A csúfolódásról

Miközben P. izgatott arccal ült le a csúszda tetején, hogy akkor ő most fogja magát és lecsúszik szépen, eszembe jutott, hogy milyen szerencse, hogy azzal nem fogják csúfolni, hogy csúnya. Teljesen szabályos arca van, sem egy nagy orr, sem egy elálló fül, sem egy bugyuta tekintet - aztán beugrott, hogy bakker, egyrészt aki akar, még egy szép gyereken is talál fogást, másrészt szegénykém anyanyelve nem az, mint a többieké... És még ha meg is tanulja akcentus nélkül beszélni az angolt, úgy, hogy nem fogják tudni róla eldönteni, hogy ir-e vagy más, amint mi megszólalunk, mindenki tudni fogja, hogy nem itt születtünk, ergo ő is csak egy kis bevándorló csemete és szevasz, máris van egy kapaszkodója a kötekedőknek...
(A téma amúgy azért izgat ennyire, mert rossz látni P. képén a döbbenetet és rémületet, amikor szól hozzá egy kisgyerek (ráadásul általában nem kedves hangon, hanem feddően) és ő Nem Érti. Ilyenkor az esetek 90%-ban riadtan elszalad és zavartan néz. Szegénynek ez mekkora stressz lehet már, hogy ha bizonyos emberek szavát hallja (a miénket vagy néhány magyar idegenét), akkor minden rendben, tökéletesen képben van, mit akarunk, miről folyik a szó; mig ha a játszótéren hall valakit beszélni, abból egy kukkot sem ért... Tudom, túl fog ezen esni, mint túlestek már rajta sok-sok ezren, millióan, de úgy sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztuk, mikor amúgy is olyan kis érzékeny, sértődékeny lélek, mint mi vagyunk. Tegnap már odáig vetemedtem, hogy elkezdtem neki magyarázni, hogy többféle nyelv van és ahogyan mi beszélünk, az csak egy a sok közül, de ez teljesen természetes dolog, nem kell tőle tartani...)