És

Az igazat megvallva én egyelőre örülök neki, hogy nem álltam be a sorba, hogy csak 2 év különbség legyen a két gyerek között. Most ott tartunk, hogy egy kivételével MINDEN egy gyerekes ismerősünk, akivel egy időben szültem már várja a következő babáját. Amikor az első hírek megjöttek, megdöbbentem; amikor egyre többen mutatták a kétcsíkos tesztet, kezdtem kellemetlenül érezni magam; most viszont valami furcsa boldogságot érzek, hogy nem hallgattam az irigykedő kisördögre a fejemben, hogy "lemaradsz, lemaradsz, öreg vagy, béna vagy, lemaradsz"...
A legszebb időszakunk ez P.-vel. A legjobb az, amikor felébred a délutáni alvásából és ott ül a kiságyban bágyadtan, kétszer kirázza a hideg, majd azonnal felpattan és mutat a zoknijára, hogy adjam fel rá. Ráadom, ő húzna kifelé a hűtőhöz, de még elkapom, leteperem, megcsikizem az álla alatt, összeszorított szemekkel röhög, odapattog a könyvespolcához, kivesz egy könyvet, az ölembe helyezkedik és mutogat, hogy mondjam, mit látunk. Ha megunja, elmászNA, de én elkapom, lefekszem vele a földre, a hasamon lovagoltatom, majd rám dől, ekkor jobbra-balra fordulok vele, megszorongatom, megpuszilgatom és útjára engedem, pontosabban hagyom, hogy a mutatóujjamnál fogva kihúzzon a nappaliba.
Imádom ezeket az együtt töltött hétköznapokat. Imádom ezt a Vaddisznót, mert emellett persze vad is, még mindig piszkosul akaratos és türelmetlen, ő nem kér, ő követel, hiába tudja, hogy ha hisztizik vagy nagyon erőszakos, akkor "azért se" teljesül az akarata, mert tanuljon meg normálisan kérni, nézze meg az ember... Ha sír, ha követelőzik és ezért nem kapja meg, amit akar, akkor is igyekszem mellette lenni, próbálom benne tudatosítani, mit érez és elmondom neki, hogy természetes, ha dühös, én ettől ugyanúgy szeretem, de akkor sem fogom bekapcsolni a tévét, akkor általában átöleli a nyakamat, szipog még egy kicsit és újra barátok vagyunk. Az igazat megvallva sosem hittem volna, hogy valaha ennyi türelmem lesz hozzá. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindig nyugodt vagyok, ha erőszakos, néha rákiabálok, hogy most már aztán fejezze be a nyivákolást, mert ezt borzasztó hallgatni, de mivel ilyenkor vagy eltakarja a szemeit, majd elkezdi ütni a fejét (!), vagy egyszerűen legörbül a szája és sírni kezd, egyre jobban próbálom fékezni magam, mert szörnyű látni, ahogy megretten és nagyon-nagyon megsajnálom (nem mellesleg meg mindig eszembe jut a Lóci óriás lesz)... Szóval így élünk mink, örömben és boldogságban és per pillanat így hármasban tökéletes egészként.