igen, néha kénytelen vagyok rákiabálni, hogy megdöbbenjen és abbahagyja, amit épp csinál, pl a wc kefe fogdosását), ha olyanra kényszerítem, amit ő nem akar (pl felvenni a téli kabátját a széldzseki helyett) vagy ha említek valami neki nem tetszőt (NEM fogod becsapni a mosogatógép ajtaját), akkor jön az üvöltés.
Sokan azt mondják, kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond, de talán mert nálunk igencsak nehezen indult be az együttélés, én ezt egyelőre nem érzem. A végtelen, megfejthetetlen bamba sírásnál a mostani hisztik százszor jobbak. Mert ez "csak" az akaratok harca. Ez nem gondolatolvasás. És tudom, lesz még millió meccsünk, mert ez a gyerek egy elefánt, sosem felejt, olyan a memóriája, mint egy réztábla, amibe örökre belevésődik az írás (képes húsz-harminc perc után is visszatérni egy adott témára, amiben vesztett - ez volt pl szombaton, mikor nem gokartozhatott a játszóház emeletén, mert még kicsi hozzá, de ennek ellenére megátalkodott akarattal indult fel a lépcsőn öt percenként, hátha most már szabad, pedig lenn is volt ezer más játék plusz egy feldíszített karácsonyfa, amik igazán elterelhették volna a gondolatait arról a hülye gokartról), de az ilyen harcok számomra sokkal kevésbé idegesítőek (már-már azt mondom, szórakoztatóbbak), mint az, amikor egyszerűen nem tudom, mi a baja, csak sír, sír és nem értem, miért (ez van, mikor babakocsival jövünk haza valahonnan... nem akar sem a kocsiban ülni, sem kijönni, hogy gyalogoljon, nem akar karban lenni, nem akar semmit, csak testamentumot szörnyűt írni és sírni, sírni, sírni)... De kitartunk. És bízunk, hogy az utóbbi elégedetlenkedések egyre ritkább vendégek lesznek köreinkben. Hiszen a remény hal meg utoljára. És különben is teher alatt nő a pálma és aki korán kel, aranyat lel, aki meg másnak vermet ás, az maga esik bele.
Röviden: haladunk, haladgatunk...