Vegyes 2

• Rádöbbentem, hogy be kell iratnunk P.-t a suliba, hogy 2015-ben kezdhessen. Már igy is valószinű, hogy kimarad a legnormálisabb sulikból, akkora a várólista.
• Délelőtt voltunk a Herbert park régi játszóterén, ahol összesen egy kisfiú volt rajtunk kivül meg egy thai bébiszitter és azalatt a 40 perc alatt, amit ott töltöttünk, a nő végig telefonált, rá sem nézett a gyerekre. Szegény gyerek ott kódorgott egyedül a teljesen kihalt játszótéren (mi krétával rajzolgattunk P.-vel a hinták alatt lévő gumiboritásra) és szemmel láthatóan halálra unta magát csórikám. Basszus, ha én ezt szülőként megtudnám, ki lennék akadva rendesen, hogy óránként minimum 8 eurót (vagy naponta minimum 40 eurót) arra dobok ki, hogy a gyerekem fossá unja magát és senki ne szóljon hozzá. Azért szerintem ez kemény. (Mellesleg nem fogom fel, ki az, aki külföldi bébiszittert alkalmaz, mikor ahogy nézegettem az árakat, nagyjából ugyanannyit kérnek az irek és a bevándorlók is per óra. (És ezt most persze nem arra mondom, hogy egy ir bébiszitter bezzeg fogalkozna a gyerekkel és a thai-ok vagy a lengyelek, azaz az immigránsok viszont igy meg úgy, hanem arra, hogy miért jó az, ha egy külföldit hall angolul beszélni a gyerek egész nap?!)
• Tegnap délután voltunk a múltkor a játszótéren megismert magyar családnál, tök jó volt. Itt laknak a közelben, negyed óra gyalog, úgyhogy remélem többször is találkozgatunk még. 
• Szombat délután P. kapott egy gumicsizmát, mert a régi elvásott. Az új szerzemény tűzpiros és Tűzoltó Sam-es. P. választotta. (A másik kék volt és Thomas-os, de egyértelműen a piros kiscsimma mellett tette le a voksát, szóval nem volt apelláta.)
• Az igazat megvallva, meglehetősen rosszul esik, amikor úgy mondják ki rólam, hogy túl sokat agyalok meg gondolkozom és nem vagyok elég spontán a második gyerek kérdésében, hogy végig sem gondolják, milyen a mi helyzetünk itt kinn. Konkrétan arról van szó, hogy mikor látom, hallom, hogy itt-ott született egy vadonat új baba, nagy szentimentalizmus hullám önt el és hangosan gondolkozva közlöm, hogy óóó, de jó lenne megint egy ilyen kicsi a házhoz, de aztán azonnal beúszik a realitás és rájövök, hogy ez most nem az az időszak még, mikor nekünk kéne egy második gyerek, de mikor ezt hozzáteszem a nyilatkozatomhoz, általában megkapom, hogy áh, túlfilozofálom ezt a kérdést, ha szeretnénk másodikat, ne várjunk, csapjunk a lovak közé, hiszen másnak is megy a két gyerek menedzselése, nekünk is menni fog... Engem ebben csak az bosszant, hogy valahogy azt az apró tényt felejti el mindenki, hogy mi úgy vagyunk itt, mint az ujjam, ami azt jelenti, hogy a hétköznapokon egyes-egyedül vagyok itthon reggel 8-tól este 6-7-ig (néha 8-ig), úgy, hogy a kutya nem nyitja rám az ajtót, hogy mi a helyzet; hogy senki nem szól hozzám egész nap egy büdös szót sem azon kivül, hogy szőőőőlőőőő vagy saaaaaajt; hogy hozzánk nem ugranak fel barátok, ismerősök, rokonok soha csak úgy; hogy én nem mehetek át anyuhoz, apuhoz, anyóshoz, nagynénihez, barátnőhöz, hogy itt vagyok, nézz rá a gyerekre, én meg leugrom vásárolni; szóval hogy minden egyes napunkat a szó szoros értelmében kettesben töltjük P.-vel. Minden program, szórakozás, nevelés, lefoglalás az én dolgom, azon kivül a napközbeni egy órán kivül, amikor alszik, csak én vagyok itt neki, nekem mutat mindent, nekem mesél, tőlem követel. (De még hogy!) Persze, ha itt lenne egy másik gyerek, biztosan lejjebb adna a vágyaiból, de kibirnám én azt, hogy egyszerre két gyerek nyaggasson csakis és kizárólag engem a hétköznapokon? (Hiszen ovi, mint olyan nincsen, vagyis van, havi 1000 euróért.) Aztán az egyedülléten kivül megrettent a múltunk is... Ki garantálja, hogy a Második Számú nem ugyanolyan természetű lesz, mint P. kicsiként? Hogy keveset és nehezen fog aludni, hogy állandó társaságot követel ki magának, hogy hangos lesz, erőszakos, akaratos és kitartó a végtelenségig? És a múlt mellett a jövő. Itt vagyok 32 évesen és gyakorlatilag még nem volt egy értelmes állásom, amit élveztem volna, amiről úgy éreztem volna, szivesen csinálom, ami érdekelt volna, amiben láttam volna perspektivát. Igy, ilyen frusztráltan, kilátástalanul várjuk a kistestvért? Kell az nekem, hogy 35 évesen (egy 5 és egy 2 éves gyerekkel) ugyanitt tartsak hivatásilag, mint most, azaz sehol? Szerintem teljesen érthető, hogy agyalok, mert nem akarok rosszat sem magamnak, sem P.-nek, sem pedig szegény még meg sem született Valakinek...