Micsoda útjaim voltak nekem...

Avagy az első nyaralásunk P. nélkül...

Pénteken délelőtt bepakoltunk ezt-azt és 12 körül elindultunk - Joe Duffy autószerelő műhelye felé, a GPS ugyanis az autónkban maradt... AV nem árulta el, hová megyünk, teljesen titkos volt a célállomás, igy én nem tudtam navigálni, mint már annyiszor az életben. Mint kiderült, a GPS sem igazán tudott irányitani, az M8-as ugyanis szinte egy az egyben hiányzik a térképéről, igy úgy nézett ki a dolog, hogy a képernyő szerint megyünk a semmi közepén, úttalan utakon, én ülök a térképpel a kezemben és próbálok javaslatokat tenni, merre autózzunk, ha északra, ha délre, ha nyugatra mennénk, AV meg pislog és röhög, hogy bárcsak kicsit jobban érdekelné őt az ország földrajza, mert gőze sincs, mi merre van. Félelmetesen tudatlan amúgy ilyen dolgokban, tényleg elképzelése sincs, mi, hol van, mert a programtervezés, navigálás mindig az én dolgom, mióta világ a világ, úgyhogy most volt szivás ezerrel - annál is inkább, mert úgy foglalt szállást, hogy hiába jártunk már ott, nem volt tudatában hol és milyen messze van hozzánk képest Killarney és igy már úton voltunk, mikor rádöbbent, hogy több, mint 300 km áll előttünk... Aki már járt Irországban, az tudja, hogy ez a 300 km nem olyan 300 km, mint otthon, ahol ilyen-olyan autópályák, autóutak vannak, hanem 200 km autópálya és 100 km kinyergős-kanyargós, maximum 40-nel tudsz menni rajtam utacska, amin haladni, mint olyan, nem igazán lehet... Ha mindezt megspékeljük a 100-120 km / órás, ide-oda lökdöső széllel, ami az egész utunkon elkisért és az ömlő esővel, ami a 300 km-ből 250 km-en zuhogott, máris érthetővé válik, hogyan is érhettünk 5 körül a szálláshelyünkre, azaz a Killarney Plaza Hotelbe... Először kicsit rosszul éreztem magam, mert túl puccosnak tűnt a szálloda, én már csak ilyen egyszerű lélek vagyok, meghalnék, ha egyszer véletlenül meghivnának az Operabálba, jájj, belegondolni is rossz, milyen szarul érezném magam, no de a lényeg, hogy egy idő után azért beleszoktunk a dolgokba, főleg, miután láttuk, hogy például a lift tükrén van egy-két folt, hurráhurrá. Mivel 5kor már tök sötét volt, gyorsan ledobtuk a bőröndünket, körbejártuk a hotelt, hol van a Leisure Centre, hol van a Spa, hol vannak a bárok, majd kimentünk a tomboló orkánba vacsorázni valamit. Bár AV igyekezett rábeszélni valami normális étteremre, ahol nagyjából 20-30 euró között lett volna egy fogás (plusz az ital persze), én a sarkamra álltam, hogy semmi kedvem feszengeni most 300 km után egy étteremben, inkább próbáljuk ki Náncsi néni (persze nem igy hivták, de elfelejtettem a nevét) kajáldáját, ahol van fish & chips és hamburger, úgyhogy végül oda ültünk be és ott vacsoráztunk be tisztességesen, miközben felmértük a város nyugdijas lakosságát, akik szintén ott ettek, mert Náncsi néni jóizűen szórakoztatta őket. (Milyen az idő kinn? Ahaha, fúj a szél. Hát jobb is ilyenkor beülni valahová, nem igaz, love? stb stb stb) Vacsora után beugrottunk a Dealz-be venni egy kis esti rágcsát (hogy véletlenül se derüljön ki, hogy a Dealz-ben vásárolunk és nem a M&S-ben, vettünk két ajándékzacskót is, amibe bedobáltunk egy csomag kekszet, némi dobozos üditőt meg egy babaolajat (P. is always on my mind), igy viszont úgy néztünk ki, mint akik épp most jönnek valami idióta termékbemutatóról, ahol a férfiak svájci utánzatú bicskát, a nők meg kedves libamotivumos faliórát kaptak ajándékba, de sebaj, valamit valamiért) no szóval berendezkedtünk az estére és bevetettük magunkat a szobába. Fürödtünk, tévéztünk, szórakoztunk, majd megnéztük a Jégkorszak 4 (vagy 3?) végét, amit még otthon kezdtünk el, de időközben rájöttünk, hogy P.-nek túl félelmetes lehet, úgyhogy napoltuk a dolgot egészen addig, amig kettesben nem maradtunk ugye.

Szombaton reggel az étteremben kezdtünk, a szobához ugyanis reggeli is járt. Mig AV édességezett (palacsinta, müzli, gyümölcsök), én full Irish breakfast-ot válogattam össze, mert amúgy utálom a főtt dolgokat reggel, de ilyen helyeken nem tudok ellenállni... (Ez olyan amúgy, hogy itthon gyűlölöm a citrom nélküli fekete teát, de egy teázóban isteni tud lenni.) No szóval jól bereggeliztünk (volt európai választék is, szalámi például, ami egy B&B-ben tuti nem lett volna), majd nekivágtunk a St Mary's Cathedral irányában a Killarney National Parknak. Jó egy-másfél órát sétáltunk, megnéztünk valami kilátópontot, jól összesároztuk a cipőnket, majd visszamentünk a szállodába, mert elkezdett esni az eső. A hotelben lementünk jacuzzizni meg úszni egy kicsit (pici medence volt természetesen, 1 méter mély és 15 méter hosszú, de tök üres volt, mert az irek többsége nem tud úszni szerintem), majd beültünk a szaunába is, de csak a kipróbálás szintjén, mert túl meleg volt haha. Ezután elmentünk a Muckross House-hoz, reméltem, hogy nyitva van (persze nem volt), mert mikor múltkor itt jártunk, nem mentünk be valami miatt, most viszont poén lett volna és az eső ellen is jót tett volna. Oltári mákunk volt amúgy, mert amig körbesétáltuk a házat épp nem esett, volt negyed óránk a süvöltő szélben, csonttá fagyva andalogni kicsit (1-2 fok volt, de a szél ugye mindent visz, olyan volt, mintha minusz 10 fok lett volna), de legalább nem esett! Mivel a Ladies' View közel volt, felautóztunk oda is, kinéztünk, készitettük pár fotót, majd mire visszaértünk a Torc vizesés közelébe (azt már láttuk múltkor), szakadni kezdett az eső, szóval a túránkat befejezettnek tekintettük. Mivel ekkor már 4 felé járt, nekiindultunk keresni valami kajáldát, hogy ebédeljünk végre, de útközben beugrottunk a Dunnes-be venni egy nagy esernyőt, amit elvileg nem tud kiforditani a szél (de) meg bementünk a Pennies-be is, ahol vettem P.-nek egy pufi mellényt (ezer éve akartam már, mondjuk sok értelme nincsen, de tetszik nagyon) meg egy krokodilos pizsamát. Az ebédünk / vacsoránk hasonló volt a tegnapihoz: én fish & chips, AV hamburger, sok-sok sült krumplival, éljen a koleszterin, majd teli hassal szépen hazasétáltunk. Otthon beszéltünk P.-vel Skype-on, majd 7 körül lementünk a hotel egyik bárjába, ahol egy faszi zongorázott meglehetősen szerényen. A csapos nagy meglepetésére pia helyett kértünk két teát és mivel ügyes csapos volt, szerzett is valahonnan, úgyhogy teázgattunk és zongoraszót hallgattunk a félhomályban, romi volt, na. 8 körül meguntuk a legénykét és nekivágtunk a városnak hátha találunk valami helyet, ahol élőzene van. Már hogy ir élőzene. Volt, elég sok helyen, de csak fél 10-től... Toporogtunk hát egy kicsit, végigjártuk a főbb kis utcákat, majd fél óra után úgy döntöttünk, hogy beülünk a hotel melletti pubba, lesz, ami lesz. Lett is. 9-től három bácsi leült egy asztalhoz és elkezdett nótázni, királyság volt. Mi közben elővettünk egy papirlapot és elkezdtük tervezni a jövőnket, mert volt / van 1-2 homályos pont ugye és gondoltunk, no majd most megoldjuk az életünk nagy kérdéseit. Haladgattunk is, szuper volt, (10től asztaltársaságunk is lett: egy 70-80 közötti öltönyös bácsi huppant le mellénk egy kólával (!), de nem szólt egy szót sem, csak dúdolgatott) fél 11ig ültünk a Bulmerseink fölött, majd miután az utolsó cseppet is megittuk (1-1 pintet kértünk, azt hittem, megpusztulok, de a böcsület az böcsület), hazamentünk a szállodába. Itt rájöttünk, hogy éhesek vagyunk, úgyhogy AV elment a BK-be két wrapért és mig azokat rágicsáltuk, megnéztük a tévében az Igazából szerelem utolsó egy óráját. 1 körül kerültünk ágyba, az órát 9-re húztuk, hogy elérjük a reggelit.

Vasárnap szokásosan lementünk reggelizni, jól bezabáltunk, majd bevetettük magunkat a jacuzziba. Nem sok időnk volt, mert 12-kor ki kellett jelentkezni, úgyhogy rövid ejtőzés után összecsomagoltunk, elbúcsúztunk a hoteltől és elmentünk nézelődni a városba. Vettünk ezt-azt, nekem egy pizsit, AV-nek nadrágokat, P.-nek egy kis golyós játékot, majd miután a Tescoból beszereztük az ebédünket és ültünk volna be a kocsiba megenni, észrevettük, hogy a bal első kerék tök lapos... Esőben kerékcsere, a pótkerék persze az a kis szar, amivel maximum 80 km / órával lehet menni, az autószerelő műhelyek természetesen mind zárva... Isteni volt, na, meg kell hagyni. A hazautunk a körülményekhez képest azért nem telt teljesen pocsékul: beszélgettünk, filozofálgattunk, hogy elüssük azt a röpke 5 órát, amig hazafelé tartottunk. 8 körül értünk haza, P. teljesen odáig volt, állitólag alig várt minket már, ehhez képest az első kérdése az volt, hogy hol a meglepi, amit hoztunk neki... (He did not mean it, ismerem.)

No szóval a szar idő és a defekt ellenére is szuper kis telelés volt ez, jó volt marhulni kicsit kettesben, P. nélkül, de jó volt hazatérni is hozzá és rájönni, hogy nincs már hely a Földön, ami nem lenne börtön, ha nem vagy ott vagy nem jössz velem... (Persze erre már csak akkor döbben rá az ember, ha hazaér, mikor épp úton van, imádja a szabadságot és a kötetetlenséget, szóval ha bárki úgy dönt, hogy idejön hozzánk és vigyáz P.-re, mi meg lelépünk megint, csak rajta, rajta, várjuk szeretettel, koszt, kvártély és remek szórakoztatás biztositva cserében.)