Hogy merre jártunk 3

Szerdán délelőtt elmentünk egy optikushoz, mert szemüvegeket szerettünk volna készittetni. Miután egy órán át nézegettünk, válogattunk, kalkuláltunk, kiderült, hogy a nőci nem tudja megnézni, hogy AV szeme változott-e, ezért csalódottan továbbmentünk egy másik helyre, ahol viszont olyan bunkó volt a beosztottjaival a pali (a beosztottjai pedig olyan irritálóak voltak), hogy bár ott is eltöltöttünk vagy fél órát, úgy jöttünk ki az üzletből, hogy tuti, hogy ezekhez egy fillért sem fogunk vinni. Felnyaláboltunk hát egy lángost a közelben és hazasétáltunk. Az ebéd utáni alvást követően felkerekedtünk és beautóztunk a Kackacba, találkozni néhány ismerős gyerkőccel. (AV nem jött velünk, ő fül-orr-gégészetre ment, mert egy ideje rezeg a füle.) P. remekül érezte magát, trambulinozott, csúszdázott, homokozott, szóval szép és jó volt az egész, amig valaki elő nem vett egy kekszes dobozt, amit ő megkaparintott és nem akart visszaadni... Elég ciki volt a dolog, kértem szép szóval, magyaráztam, parancsoltam, semmi sem hatott, csak szorongatta azt a rohadt dobozkát és közben amilyen gyorsan csak tudta, zabálta ki belőle a kekszeket. Egy idő után meguntam, kirántottam a kezéből a tartót, mire éktelen vonyitásba kezdett, én meg legszivesebben lekevertem volna neki egy pofont, mert ha valamivel ki tud hozni a sodromból, akkor az a mohóság, az, hogy ha rájön, akkor állandó jelleggel csak enneenneenne. Jó öt percig fetrengett, szenvedett a kintól, hogy meg kell osztania mással a kekszet, ami nem is az övé volt (érdekes módon, a játékait boldogan odaadja bárkinek, de ha ételről van szó, roppant irigy tud lenni), de aztán szerencséjére megbékélt és minden visszatért a normál kerékvágásba: rohant motorozni, trambulinozni, homokozni, mintha mi sem történt volna. Jó későn, fél 8 körül értünk haza ismét és meglehetősen kivoltunk.

Csütörtökön, részben azért, mert ezen a napon nem akartuk sehová rángatni P.-t, szinte egész nap otthon voltunk. Eredetileg ugyan úgy volt, hogy mig P. alszik, én elmegyek ide-oda, de Apu megbolondult és úgy döntöttem, hogy nem vagyok hajlandó elkérni a kocsit. AV ezen a napon egyébként nem volt otthon, számitógépet szerelt Pesten. Mikor megjött estefelé, feladtam az elveimet és mégis elkértük az autót: el kellett mennünk ugyanis pelusért a Tescoba meg el kellett hoznunk P. régi ruháit, mert másnap bababörze volt és szerettem volna eladni néhány kinőtt cuccot.

Pénteken délelőtt tehát vásár. Mókás volt kofáskodni egy pad mögött, főleg úgy, hogy hozzám képest a többi árus igen nagyban nyomta; mig én két zacskó ruhával érkeztem, a legtöbben egy tonna használt rucit, cipőt, játékot próbáltak eladni ezen a délelőttön, olyan voltam hát közöttük, mint egy kibic. Ehhez képest meglepően jól fogytak a cuccaim (na ja, talán az egyetlen voltam, aki kiirta az árakat egy-egy kis post it-re, éljen a precizitás), a vásárt igy 11 ezer forint profittal zártam. Teljesen elégedett voltam magammal, bevallom. (Rég volt nálam ennyi magyar pénz, talán öt éve hehe.) Délután követtük az előző hét ritmusát, P. alvása után betűztünk AV anyukájához, a Kiskorút beadtuk megőrzésre, mi pedig elmentünk K.-hoz megnézni az új lakását. Némi rágcsa és beszélgetés után leléptünk, mert K. más vendégeket is várt 7-re, mi pedig ismét L.-ékhez voltunk hivatalosak, kártyázni. Az este a múlt hetihez hasonlóan telt: P.-t a Nagyi fürdette meg, fektette le, mi pedig kártyáztuk, mulatoztunk és 11 körül értünk haza, vagyis ezúttal AV anyukájához.

Szombaton délelőtt AV egy gimis barátnőjéhez voltunk hivatalosak L.-ékkel és egy másik lánnyal együtt, aki szintén hozta a gyerkőcét, egy másik P.-t. Az igazat megvallva, nem nagyon tetszett nekem ez a találkozó, a vendéglátónk ugyanis sosem volt túl szimpatikus és ezen az sem változtatott, hogy mióta utoljára láttam, lett egy gyereke. (Sőt. Még rontott a helyzeten, ugyanis rettentőre felcseszte az agyam, hogy 1) képtelen volt rászólni a lányára, hogy ne vágja a földhöz P. játékát, mert eltörik (lehet, hogy más a normális tanulási folyamat részének tekinti, hogy a gyereke tör-zúz, de engem a világból ki lehet ezzel kergetni) 2) azon is csak röhögött, mikor a hülye gyereke elkezdte húzni P. haját, az a kis béna meg csak lesett, hogy most mi a franc van, hát vele ilyen még sosem történt... Oké, oké, 2,5 éves lesz P., védje meg magát egy kicsitől, de szerintem ha az ember gyerekpszichológus, mint ez a csaj, akkor esetleg lehetne annyi esze, hogy ha egy 1 évessel nem közli, hogy helytelen dolgot művel, hanem csak nevet rajta, akkor az a gyerek nem fogja megtanulni, hogy nem csipkedjük a másikat, nem húzzuk a haját stb stb) No mindegy, túlestünk ezen a találkán is, legközelebb tuti nem fogok menni, mert csak felbosszantom magam. Délben AV anyukájánál ebédeltünk, P. ott is aludt, majd délután ismét elváltak útjaink, AV elment egy barátjához, én meg meglátogattam V.-t, akinek szeptemberben született kisfia. Fél 6-kor visszatértünk a főhadiszállásra, AV anyukájához és onnan indultunk haza 6 körül, Anyuékhoz. 

Vasárnap ismét romantikus napunk volt, AV-vel beautóztunk a Kökibe, ahol vettünk két könyvet (többek között a Bujtor ciműt, amit október 2-án rendeltem meg a Lirától és 14-ig se hire, se hamva nem volt, úgyhogy kihasználva a 20%-os Libri kupont, inkább megvettük ott). A Köki után célba vettük a Szerájt  mert abban biztunk, hogy lesz olyan jó idő, hogy kisétálhatunk ebéd után a Margit szigetre, de miután megettünk egy-egy gyros tálat és még mindig szemerkélt az eső, úgy döntöttünk, nem kockáztatunk, elandalgunk inkább a Podmaniczky sarkán lévő cipőboltba, hátha nyitva lesz és hátha lövünk ott P.-nek valami csinos téli cipőt. Mákunk volt: az üzlet kivételesen nyitva volt ezen a vasárnapon, igy jó fél órás válogatás után vettünk P.-nek egy bélelt cipőcskét. Mivel még elég korán volt, bementünk az Alexandrába nézelődni, majd beültünk kávézni, sütizni. Viszonylag korán értünk haza, de kissé elszomorodtunk, mert a 24-es cipőbe P. lába bele sem ment a bélés miatt... 

Hétfőn AV szokás szerint dolgozott, én pedig bementem kicserélni a cipőt. Mivel pénzt vissza nem adnak és másodszor már nem is cserélik ki a cipőt, legalább egy órán át tököltem, melyik lábbeli az, amelyiknek biztosan elég magas a lábfej része... A cipővétel előtt beugrottam amúgy a Fakopáncsba is, de erről már beszámoltam. Mivel a Nyugatinál voltam és egyébként is be kellett mennem a Westendbe, a Burger Kingben ebédeltem, majd szépen hazavonatoztam, úgyhogy mire P. felébredt az ebéd utáni alvásából, már otthon is voltam. Délután Anyuval besétáltunk a központba vásárolni, ahol P. kiverte a botrányt, mert mindenáron fagyit akart enni, pedig nem is szereti. (Ha nyitva lett volna egyetlen fagyis is, vettem volna, mert gyönyörű idő volt és én is örömmel ettem volna egy csoki-citromot, de állitólag szeptember elején az összes fagyigépet kikapcsolták a városban...)  

Kedden nem tudom, mit csináltunk, töröm az agyam, de nem jövök rá, hol voltunk, kivel.        

Folyt. köv.