Mostanság, hogy realizáltuk, hogy lassacskán neki kellene veselkedni a másodpéldánynak, bevallom, kicsit beijedtem. Kezdjük azzal, hogy mig érdekes módon, P.-nél eszembe sem jutott, hogy valami félrecsúszhat, hogy beteg lehet (egyszerűen az egész terhesség alatt biztos voltam benne, hogy teljesen jól van, egészséges, nem féltem én semmitől, se vetéléstől, se koraszüléstől, tudtam, hogy minden oké vele), most hogy négy évvel (négy évvel atyaég) idősebben lennék terhes, folyton eszembe jut, hogy te jó ég, mi lesz, ha valami gond lesz vele... (Hogy csökkentsük a kockázatot, ilyenkor felmerül bennem, hogy jó lenne már szeptemberben újra rácsodálkozni arra, milyen kicsi is egy újszülött pelus, hiszen ugye sokkalta más 33 évesen babázni, mint 35 évesen, ühüm.)
De még ha minden rendben is van, akkor sem vagyunk ám kinn a vizből, dehogy... Hiszen sok-sok szempontból baromi mákosak voltunk / vagyunk P.-vel. Például. Az egy dolog, hogy rengeteget akart enni születésétől fogva és emiatt szivtunk a szoptatással, de 1) tökéletes volt a technikája, tudott szopni az első naptól 2) a mellgyulladás engem szépen elkerült, nem volt sebes semmim, nem voltak nagy gondjaim 3) P.  teljesen lazán állt le a szopásról mindenféle galiba nélkül, egyetlen nap alatt. Aztán. Nappal nem aludt ugyan a fiatalember maximum 40 perceket (azt is csak háromszor), oké, de 3tól 7 hónapos koráig 10-kor letettük és 8-kor kelt. 10 órákat tudtunk aludni egy fél éves gyerek mellett! We were blessed! - ahogy az ir védőnő mondta, aki mellesleg 7 hósan látta P.-t először és utoljára. Aztán. Szivtunk a fogzással, 5 hónaposan jött ki az első foga, onnantól minden kis áttörés előtt volt pár nap borzalom, de megúsztuk a nyálzást, a mindent-szájba-veszek-korszakot és tavaly június óta már az összes foga kinn van, szóval azóta eszünkbe sem jut ez a probléma. Aztán. P. egy évesen már stabilan járt, lehetett szaladgálni utána és agybajt kapni a mutatványaitól a játszón, de most, hogy visszagondolok, azon kivül, hogy kétszer lett egy kis seb az orra alatt és egyszer egy kis vágás a sipcsontján illetve múltkor ugye eltaknyolt és bedagadt a szája - no ezeken kivül semmi baja sem esett még... Meg különben is: eddig P. mindig időben vagy kicsit előbb kezdett mindent (kivéve ugye a beszédet, de azon a téren viszont villámsebesen fejlődik, brutál módon nekivágott a projektnek), értelmes, szép (!), a dackorszaka elviselhető, szuper a humorérzéke (például most azt találta ki, hogy fürdés után mikor meztelenül rohangál a nappaliban lefesziti az állát és azt mondogatja, hogy düne, majd fetreng a saját viccén, milyen jópofa is ő - kérdeztem, mi az a düne, de csak az volt a válasz, hogy Pédájul Emer egy düne...), szóval mi az esélyünk, hogy másodszorra is ilyen mázlink lesz? Igy utólag végigtekintve ezt az elmúlt 2,5 évet, annyi minden lehetett  volna nehezebb, annyi minden mással is szivhattunk volna és nem látok rá semmi garanciát, hogy megint ilyen szerencsések leszünk, mint ezzel a kis Mihállyal.