Gyereknevelősdi

• Elolvastam VÁ legújabb szösszenetét a "szófogadó" gyerekekről és csak ámulok és bámulok, milyen ügyes ez a nő, hogy evidenciákat felsorolva képes ikonná válni az anyukák körében. Most őszintén ki az a hülye, akinek nem jut eszébe kisautót / kiskönyvet / kisbiszbaszt vinni, mikor mondjuk postán sorba kell állni a gyerekkel? És ezt az ötletet (már hogy vigyünk magunkkal kis játékokat, hogy ne rohangáljon a gyerkőc) úgy adja elő, mintha legalábbis feltalálta volna a sajtra a lyukat. Ami pedig a legjobb, hogy van képe azt irni, hogyha ilyen hihetetlenül előrelátók vagyunk és adunk valamit a kölök kezébe vagy teszem azt barchobázunk vele, ha már nagyobb, mikor várakoznunk kell, akkor annak esze ágában sem lesz szaladgálni (és nem kell majd szégyenkezni miatta, hogy folyton fegyelmezni kell.) Félreértés ne essék, P. egész rendes gyerek mostanság az esetek 80%-ban, teljesen lazán repültünk vele ide például, egyszer nem kellett rászólni, nem égetett le, abszolút szófogadó volt végig, pedig 40 perces késéssel indultunk, de bazzeg hogy irhat le egy babapszichológus ilyen általánosságokat, hogy 1) a dackorszakot követően marad egy vagy szófogadó vagy nem szófogadó gyerek attól függően, hogy neveltük (szerintem nincs olyan gyerek a világon a valamilyen módon megfélemlitetteken kivül, aki mindig szófogadó vagy aki sosem az) 2) foglalkozzunk a gyerekkel, ha várakozni kell (nem bazdmeg, inkább olvasgatok és néha rámordulok, hogy kuss vagy állj egyenesen) 3) ha adunk a kezébe valamit a gyerek tuti nem fog szaladgálni / körbenézni / "rosszalkodni". Őrület, komolyan.
• A másik, hogy egyre jobban látom, anyuék mit rontottak el velem... Hallom, ahogy beszélnek P.-vel és egyre nyilvánvalóbbá válik egy csomó dolog. Szűröm le a kulcsmondatokat és egyre tisztábban rajzolódik ki előttem, mit, miért és hogyan. Azt hiszem, ha végre ott tartok majd, hogy módszerspecifikus képzést válasszak, a tranzakcióanalizis az első háromban benne lesz, mert úgy érzem, működik. Hihetetlen, mennyire a szüleink táplálják belénk a Sorsunkat és döbbenet, hogy ezt eddig hogy nem éreztem ilyen egyértelműen. Példa: Anyu rendszeresen mondja P.-nek, mikor az közli, hogy Nem, hogy "Neeeem? Nincs olyan, hogy nem..." És tessék. 32 évesen ott tartok, hogy senkinek nem tudok nem-et mondani. Egyszerűen nem megy. Milliószor volt már olyan, hogy vertem a fejem a falba utólag, hogy a francba voltam képes igy vagy úgy megszivatni magam, de ennek ellenére újra és újra belefutok lehetetlen küldetésekbe, mert nem ismerem azt a szót, hogy Nem. Hiszen Nincs olyan, hogy nem... És persze nem fogok mindent a Nyuszira, tisztában vagyok vele, hogy önmagában ez a mondat semmi, én is kellettem mellé, hogy ekkora hatással legyen az egész életemre, de megspékelve azzal, hogy milyen modellt láttam (ti. hogy apu sem tudott soha nem-et mondani a családján kivül senkinek) kitűnő alapot adott ehhez a meglehetősen kellemetlen tulajdonsághoz... A durva, hogy hiába hallom, hogy szegény P. naponta többször megkapja ezt a kijelentést, hogy magamban mindig válaszolok, hogy Dededede, van olyan, hogy nem, képtelen vagyok rászólni anyura, hogy ne mondja ezt, pedig máskor remekül tudom kritizálni, mert mindig megállit a tény, hogy szerencsétlen, alig látja az egy szem unokáját, hát most akkor csesztessem ilyen kis hülyeségekkel... De közben meg ott dübörög bennem, hogy atyaég, akarom én, hogy P. is ilyen béna legyen, hogy sosem tudjon nem-et mondani egy kérésre... Szóval őrlődöm rendesen.