Áh nem, ez hülyeség ez a buddhista hozzáállás, a szép szóra, a nyugalomra, a maximális türelemre a hétköznapokban vagyok csak képes, mikor nagyjából minden ott van a helyén, mikor nincs semmi különös dolgom, dolgunk, csak az, hogy folyassuk ki az életet a kezeink közül és megértőek, elfogadóak, angyalik legyünk.
De mikor Külső Feladat van, Határidő, Kötelezettség, akkor borzasztóra frusztrál a Szülőség, mert mindig minden félbeszakad, mindig mindent heteken át kell csinálni, mindig mindent észbe kell tartani addig, amíg van rá idő és lehetőség, mindig le vagyok maradva és mindig ott vinnyog bennem valami, hogy gyerünk már, gyerünk már, legyen már kész, legyünk rajta túl, hát ez egy (két, három, négy, sok) kis szar feladat, nem igaz, hogy húzni kell, mint a rétestésztát.
Ráadásul a frusztrációt fokozandó, P. belépett a nem, nem, nem, soha nem, nem, nem korszakába: minden öltözés egy katasztrófa, térddel és egy kézzel fogom le, hogy rá tudjam adni a mackófelsőjét (amit persze ő választhat ki, mert valahol mélyen jó anya vagyok); nem akar lemenni soha sétálni; ha végre lenn vagyunk, akkor nem akar feljönni; nem szól egy szót sem, csak nyikog és mutogat, ha történik Valami körülöttünk (értsd: tojik a pók a sarokban volumenű Valami) és addig nyög, míg ki nem mondom, mi történt (beült a bácsi az autóba / elszállt felettünk egy madár / arrébb gurult egy kólásüveg a földön / igen, az ott egy hajó stb); egy pillanatra nem áll le, mindig mindenre rámászik, rádől, rángat ide-oda, a játszótéren másodpercekben mérhető, mennyit foglalkozik egy-egy eszközzel...
Kis dolgok ezek, tudom, de a nap 13 órájában megállás nélkül ezzel szembesülni, mikor ezer más dolgom lenne, meglehetősen combos. (Mert igen, slusszpoénként egy órát lefaragott az alvóidejéből: éjszaka fél 10-7ig alszik, napközben meg 1,5 órát huny össz-vissz.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése