Hullámvasút

Két dolgon filóztam el mostanság alaposabban.

• Az egyik, hogy milyen különbözően viszonyulnak az emberek ahhoz, ha otthon kell lenniük a gyerekükkel... Tegnap a játszóházban találkoztunk a volt házszomszédunkkal, akinek a kislánya egy hónappal idősebb P.-nél. Volt egy időszak, mikor naponta többször a legváratlanabb helyeken is összefutottunk a gyerkőccel meg az apukájával (volt, hogy vagy 20 kilométerre a lakásunktól egy játszótéren... előfordult, hogy egy távoli Dunnes-ban ugrottak ki a polcok közül, hogy Itt vagyunk ám!, baromi vicces volt), no szóval már ekkor, mikor sűrűn találkoztunk, megállapitottuk AV-vel, hogy ez a lány össze van nőve az apjával, mert mindig csak őket látjuk kettesben, az anyuka sehol, vajon mi lehet vele, hol lehet... Tegnap aztán megtudtam, mi a pálya, ugyanis a gyerek az anyukájával volt a Pandában és mivel ők most voltak először, összeragadtunk és beszélgettünk, miközben a gyerekeink magasról tojtak egymásra. A korábbi sejtelmünk beigazolódott, anyuka elég nehezen viseli a kislányt. Mivel júliusra várja a következő gyereket (!), most ő van otthon Emily-vel a férje helyett és bizony eléggé kivan, mert idézem: sosem töltöttem vele sok időt, nem is ismerem ezt a gyereket, nem tudom, hogy néz ki a napi rutinja és fogalmam sincs, mit csinál az ember egy ekkora kislánnyal napközben... Nem itélkezni akarok, mindenki a saját életének a kovácsa, de azért ez kicsit mellbe vágott. Ehhez képest, emlékszem, mikor ősszel meglátogattam MD-t, úgy jöttem el tőle, hogy hát igen, én sosem tudnék ilyen (a szó jó értelmében vett) beszűkülten babázni... Ő ugyanis a másik véglet: mikor rákérdeztem, hogy no és hogy telnek a napjaitok itthon, mit csináltok, tágra nyilt szemekkel közölte, hogy hát szuperül, otthon vannak és ennyi. Autóval még nem mentek sehová az akkor 4-5 hónapos gyerekkel, boltban még nem voltak, sétáltatni sem nagyon szokta, mert akkor az 1000 fős faluban élő kutyák ugatása felriasztaná a babát, szóval néha kimennek a kertbe és annyi. Vendégségbe sem mennek, mert akkor a gyerek nyugtalan, ideges. Elvannak hát otthon. A hátsó szomszédban laknak a szülei, az anyukája minden nap hordja az ebédet, a férj vásárol munkából hazafelé és meg van oldva az élet. (Miután beszélgettünk, elgondolkoztam azon egyébként, hogy vajon nem miattam lett-e P. ilyen izgő-mozgó, mert én nem birtam ki a négy fal között vele... Kicsit lelkiismeretfurdalásom is lett, bevallom*...) No most ha lenne hopp-porom meg keritőasszony lennék, szivesen összehoznám ezt a két némbert, hogy megnézzem, mit hoznak ki egymásból... 

*Igazság szerint azóta azért átgondoltam a dolgot: a szivem mélyén semmit sem bánok és biztosra veszem, hogy ha jön a második gyerek, vele sem leszek képes otthon ülni pár óránál hosszabban több napon keresztül. Ez van. Igy jártak.

• A másik, hogy mennyire számit az embereknek az, mit gondolnak róluk mások. Az Első Szerelmemmel 3 évig voltunk együtt, még gimiben. 6 éves korunk óta ismerjük egymást, volt pár év alsóban, mikor egymás mellett ültünk matekórán és már akkor jókat mókáztunk a pad alatt (a nyelvünkre szivtuk a Rotring végét és azon röhögtünk). Néhány év semlegesség után aztán 16 évesen jöttünk össze, ő lelkes volt, én kevésbé, de azért jártunk. Az egyetemen találkoztam AV-vel, Á. repült, összetört, én pedig bár kicsit bizonytalankodtam, azért éreztem, hogy kettőjük közül AV az én emberem, nem ő. Eltelt 3 év, nem nagyon beszéltünk, ő váltogatta a barátnőket sorra, én maradtam AV-vel. 2003-4 körül volt egy kisebb afférunk újra, de nem volt jelentősége, utána ő megtalálta A Szerelmet és 2 évig nem is kommunikáltunk, elsősorban miatta. Én próbálkoztam, hogy barátkozzunk, de folyton lerázott vagy megalázó találkozókat javasolt (van 5 perce, de utána sietnie kell). Egy idő után meguntam és nem kerestem többet, mondván akkor nem tárgyalunk és kész. 2005 nyarán aztán a szülinapján eszembe jutott, irtam neki egy pár sort, hogy van és hasonlók. 5 perc után reagált, hogy nincs túl jól, szakitottak A Szerelmével, találkozzunk. Oké, persze, jó kislány vagyok, mindent megbocsátok, rábólintottam. Hogy hogy nem, szorosabbra fűztük a dolgokat, naponta beszéltünk e-mailben, sms-ben, cseten, találkozgattunk, jókat szórakoztunk. Egy idő után éreztem, hogy ez igy nem jó, nekem egyre jobban megtelnek a gondolataim vele és ő is egyértelműen flörtölni kezdett, bár hangsúlyozta, hogy szerelmesnek nem szerelmes, de ha gondolom, ő nyitott másra. Anyád. Utáltam és szerettem - azt lett megirva, hogy elvesszen... És ekkor újra összejött A Szerelmével. Váltig állitotta, hogy bele sem szerelmes már / még, de úgy érzi, kell még egy esélyt adniuk egymásnak. Én kicsit összetörtem (bár nem tudom, mit vártam, hehe, mikor egyszer egyértelműen rákérdezett, hogy választanám-e őt valaha AV-vel szemben, akkor egyértelműen Nem-mel válaszoltam (majd mint egy filmben becsukódott a metró ajtaja és én elszáguldottam, ő meg a peronon maradt, hiába akkoriban igazi orosz hősnőnek hittem magam)), no szóval én borzasztó rosszul éreztem magam, ő pedig kivirult. Egy éven át próbáltam jó pofát vágni a dologhoz, néha váltottunk egy-két levelet, hogy drukkolok és hasonlók - majd egyszer csak kiköltöztünk Dániába. Ő meg volt róla győződve, hogy miatta intéztem úgy, hogy elhagyjuk az országot (irt egy vicceskedő e-mailt, hogy jó messzire menekültem előle) és ebben volt is némi igazság, bár persze ez azért elég keveset nyomott a latban. Mikor megtudtam, hogy összeházasodnak, nyeltem egyet és irtam neki egy gratuláló levelet, mire szégyenkezve közölte, hogy most milyen rosszul érzi magát, hogy mástól kellett megtudnom (!) és ne haragudjak, hogy nem újdonságolta el a hirt személyesen. Ha belül kicsit nehezteltem is rá ezért, egy szóval sem közöltem vele, hát büszkeség is van a világon... És ő mégis szabadkozott... Miután Irországba jöttünk, a sok újdonság, az új élet segitett elfelejteni őt egészen. Én 2008 óta sosem irok neki csak egy-egy sort születés- és névnapjára és az ő köszöntéseire is csak tisztelettudóan és röviden reagálok. Nem nagyon érdekel már mi van vele, az van és ezt már próbálom vele érzékeltetni is. Ehhez képest ő akárhányszor ir, még mindig mentegetőzik, hogy megint ennyi ideig hallgatott, sopánkodik, hogy szégyelli magát, hogy megint egy nap késéssel irt csak a szülinapomra és hasonlók. Rendben, régebben volt egy-két játszmánk, amikor én rosszallásomat fejeztem ki, hogy kihasznált egy szinten, hogy milyen rosszul esik, hogy nem ér rám, pedig én azt hittem barátok vagyunk blabla, de ennek minimum 5-6 éve! Azóta ha rá is kérdezek udvariasságból egy-egy ünnep vagy gyerekszületés után (most várják a másodikat, az első fél évvel fiatalabb P.-nél), mi van vele, eszembe sem jut választ várni, mert úgyis tudom, hogy nem lehet rá számitani... Általában pár hónap után reagál, hogy igy meg úgy sajnálja, jajj, de szemét is ő, hogy igy nem figyel rám (!) stb stb stb. WTF? Mi van? Ennyire hogy lehet valaki udvariaskodó? Miért is kéne, hogy figyeljen rám? Miért is várnám én ezt el ennyi év után? A durva, hogy év közben eszembe sem jut, nem tekintem barátnak, mert sosem volt az, aztán a szülinapom körül ir valami mentegetőző levelet, amin úgy felhúzom magam, hogy napokig ezen kattogok és Nem Értem.