Majd mi maskepp...

Egyre nehezebben birom az itthonletet, kozben meg persze mardos a lelkiismeretfurdalas, hogy menekulnek el, mikozben anyuek mindent megtesznek azert, hogy jol erezzuk magunkat. Es en meg egy halatlan diszno vagyok... De egesz egyszeruen i-de-ge-sit ez az elet. Idegesitenek ok is, hogy mindig is megelegedtek azzal, ami jutott nekik, sosem vagytak igazan tobbre, olyan ertelemben, hogy sosem tettek egy szalmaszalat se keresztbe annak erdekeben, hogy boldogabbak legyenek, csak beleszurkultek ebbe a semmibe, ami most van korulottuk. Igaz, ami igaz, a szerencse sem allt mellejuk soha, sot, es ezert egy szinten, valahol ertem is ezt az oriasi tanult tehetetlenseget, de ugy erzem, megbocsatani mar nem tudom...
Apu pl olyan, aki mindig mindenert a masikat hibaztatja (multkor otthon hagyta a tarcajat, termeszetesen anyut baszta le (!), hogy o a hibas, mondvan nem tudott figyelni arra, hogy betegye a tarcat, mert anyut kellett figyelmeztetnie, hogy tartsa a kaput, mert fuj a szel es racsapodhat a kerites a kocsira, ahogy all ki...), de emellett, ami kifejezetten karos az egeszsegre, ha az ember mellette van, az az, hogy az egyik pillanatban marhul, mint egy ot eves, olyanokat csinal, mint egy nagy gyerek, a vegtelensegig infantilis; majd a kovetkezo pillanatban bekattan valami es tajtekzik, uvoltozik, ordit onmagabol kikelve. Komolyan mondom, neha elkepzelem magam, hogy nottem fel es kicsordul a konnyem az onsajnalattol... Persze, tudom, hogy van olyan, akit vernek nap, mint nap, termeszetesen sok-sok embernek volt ezerszer rosszabb gyerekkora, de oszinten mondom, ha valami uton modon vissza kene vedlenem mondjuk hat evesse, en biztos, hogy ongyilkos lennek.
Anyu egyebkent jobb, o meg csak-csak rendben van, de ra viszont haragszom, mert hagyta ez az egeszet. Hagyta, hogy ilyen korulmenyek kozott nojjunk fel, ebben a bizonytalansagban, hogy sosem tudhattam elore, epp milyen lesz apu kedve egy perc mulva... Emiatt mindig utban ereztem magam, tehernek, koloncnak, akivel csak a gond van, azert mert letezik...  
Szomoru dolgok ezek es ami a legdurvabb, bennuk fel sem merul, hogy miket erezhettem en, miket gondoltam es gondolok most is roluk, hogy milyen negativ kep el bennem a gyerekkoromrol es az egesz csaladunkrol ugy osszessegeben...