Tegnap miközben a könnyeimmel küszködtem Létező sms-e* miatt a 61es villamoson a Mesterséges megtermékenyítés & szülés utáni depresszió terápiás megközelítése* című továbbképzés felé zötykölődve, néha-néha bevillant, mennyire nem természetes az, hogy most itt ülök Pesten, Közép Európában egy villamoson, öreg magyar bácsik és nénik között, akik a kórházba / piacra igyekszenek, majd 48 óra múlva már olyan messze leszek ettől a világtól, amennyire csak lehetséges, pedig ők itt maradnak, ugyanígy, ugyanitt**, hogy egész úton kénytelen voltam kifelé bámulni az ablakon és szipogni, mint egy idióta, aki próbál úgy tenni, mintha csak náthás lenne...
* Ezekről bővebben, ha túléltük a repülést...
** Ez egészen olyan, mintha meghalni készülnék...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése