Gondol

Egyébként azért is érintett meg ez a "baleset", mert - nem röhög - P. születése óta azon rettegek, hogy a tenyerén az életvonala baromi rövid. Ha a sajátomat nézegetem, nekem baromi hosszú és erős, neki viszont alig pár centi és megtörik. Egy ideig hiányzik, aztán újra ott a ránc. Nem hiszek az ilyesmiben, de akkor is. Miért nem tud normális életvonala lenni, hogy ne aggódjam magam halálra? Ráadásul teli a sajtó a rosszabbnál-rosszabb hirekkel: gyilkosságok, balesetek, furcsa, halálos kórságok... Most még jó, mert itt van mellettem, megvédem én mindentől, de pár év, mondjuk 3-4 és végképp bekerül a körforgásba... Tudom, hogy a biztonságos élet egyik alappillére fiatalként, ha sok barátod van, ha népszerű vagy (persze most nem gondolok arra, hogy valakiknek pont ez szúrhat szemet, ha sokan szeretnek, ha van miért irigykedni rád), de mi mindketten roppant válogatósak vagyunk, alig-alig akad ember, akikre igazán tudunk barátként tekinteni, hol lesz itt a modell, hogy kell szocializálódni? Mi nem tudunk kibújni a bőrünkből (és nem is akarunk), nem fogjuk hajszolni a barátokat ezentúl sem, de igy honnan lesznek P.-nek kis barátai, akikkel összejár majd, akik szeretik, akik megvédik? Álságosan nyissunk és próbáljuk vele elhitetetni, hogy mi vagyunk a legnagyobb partiarcok a környéken? Nem hiszem, hogy ez megoldás lenne... Vigyük egy olyan közegbe (ha már megtehetjük), ami szinte teljesen steril, ahol kevés a bűntett? (Gondolok itt elsősorban Szingapúrra.) Vagy hogy?

Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Még meg lehet szülni.
És el lehet ásni.