Az útrúl

Vigyázat! Legalább olyan hosszú és unalmas, mint maga a repülőút volt...

Vasárnap P. szokás szerint 7-kor kelt, igy kiküldtem Anyuékhoz és visszafeküdtem aludni fél 10-ig, mert tudtam, hogy nehéz menet áll előttünk. Fél 10-kor, mint a villám bepakoltam a két nagy bőröndöt és a két kézi táskát. Mérlegünk persze nem volt, sebaj, businessen utazunk, ott 32 kg a súlyhatár (azt hiszem), igy nem izgatott átlépjük-e, mert úgysem.
Fél 6 körül indultunk a reptérre, esett az eső, villámlott, ahogy kell, majd miután megérkeztünk, vártunk vagy fél órát a check-innél, mert természetesen megint nem tudta értelmezni a rendszer, hogy van az, hogy 2 év alatti a gyerek, mégis teljes árú jegye van. (Összesen akkor nem vettünk P.-nek eddig külön jegyet, mikor 2 hónaposan hazavittük... Azóta akárhányszor repültünk, mindig volt külön helye, mert képtelen egy széken aludni, hosszú, mint egy kigyó és mozgékony, mint egy sajtkukac.) No szóval nagy nehezen megoldódott a dolog, kaptam egy rahedli beszállókártyát és kezdődött a Nagy Kaland. Átvettem P.-t a nagyszülőktől, akik fel-le mozgólépcsőztek vele, amig én ugye leadtam a csomagokat és vártam, hogy megfejtsük az infant-nem infant-de-hogyhogy problematikáját, majd beszivárogtunk a biztonsági kapukon. Volt egy kis pityergés Anyu részéről, de én hálistennek nem tudtam belegondolni, mi vár ránk, mert P. már hegyen-völgyön túl járt, mire én kiszedtem a táskámból bemutatni a folyékony dolgokat és felpakoltam a babakocsit a szalagra... Mivel még el sem indultunk, nem voltam hajlandó idegeskedni rajta, hová szalad, majdcsak megáll alapon elrendeztem a dolgokat és lőn, addigra vissza is tért az elveszett bárány és odasétáltunk a kapunkhoz, ahonnan indult a gép. Ekkor volt délután fél 7, a repcsi 8-kor indult... Egy kicsit autókáztunk a földön, csináltam pár fotót, amint P. a repülőket bűvöli, majd rájöttem, hogy éhen halok, úgyhogy elindultunk a Burger King felé, ám útközben ráakadtunk a "játszótérre", úgyhogy ott letáboroztunk lufit dobálni meg autózni (mi más?).
A gépre 3/4 8-kor szálltunk fel. Végre. Az utaskisérők alig tudtak angolul (Air France), de kedvességgel pótolták ezt a hiányosságukat, naná, tudták, hogy úgyis csak 2 órán át nézik a képünket. A legelső sorba ültettek le minket (a helyünk a második sorba szólt, de alig volt rajtunk kivül olyan bolond, aki a Budapest-Párizs távon businessen utazott), mellénk bekötötték a babakocsit, mert rinyáltam, hogy anélkül félkarú óriás vagyok, nem tudok átszállni P.-vel, legyenek szivesek hát a gépről lelépve a kezembe nyomni a kocsit, különben baj lesz, (konkrétan P. elveszik, mint a csik), majd mig a gyermek szendvicset majszolt, felszálltunk. Nem volt visszaút... A repülés lazán telt, 2 óra, hát mi az, semmi, útközben kaptunk enni két adag "vacsorát", azaz valami halas izét káposztás salátával, egy kőkemény kis bagettett lekvárral meg camembert sajttal, egy kis sütiszerűséget és egy mini csokicsikot. Szegény P. a káposztás salátát folyton tésztának nézte, mindig kért belőle, aztán kiköpte savanyú arccal, úgyhogy végül a két kis sütit ette meg egy fél sajttal... A tálcákat nagyjából ötvenszer rúgta le majdnem, én már halál ideg lettem a végére, hogy nem bir egy percig sem a seggén ülni, pedig akkor hol volt még a java...
Negyed 11 körül leszálltunk, átbumliztunk a másik biztonsági kapuhoz és persze mig én a babakocsit tettem fel a szalagra és pakoltam ki a folyadékokat, P. újra elszaladt (a terrible feeling of deja vu), de ezúttal egy biztonsági fickó résen volt és elkapta az 5 méteres körzetemben és visszaszolgáltatta. Én már csak röhögtem kinomban. Mivel P. délután óta nem aludt és már 11 körül járt az idő, egyszer csak rájött, hogy ő piszkosul kivan és álmos.
Mire megtaláltam a helyüket a gépen, már javában sikongatott meg üvöltött, erre slusszpoénként látom, hogy egy fickó terpeszkedik a helyünkön... P.-t túlkiabálva próbáltam meggyőzni arról, hogy a 7 K és L a mi székünk. Gondolom a körülöttünk lévők hálát adtak volna az Úrnak, ha én tévedek és nem a pali, de nem, ilyesmit sosem tévesztek el, az a kettő volt a mi helyünk és passz, úgyhogy barátunk fogta magát és előrébb ült pár székkel, no mondtam én, hogy igazunk van. Amint leülhettünk, kisimitottam P. ülését, letettem hasra, ő, mint a bunda elaludt, én meg próbáltam berendezkedni és kedvesen mosolyogni a körülöttünk ülőkre.
10 perc múlva elkezdtünk felszállni, úgyhogy P.-t vehettem fel az ölembe, mondanom sem kell, szegény nem dijazta az ötletet... Fél óra sirás következett, majd mikor végre felszálltunk, letettem újra hasra, ő elaludt, hurrá. Mivel én is ki voltam, mint a liba, vacsorát nem kértem (utólag ezt sajnálom, mert már ugye Pesten éhen akartam halni), kiegyenesitettem a székem vizszintesbe és vártam az Álommanót. Természetesen nem jött... 10 mp-enként pillogtam át P.-re mit csinál, nem hiába, mert folyton lecsúszott a lábrészhez, én meg húzkodhattam fel. Miután rájöttem, hogy igy egy percet sem fogok aludni, átbújtam mellé (a szék 60 cm széles, szóval kvázi levitáltam, hiszen ő hason feküdt feltett karokkal) és vártam, hogy megérkezzünk.
Idő közben amúgy Udvari Felhúzkodóból Orrtörlővé is előléptem, P. ugyanis valószinűleg a légkonditól benáthásodott. Ennek ellenére reggel fél 7-ig aludt, én 10 perces etapokban, mert újra és újra fel kellett őt cincálni a lábrészről, ahová leszivárgott és meg kellett törölni az orrát, mert szó szerint ömlött a taknya.
Fél 7-től fél 11-ig vitatkoztunk, mert ő mindig olyan dolgokat akart, ami tilos (kapcsolgatni a lámpát, felhúzkodni a rolókat => ha sikerrel járt, a töksötét repülő körülöttünk lévő pár négyzetméterét ilyenkor el-elöntötte a fény és megláthattam, hogy rajtunk kivül mindenki alszik - persze ők hajnali 1-ig vacsoráztak), úgyhogy végül bekapcsoltam neki a Shrek 3-at, de mondanom sem kell, teljesen hidegen hagyta a történet, helyette a kisautóját húzogatta a képernyőn, amitől persze megint agybajt kaptam, hát megkarcolja basszus. A szivem mélyén sajnáltam, hogy semmit sem csinálhat, bazi uncsi lehetett a sötétben ülni, taknyosan, de a magam helyében sem lennék egyhamar megint. Annál is inkább, mert ébredés után kicseréltem a pelusát, ami vasárnap 4 óta volt rajta kb, majd ezután kétszer is bekakkantott, vagyis egy órán belül háromszor cseréltem ki a pelenkáját egy fél négyzetméternyi helyen, kitekeredve, káromkodva. (Aki a repülők pelenkázóját tervezte, azonnal jöjjön egy pofonért... Őszintén, ki az isten tudja ráadni normálisan a pelust egy gyerekre, aki folyton ficereg és nekünk merőlegesen sem fér el a pelenkázón, vagyis a lába folyton belóg a csap alá, ami persze érzékelős, igy beindul és a viz totálisan szétáztatja szegény kölyök zokniját? Háromszor persze. Eh.)
Valahogy eljutottunk fél 11-ig, ekkor végre felkapcsolták a villanyokat, jött a reggeli, azaz a Ne rúgd fel, ne emeld fel a poharat, ne lökd le, ülj már le a seggedre futam. Az idegeim ekkor már fel-felmondták a szolgálatot, rohadt ideges voltam, hogy miért pont nekünk jut egy olyan gyerek, aki bazmeg bukfencezik és fejen áll a széken, de nem egyszer, nem kétszer, hanem ezeregyszer és ezerkétszer, mint a ringlispil... Közben persze mondom, sajnáltam én őt is, de ekkorra már úgy éreztem, igazán megérdemelnék végre egy kis együttműködést, egy kis kegyelmet, amit persze nem kaptam meg, bármennyire is vágytam volna rá.
12 körül, mikor leszálltunk (el lehet képzelni a harcot, ami azért folyt, hogy üljön az ölemben fél órán át a leszállás alatt... nem, nem lehet elképzelni...) úgy léptem ki a repülőből, hogy "nincs az a pokol már, mi engem megizzaszt", de sajnos csalódnom kellett: Szingapúrba értünk, igy hiába ment a légkondi a reptéren, a gépet elhagyva megcsapott valami olyan trópusi forróság, hogy azt hittem, menten kidobom a taccsot. Legszivesebben sirtam volna, de hogy vette volna az ki magát...
Itt, Szingapúrban aztán véget ért a magányos utazásunk,  mert ezen a reptéren akadtunk össze AV-vel végre. Puszi-puszi, majd rohantunk a következő biztonsági kapuhoz és onnan a következő géphez. Az igazat megvallva kezdtem unni... Miután mi P.-vel beültünk a business osztályra és úgy tűnt, lassan felszállunk, AV lekullogott a turistára, mert az ő jegye valahogy odaszólt... Valami rejtélyes oknál fogva a gép egy órán át meg sem moccant, én, mint egy idegbeteg próbáltam P.-t az ölemben tartani, aki persze szaladgálni akart, repülni, rohanni, lelökni, nekimenni, rombolni. Az egy órás kényszerpihenő után még vagy fél órán át tekergett a gép a földön a megfelelő kifutópályáig, azt hittem az eszem megáll. Mikor végre valahára felszálltunk, el sem akartam hinni. Ekkor volt este 9 óra. (Otthoni idő szerint délután 2.) P. a felszállás alatt kidőlt, hiszen reggel fél 7-kor kelt, tehát 7,5 órája tombolt, majd miután letehettem végre, hasra forditottam és lefeküdtem én is. Úgy egy órát pihengettünk, mikor P. felkelt. Kicsit játszottunk, megettük a vacsoránkat (saláta volt előételként és főfogásként valami hal a változatosság kedvéért krumplival) majd megjelent AV és felváltott. Én leszöktem a turista osztályra, ahol olyan hideg volt, hogy hiába húztam magamra a takarót, vacogott a fogam. (A személyzet pedig jégkrémet szolgált fel - és ez sajnos nem vicc...) A lehetséges filmek közül nagy nehezen elinditottam a We need to talk about Kevin-t - hát ha létezik nyomasztó film, ez az volt. Egy órán át birtam a rossz hangulatot, majd felcaplattam a kis családomhoz.
Innentől úgy 2-3 órán át próbáltuk P.-t elaltatni - természetesen zéró sikerrel. A gép persze már tök sötét volt, hiszen éjszaka repültünk... Hogy-hogy nem, egyszer csak azt vettük észre ezután, hogy már csak 2 óra és leszállunk. Az idő tovaröppenéséhez hozzájárult, hogy hajnali 5 körül (otthoni idő szerint este 10) megkaptuk a reggelinket (gyümölcs saláta és roppant olajos croissant lekvárral és vajjal - ezt választottam előre, ki kellett pipálni még este, mit kérünk). AV ezután leszivárgott a turista osztályra, valahogy leszálltunk, majd amint P. megsejtette, hogy lába hamarosan ausztrál földet fog érni, mint az őrült elkezdett rohanni kifelé a gépből, tegyük hozzá jogosan. A babakocsi persze nem volt sehol, igy mint egy idióta szaladtam utána véges végig a reptéren. Ráadásul AV kicsit később szállt le a gépről és máshol várt minket: teljes volt hát a káosz.
Az ébredező reptéren végül csak sikerült beállnunk az egyik útlevél ellenőrző sorba, hátulra és bár P. ekkor már tiszta szivvel orditott, mint az albán szamár, senkinek, egy léleknek sem jutott eszébe, hogy előre engedjen esetleg. Miután valahogy, mint egy cirkuszi cigánykaraván átvergődtünk a kapukon, felvettük a bőröndöket és végül a babakocsit, fogtunk egy taxit, bemondtuk a cimet, AV felhivott egy palit, hogy itt vagyunk, megjöttünk, hol vegyük át a kulcsot - de a telefonon csak az üzenetrögzitő válaszolt. Itt kezdtük úgy érezni magunkat, mint egy mesében. Sydney, kedd reggel hajnali 6 óra, otthon hétfő este 10, vasárnap este 8-kor indult a gépünk, 26 órája úton vagyunk és nincs kulcs a lakáshoz, ahová megyünk.
Miután lecuccoltunk az utcára, AV maradt a bőröndökkel, én pedig P.-vel elindultam sétálni (mi más?). Úgy 20 perc után megjött egy faszi a kulccsal és beengedett minket a leendő lakásunkba. Bár 3. emeleti volt, a földszintről lefelé indultunk...
De ez már egy másik történet...
A lényeg a lényeg, bár jó öt millió idegsejttel kevesebbel, mint indultunk, de végre megérkeztünk, épen és egészségesen, hajrá mi, éljünk mi, ha már nem vagyunk normálisak és nekivágtunk egy ekkora kalandnak...