Egyébként meg nem tudom, mi van velem, teljesen Teréz anya üzemmódban nyomom, maga vagyok a megtestesült Buddha (az éhezős időszakában hálistennek). Amikor P. égszakajtóan rí, anélkül, hogy egy másodpercre is kinyitná a szemeit, hogy jelezze, hogy azért nem teljes a vak-süket extázis, ahelyett, hogy felhúzna, teljes lelki nyugalommal tudom megölelni, hogy megvigasztaljam. Még ha bele is rezonál a fülem, még ha hülyeség miatt is megy a rinya (pl nem nézünk még egy Peppa Piget vagy elgurult a labda és nem akar utánaszaladni, de szeretné visszakapni), akkor sem önti el az agyam a vér, mint régen, hogy még egy ilyen erőszakos kis kolbászt nem látott az ég vagy hát ezt a kis p*csöst nem lehet elviselni, hanem csak elmondom neki, hogy tudja, hogy most dühös / frusztrált / ideges, mert... (nem nézhet még egy Peppát, pedig szeretne stb), de ezzel semmi baj, ezek is csak érzelmek, majd megölelgetem, hogy érezze, hogy ettől függetlenül szeretem és ha abbahagyja, örülünk, de ha nem, akkor sincs baj, maximum elismétlem ezt a pár megállapítást (most dühös, mert; de ez oké; én szeretem) és az orra alá dugok valamit, hogy eltereljem a figyelmét a problémáról.
Teljesen le vagyok döbbenve magamtól egyébként, hogy mindez erőlködés, kínlódás, fogcsikorgatás nélkül megy és nem azért, hogy ne sérüljön szegény gyerek, hanem mert valahogy ez jön most belőlem, ez a természetes.
Remélem nem haldoklom vagy ilyesmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése