Még egy siker

Mivel ma rekkenő napsütésre ébredtünk, elautóztunk Killiney-be és felsétáltunk az obeliszkhez. Imádok itt vezetni. Össze sem lehet hasonlitani az otthoni élménnyel.

Amúgy két szempontból Irországban vezetni nehezebb, mint otthon:

• sok út minősithetetlenül keskeny. nem lehet elképzelni, mennyire, csak ha már itt van az ember. amit otthon egyirányúsitanak, mondván, hogy jajaj, de keskeny, azt itt lazán megtartják két irányúnak, ráadásul van pofájuk engedni, hogy a három méter széles út mentén még parkoljanak is. természetesen mindkét oldalon. van úgy, hogy az út két szélén parkol egy-egy autó és te éppen elférsz közöttük, a szembe jövő meg türelmesen vár, mig te kettesben átcammogsz a parkoló autók között, vigyázva, nehogy levidd a tükrüket.
• mig otthon ha egyenesen akarsz menni, maradsz a sávodban és hullámzol a forgalommal, majd ha lefordulnál vagy megállsz és index és fordul vagy van külön forduló sáv; itt békésen mész előre a saját kis sávodban, majd a legváratlanabb pillanatban észreveszed, hogy hoppá, a sávod bizony leforduló sáv lett és vagy lefordulsz akaratod ellenére vagy megpróbálsz átsorolni a másik sávba, hogy továbbra is mehess egyenesen... ugyanez van a buszsávval, mész mész és egyszer csak látod, hogy tejóég, a sávod buszsávvá változott, ahol tilos menned, úgyhogy index, sávot vált, de csak pár száz méterig lehetsz nyugodt, mert akkor meg azt veszed észre, hogy leforduló sáv lett a sávod, szóval vissza a start mezőre...  

Ami miatt viszont mégis öröm autózni: sem a keskeny utak, sem a gyakori sávváltások nem jelentenek nagy problémát, mert a mögötted jövő nem tol le, nem villog le, nem dudál le, ha tötyörögsz és ha úgy hozza az élet (és bizony igen sűrűn úgy hozza), hogy sávot kell váltanod, simán beengednek, átengednek, nincs macera, stressz, káromkodás, csak tiszta, száraz érzés.