Asszem már irtam, de hátha nem, szóval én azt nem birom a vallásos emberekben, hogy vallásosak. Jó, mi? Mert ha én megadom a tiszteletet és azt mondom, hogy "hát bizony szerintem ez igy meg igy van, de ki tudja, nem biztos, lehet, hogy másképp, senki nem tud bizonyosat", akkor Ők miért csapnak le erre rögtön, hogy nemnem, az úgy van, ahogy ŐK mondják? Ettől agyvérzést kapok. Magamban persze, nem nyiltan, mert a vallással nem lehet vitatkozni, pont ezért vallás, tudom, de az ilyen egysikú gondolkodás kinyitja a zsebemben a bicskát, sajnálom, ez van. (Dehogy sajnálom, nem sajnálom én, szerintem én vagyok a normális, a többi meg a helikopter.)
Már a matekban is azt utáltam legjobban, hogy a bizonyitások úgy kezdődtek, hogy "Tegyük fel, hogy..." majd jött egy rohadt hosszú levezetés, aminek a végén kijött, hogy igazunk van. Én mindig megkérdeztem, hogy no de ha nem tesszük fel, akkor mi van? Mi van, ha már a legelső feltevésünk hibás? Akkor az egész hibás, nem? No ilyen ez a vallás-dolog is. Amig a Kezdetet, az Első Felvetést bizonytalan, bizonyithatatlan dolgokra alapozzuk, nincs értelme az bizonygatásnak és a biztos szó emlegetésének.
Most nem? De.
De.
VálaszTörlésEgyetlen helyen nem éreztem, hogy meg akarnak győzni, meg hogy hülyének néznek, ha én nem úgy/nem azt gondolom, mint ők, annál a baptista családnál, ahová egy darabig jártam. Az apukával (osztálytársam apukája volt) például tök konstruktívan lehetett vitatkozni, és nem ütötte el minden kérdésemet azzal, hogy "ha eldöntötted, hogy kire bíztad az életed, akkor ne kételkedj". És azt a felsőbbrendűséget, sem éreztem, amivel csomószor ki tudnak borítani...
VálaszTörlés