Az a szar ebben az egészben, hogy Anyuéknak tényleg tök szar életük volt, mikor kicsi voltam. Úgy 7-8 éves koromig még csak okés volt a dolog, jártunk nyaralni, rokonlátogatni és bár utólag tudom, vagyis sejtem, hogy Anyunak nem lehetett valami nyerő az (idegesitő, parancsolgató) anyósával és apósával együtt lakni, akkoriban még nem nagyon éreztem, hogy ez nem túl egészséges, nem tűnt fel, hogy szegénynek rossz, csak éltem bele a vakvilágba, mint minden boldog gyerek és Rotringért meg szagos radirért sirtam, ha úgy hozta a kedvem.
Aztán az 1989-es Fekete Év nagyjából mindent megváltoztatott, Nagyapa ugye februárban agyvérzést kapott, lebénult és elfelejtett beszélni (ez amúgy nagyon brutál, totál megvan, hogy hétfő hajnalban arra riadok fel, hogy a Nagymama kiabál, hogy ki kell mennie pisilni, de nem tud, mert Nagyapa nem segit neki, mert Nagyapa konkrétan ájultan fekszik az ágyban mellette és én azon gondolkozom, hogy bárcsak előző este nem hisztiztem volna, hogy nem kérem az ebédről felmelegitett húslevest vacsorára, akkor biztos minden rendben lenne - egyébként kb ezóta utálom a vasárnapokat és a répát is a húslevesben), no szóval innentől Anyu kvázi parkolópályára került, az osztályát leadta és gondozta a magatehetetlen anyósát, aki amellett, hogy pelenkás volt, roppantul kegyetlen beteg, aki csak piszkálódott és morgott egész nap. Ekkor történt az a (számomra) megbocsáthatatlan lépés, hogy Anyu inkább lefogyott 55 kilóra a stressztől és inkább a saját 9 és 16 éves gyerekei elé helyezett egy borzasztóan rossz természetű öregasszonyt, mint hogy hagyta volna az egészet a fenébe és a gyerekek érdekében kitalált volna valami megoldást... Neeem, neeeem, soha. Ő szótlanul, mártirként végezte a kötelességét napról-napra és innentől több olyan élményem is van, hogy inkább meghúzom magam, inkább csöndben maradok és nem mesélek el semmi rosszat az életemből, mert nem szeretnék útban lenni, nem szeretném fokozni a problémákat... Amik persze fokozódtak maguktól is, kérés nélkül is, hiszen pár hónap múlva Nagymama mellé kiengedték a kórházból Nagypapát is, aki bénán, érthetetlen beszéddel tért haza, újabb terhet téve ezzel Anyura, hiszen Apu nem volt sehol, éjt-nappallá téve dolgozott... Mindezek tetejébe, év végén hirtelen meghalt Anyu apja is, egyszóval teljes volt a Csőd. (Azt hiszem, ha Anyu nem hisz Istenben, akkor az ennek az évnek köszönhető, némi alappal, teszem hozzá.)
'90-ben, mintegy megváltásként, már elnézést, meghalt Nagymama is, de a helyzet nem lett sokkal jobb, hiszen Nagyapa továbbra is velünk élt. Egy ünnepnapon, egy hétvégén nem tudtunk elmenni sehová, mint egy Család, hiszen valakinek mindig otthon kellett maradnia vele. Ha voltunk is valahol (mondjuk egyszer Apu elvitt a tesómat meg engem egy koncertre meg egyszer voltunk hármasban strandon is), Anyu mindig hiányzott, hiszen Nagyapát nem lehetett egyedül hagyni... És ez igy ment éveken át. Gyakorlatilag felnőttünk, mint a gyom, Anyuék fiatalsága pedig elszállt, mire 2000 körül Nagyapa bekerült egy idősek otthonába. 47 évesen ott álltak hát a szüleim egy 20 és egy 27 éves gyerekkel a hátuk mögött, akikkel 9 és 16 éves koruk óta nem tudtak annyit foglalkozni, mint kellett volna és akik eddigre teljesen önálló utakat jártak.
És ennyi. Kritizálhatok én, amennyit akarok, okoskodhatok, hogy bazmeg miért nem voltak képesek ügyesebben megoldani a dolgaikat, miért nem vigyáztak ránk és magukra jobban, miért nem reagáltak talpraesettebben a sorscsapásokra, de a helyzeten ezzel nem tudok változtatni. Az élet, a tehetetlenség elvett tőlünk 11 évet, ami valljuk be visszafordithatatlan torzulásokat hozott mind a négyünk életébe és az egymáshoz fűződő kapcsolatainkba is. A Nagy Vesztesek persze egyértelműen a szüleim, már csak a koruk miatt is és mert végülis őket érték a csapások az életben, nem engem közvetlenül, igy ők igy-úgy-amúgy benne maradtak, nem tudják levetkőzni a múlt beidegződéseit, hogy az élet szar és semmi nem rajtuk múlik...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése