Feketeleves azaz terrible two loaded

Még jó, hogy az utóbbi időben rengeteg jó dolgot irtam P.-ről, mert igy nem szégyellem leirni azt sem, mi volt tegnap.
Délután, annak rendje és módja szerint lementünk játszózni. Rövid hintázás után P. felfedezte, hogy a homokozóban a csaptól indulva van egy hosszú patakocska. Nosza, leült és vette le a cipőjét. 4 körül járt az idő, még sütött a nap, gondoltam oké, tapicskoljon kicsit a sárban, nem hal bele. 20 perc játék után rájött, hogy a csapnál jobb, úgyhogy odatotyogott és ott kezdett el sarazni, potyogtatta a vizes homokcsomókat a csap alatt összegyűlt kis tavacskába. Idilli kép igazán. 20 perc elteltével szóltam neki, hogy time is up, öt percet játszhat még, aztán indulunk, mert hűvösödik, a nap kezd lemenni és baromi hideg az a viz, amiben tapicskol. A füle botját sem mozditotta. Mikor letelt az öt perc, kezembe vettem az irányitást, kézen fogtam, hogy menjünk, de miután kikapta a kezét a kezemből, felvettem és a karomban vittem ki a homokozóból. 
No ez hiba volt. Valami ekkor bekattant az agyában, elkezdett nagyon durván hangosan artikulálatlanul üvölteni meg kapálózni meg rugdosni (nem engem konkrétan, csak úgy, a nagyvilágba ficergett, hogy tegyem le), majd mikor letettem, mert nem birtam tartani, elkezdett rohanni a homokozó felé. Én, mint egy idióta lefékeztem a kocsit, ami persze gurult ide-oda és szaladtam utána. Ekkor egy végeláthatatlan én felkap - ő kapálózik-vergődik-ordit műsor kezdődött, azzal a céllal, hogy minél messzebbre kerüljünk a homokozótól. Minden lépésért keményen megküzdöttem, a babakocsit a csipőmmel tologattam előre, miközben magamban kocsisokat megszégyenitően káromkodtam, P.-nek pedig azt mantráztam, hogy hideg van, lement a nap, meg fogsz fázni, ha itt maradunk, mennünk kell haza. Utóbbi persze szart sem ért, mert tudtam, hogy se hall, se lát, csukott szemmel üvöltött rekedten, levegőt kapkodva. Ez úgy húsz percen át folytatódott, tarkitva azzal, hogy 5 percenként megpróbáltam betuszkolni a babakocsiba a Kisdisznót, de ő kifeszitette a lábát (és különben is, mint a motolla, úgy járt), úgyhogy ha le is nyomtam a kocsiba, hogy most pedig beülsz, bekötni már nem tudtam, mert mind a bekötéshez, mind a gyerek kocsiba tartásához két kéz kellett volna, ami ugye négy, nekem meg csak kettő volt, úgyhogy az összes babakocsis próbálkozás addig tartott, amig P. alul, a tálca alatt ki nem csúszott - és el nem indult újra rohanva a homokozó felé...  
Teljes patthelyzet volt. Visszavinni a homokba már bőven nem akartam, mert akkor megjegyzi, hogy aha, ha nagyon rikoltok, akkor az van, amit akarok, viszont ugye elmenni sem tudtunk... Végső kétségbeesésemben, mikor már nagyjából mindenki eltűnt a játszóról a ricsaj miatt, a középen lévő szökőkúthoz fordultam, pszichológia ide vagy oda, valahogy ki kell billenteni szerencsétlent az extázisból, de persze P. nem P. lenne, ha működött volna nála a dolog... Kétszer bevizeztem a fejét, az arcát, jutott a hajára is, de meg sem érezte. Egy villanásnyi változást sem hozott, hogy csurgott a képéről a viz, mintha mi sem történt volna, visitott tovább. 
Újabb végtelennek tűnő percek után végül odajött egy néni, hogy segihet-e, mert (figyelem! nem otthon vagyunk) neki is hasonló volt az egyik gyereke és tudja, milyen nehéz ez. Örökre hálás vagyok az égnek, hogy nem otthon vagyunk per pillanat, mert 100%-ra veszem, hogy otthon többen is beszóltak volna, itt viszont látszott, hogy a néni tényleg együttérez. Egy ideig tolta mellettünk a kocsit, én vasmarokkal szoritottam a természetesen folyamatosan sikitó gyereket és lassan, de biztosan távolodtunk a homokozótól... Nagyjából fél órán át zajlott a dráma, ezt onnan tudom, hogy mikor elindultunk, megnéztem az órám, de a hüppögés még hazáig kitartott. Időközben telefonáltam AV-nek is, hogy menekitsen ki minket innen, mert egyszerűen nem tudok hazamenni, de mire ő odaért, már nagyjából rendeztük sorainkat, ő már csak azt láthatta, hogy P. hulla vizes és vörös képpel zavartan néz, engem meg szétvet az ideg... 
Az a durva, hogy tudom, milyen kitartó P., mennyire bulldog természete van, milyen érzékeny, milyen sértődékeny, de egy ilyen eset annyira nagyon meg tud döbbenteni még ma is, hogy hihetetlen. Fosok ettől az évtől rendesen...