A hét sétái

Miután P. meggyógyult, újra nyakunkba vettük a várost.
Kedden délelőtt elvonatoztunk Bondi Junction-ig, hogy bevegyünk a Clementson parkot. A park maga nem volt egy nagy szám (konkrétan kicsi volt), de a játszótér igen-igen kedves volt a szivünknek, mert volt pl egy nagy piros mozdony, egy szuper csúszda és a sarokban egy bébihinta is. Ráadásul mindez elkeritve! Az egyetlen probléma az volt a hellyel, hogy rengetegen voltak. (Hiába, nagyon érződik, hogy téli szünet van...) Mikor P. leült egy padra és ütemesen elkezdte skandálni, hogy má-mo-nya; má-mo-nya, inkább úgy gondoltam, elindulunk, mert nem szerettem volna, ha kinéznek, hogy hergelem a népet holmi mandarinnal... Mivel előző este láttam a gugcsimepszen, hogy van még egy (nagyobb) park a közelben, gyors tempóban célba vettük azt, hátha ott egy még jobb játszótér vár. Jó 20 perc kemény lefelé gyaloglás után (nem röhög, van az a fokú lejtő, amin lefelé menni is szar babakocsival, mert tiszta erőből kell visszahúzni 20 kilót, ne guruljon el, plusz ugye a szuper konstrukciónak köszönhetően ilyenkor az ember folyton rálép a kerekek fékére...), megláttam, hogy még mindig bőven lefelé kanyarog az út és sehol nincs, még csak a távolban sem a park, úgy döntöttem, mindennek van határa és visszafordultam. Hát ha erőteljes lejtőn lefelé szaladni szar babakocsival, akkor ugyanezen az úton visszafelé, azaz felfelé menni überszar, mondhatni emberkinzás. Mire eljutottam a vonatig, legalább ötször álltam meg lihegni, a fejem pedig olyan paprikavörös volt, hogy egy bácsi meg is kérdezte, minden oké-e... Egyetlen szerencse, hogy P. nyugton ült a kocsiban, nem óbégatott, nem sürgetett, ha még ő is rákezdett volna, hát én nem tudom, mit csináltam volna. A 10 perces vonatozás után aztán még mindig csak a városközpontban voltunk, ahonnan még haza kellett gyalogolni újabb fél óra alatt, de az már semmi nem volt az előző teljesitményemhez képest, igaz, cseppet sem esett jól, úgyhogy mikor P.-t elaltattam, nem osontam ki mellőle, hanem hullaként szunyókáltam vele nagyjából két órát.
Ezután a kétes eredményű program után, mikor felébredtünk, úgy döntöttem lazábbra veszem a figurát, úgyhogy miután úgyis régóta szerettem volna venni egy ausztrál állatos mesekönyv-szerűséget, besétáltunk a York street-re, az Abbey bookstore-ba, mert úgy láttam a neten, ez az üzlet egész nagy ahhoz, hogy legyen benne valami kedvemre való könyv. Könyv volt is, de az áruk... No az megdöbbentett. Tudom, hogy Ausztrália drága, de hogy a legolcsóbb 6 oldalas keménylapos bébikönyv 12.95 dollár legyen, az azért elég combosnak tűnt. Ráadásul a bébikönyvekből P. kinőtt már, igazság szerint egy szép képeskönyvet szerettem volna venni neki, nem túl vastagot, csak olyan kedves hajtogatósat, minden oldalán nagy képpel, kevés szöveggel. Az ilyenek 24.95 dollártól indultak... Miután láttam, hogy itt nekünk nem terem babér, átsétáltunk a Woolworth-be, ahol múltkor vettem egy jó kis ausztrál állatos összerakóst, reménykedtem hát, hogy most találunk könyvet is. És láss csodát: találtunk. Igaz, nem "igazi" mesekönyvet, de valamit. Négy féle "füzetszerű" (tehát puhakötéses) könyvecske volt a polcon, darabonként 5 dollárért... Vidáman kiválasztottam a legszimpatikusabbat (amelyikben volt wombat meg wallaby) és lelkendezve hazasétáltunk a zsákmánnyal. Minden jó, ha jó a vége tehát, jókedvvel zártuk a napot, éljen.
Szerdán délelőtt úgy döntöttem, bevesszük a Museum of Sydney-t, hiszen ott még nem jártunk. Mivel az 555-ös ingyenes busz a Bridge street-nél tesz le, gondoltam jó móka lesz a városközpontból busszal menni a múzeumig, hiszen igy időt sprórolunk és energiát, ráadásul P. rajong a buszokért. Aha. Ahogy azt én elképzeltem. Egy 25 perces séta után 9 óra 45-re értünk az üres buszmegállóba, majd 10.10-kor láttuk, hogy az állitólagosan 10-15 percenként járó busz, mint a villám húz el a belső sávban a megálló előtt. Remek. Ekkor már jó 6-8-an várakoztunk a buszra, volt hát morgolódás. Egy ideig filóztam, mit tegyek, induljak-e el gyalog, de miután eddigre már rég odaértem volna busz nélkül is, inkább maradtam, bizva abban, hogy csak jön a busz most már hamar. Aha. Ahogy azt én elképzeltem. 10.25-kor látom, hogy a többi várakozó egységesen elkezd rohanni, felpattantam hát én is és sprinteltem utánuk - a legalább 150 méterre (!) a megállótól álló 555-ös busz felé. Természetesen, mire odaértem, mi már nem fértünk fel a buszra (a megállóhoz utánunk érkező család persze ott viritott a fedélzeten), úgyhogy káromkodtam egyet és gyalog elmeneteltem a múzeumig kb negyed óra alatt. Értem én, hogy ez egy ingyenes járat, de csesszék meg, ha nem jár normálisan, akkor semmi értelme!
Ha eleve szépen besétálok a múzeumig, 10-re ott lehettem volna

• mindenféle bosszankodás nélkül 
• anélkül, hogy közben 45 percen át szagoltatom szerencsétlen gyerekkel a többi busz bűzét 
• anélkül, hogy oda kellett volna adni neki a telefonomat, hogy nézzen rajta Peppát, mert bizony nem bir ki 45 percet ülve a babakocsiban (kiszállni nem engedtem, mert a megálló egy bazi forgalmas út mentén van, hát hová sétálgattunk volna?) 
• anélkül, hogy magyarázkodnom kellett volna egy két évesnek, hogy neeem, bár megigértem, nem fogunk buszozni, mert nem jön, vagy ha igen, nem férünk fel
• és anélkül, hogy 45 percet elvesztegettem volna az egyik utolsó délelőttünkből. 

Jól indult hát a napunk... A Museum of Sydney-be egyébként nem mentünk be, mert az előtér teli volt nyugdijasokkal és valahogy nem éreztem magamban annyi erőt, hogy ha jó fejek és körülrajongják P.-t, akkor mosolyogjak rájuk; ha meg savanyú némberek, mentegetőzzem, hogy ide-oda akar szaladgálni. A kiállitások helyett igy inkább készitettem pár képet az első, eredeti kormányzó épület helyszinéről, majd szépen elsétáltunk a Circular Quay-ig. Innen némi nehézség után (P. mindenáron kompozni akart, de megvesztegettem egy kis mámonyával) továbbsétáltunk a Walsh Bay-ig, ami semmi különös, egy kikötő és kész. A Tar-ra parkot épp felújitják sajnos, igy oda sem tudtunk bemenni, helyette szépen visszacsorogtunk hát a Rocks-on át a kompkikötőig, ahonnan P. kivánságának megfelelően komppal jöttünk haza. Útközben azon gondolkoztam, hogy lehet, hogy Amerikát sem utálnám nagyon, mert lám, Sydney is a szivem csücske lett, többek között azért, mert hiába fiatal város, teli felhőkarcolókkal, roppant sokoldalú és igenis vannak szép és régi épületei is, csak meg kell találni őket. Hasonlóképp, lehet, hogy amit én puszta ürességnek képzelek Amerikában, nem is puszta üresség, mert megbúvik ott is valamennyi történelem, ami akár már érdekelhet is... Hmm.
Képek:

Esti kompkikötő

Ausztrál kincsek

Museum of Sydney előtere

Museum of Sydney

Walsh Bay

Múlt és jelen

Szerintem pissoir

Didgeridoo performance