Vigyázat!

Önfényezés következik.
Mostanság tök elégedett vagyok magammal, de tényleg. Tudom, sokan vannak, akiknek nem jut nagyszülői segítség, akik nem adhatják le a gyereküket heti egy-két alkalommal pár órára (neadjisten éjszakára) a nagyiknak, de a legtöbb gyerekes ismerősünknél azért csak van némi segítség, ha több nem is, legalább annyi, hogy egy testvér, nagynéni, barátnő, bárki néha beugrik látogatóba és míg az anyuka főz / süt / fürdik, valaki lefoglalja a babát vagy szóval tartja az illető anyukát... Én bármikor megemlítem, hogy valami gázos itt, a második mondatban tuti előkerül, hogy én tulképp kussoljak, mert nekünk itt kinn tök jó (ez így is van) és nekünk aztán semmi problémánk nincsen, nem lehet, hiszen Külföldön Élünk.
Az igazság az, hogy az emberek alapvetően irigyek és hülyék. Irigyek, mert azt látják, hogy jól megy, de hülyék, mert nem gondolnak bele, hogy mindennek megvan a negatív oldala is.
Oké. Most szép helyen élünk, nem szűkölködünk, nem csesszük fel magunkat minden nap a magyar politikán. De a gyerekünk nagyszülők, rokonok nélkül éldegél; AV-n kívül (aki ugye nem "otthonról dolgozik", mint az ismerőseink nagy része - ezt nem is értem amúgy, hogy lehet, hogy a magyarok nagy százaléka otthon dolgozik?!) zéró segítségem van a mindennapokban, a karrierem pedig parkolópályán. Nagyon kevés ember fogja ezt fel furcsa módon.
Mert irigykedni egyszerűbb. Hogy mit tudhatok én, mikor nekem mindenem megvan, nincsenek filléres gondjaink. Igen, ez így van. De visszakérdezek. Mit tudhat a fáradságról, a kiégettségről az, aki hat hónapos kora óta otthagyja a gyerekét éjszakára az anyjánál, ha már túlságosan kivan? Mit tudhat az unalomról, az agyi leamortizálódásról az, akit minden nap meglátogat egy barátnő / rokon és aki heti többször kiszakad pár órára a mókuskerékből, mert van, akire jó szívvel rá meri bízni a gyerekét? Mit tudhat egy kapcsolat tűrőképességéről az, aki ha úgy dönt minden héten vagy akár minden hónapban elmegy a férjével moziba / színházba / koncertre / étterembe, mert van, aki vigyáz a babára?
Tudom, vannak nanny-k is a világon, de egyszerűen egy beszélni nem tudó gyereknél még nem hajlok feléjük...
És félreértés ne essék, nem irigylem azokat, akiknek több segítségük van. Csak utálom, hogy olyan természetes, hogy mi hármasban úgy élünk itt, mint egyetlen (jó vastag) mutatóujj, de ezt alig-alig veszik tudomásul és irigykednek, végig nem gondolva, mit kapnak ők a sorstól, amikről mi önként és dalolva ugyan, de lemondtunk ezért a másik életért...          

És hogy miért az önfényezés? Mert azt hiszem, jól csináljuk. Nem élünk kupiban, kirándulunk, világot látunk, főzünk, sütünk, itt-ott ugyan nyögve-nyelősen, de meglehetősen talpraesetten, kreatívan  és kifogyhatatlan energiaraktárakkal.