Beszámoló 1.

Az út és az ünneplés jól telt, a repülés 3 órájából P. 1,5 órát eltelefonozgatott, fél órát vitatkoztunk (folyton ki akart szállni az ablakon át (!) és nem tűrte, hogy bekössem a biztonsági övét (amint megpróbálkoztam, üveghangon kezdett el orditani, hogy NEMNEMNEMNEM, úgyhogy végül közöltem vele, hogy oké, ha lezuhanunk, majd jól beüti a fejét és nem fogok rá puszit adni, hiába könyörög, de ez sem hatotta meg természetesen, igy szinte végig öv nélkül utazott)), fél órán át meg beszélgettünk. Amig tepizett, ittam egy kávét (nem is értem, hogy képzelik, hogy a repcsiken nincsen latte hehe, csak sima vizes kávé, amibe belódithatsz két kis kávétejszint és annyi) és a szomszéd fickóval ismerkedtem, akiről kiderült, hogy két havonta jár Romániába, pesti átszállással, de a városba (már Budapestre) még sosem jutott be, illetve, hogy 31 évesen született az első unokája. Ir volt a faszi, talán ezt mondanom sem kell. P.-vel amúgy már élmény a repülés, igy 2-2,5 éves korára már abszolút repülés-biztos lett, ha nincs bekötve az öve, egy nyikk nélkül képes végigcsinálni a hazatérés háztól-házig 6 órán át tartó műsorát. Bár délután nem tudott ugye aludni az indulás miatt, fél 11-kor sikerült lenyomnom, szó se róla, reggel fél 8 óta jól birta az ipart. Másnap fél 9-kor kelt és miután esett az eső, nem sok mindent tudtunk csinálni, elautóztunk a piacra és vettünk egy rare lángost. Az eső őt cseppet sem zavarta, mert igy felvághatott a vadi új Mickey egeres esernyőjével, amit csütörtök este lőttem neki 5 euróért a Penneys-ben, engem viszont annál inkább bosszantott az égi áldás, mert nem hoztam se sapkát, se ernyőt... Klassz, mert csak 13 napra mondtak esőt az otthonlétünk 13 napjából. Délután 3 körül megjöttek a tesómék, majd némi feszengés után elindultunk az étterembe. Mikor már leültünk, akkor jutott eszembe, hogy hohó, ez P. életében az első éttermezés, már ha a Burger Kinget és a teaházakat nem számoljuk az éttermek közé. (Nem számoljuk.) Szegényke jó izgatott volt, előre tisztáztuk, hogy rizst meg sült krumplit fog kapni egy kis rántott hússal, úgyhogy elakadt lemezként mondogatta, hogy sült krumpla, sült krumpla, alig várom - majd egy határozott mozdulattal leesett a székről. Ekkor kértem neki egy etetőszéket és onnantól rendben voltunk. 45 perc múlva hozták a kaját és ő végig ült a kis székében - oltári büszke voltam rá. Néha ugyan elkurjantotta magát, hogy azok kik? (célozva ezzel a mellettünk ülőkre) meg sült krumpla, sült krumpla alig várom, de alapvetően csendes volt magához képest. A 45 perces várakozást egy 45 perces vacsora követte, azt is szépen birta, rendesen evett húst meg köretet is. Miután hazaértünk, felköszöntöttük Anyut, megkapta az ajándékait és pezsgőztünk meg tortáztunk bőszen, jó volt.Vasárnap valami ordenáré hideg szélben meg esőben sétáltunk egyet a közelben, majd délután elautóztunk a közeli Katica játszóházba illetve a mellette lévő Tescohoz. Imádok otthon boltba menni, szeretek a régi, jól megszokott dolgok között kutakodni, rácsodálkozni, mi milyen olcsó / drága és ilyenkor mindig veszek egy-két tök felesleges rágcsát, édességet is, ami általában megrohad a hűtőben végül, de akkor és ott úgy érzem, hogy nekem kell, hiszen máskor nem jutok hozzá.

Hétfőn az okmányirodában kezdtem, bejelentettem, hogy külföldön tartózkodunk (hehe). Bár időpontra mentem (direkt foglaltam előre ugye), a lakcimes kolléganő nem volt benn, ezért az ügyemet intéző nő megkért, hogy ugyan holnap is menjek már be, hogy átnézzük, mindent jól csinált-e, mert ő már 2 éve nem foglalkozott ilyesmivel és nem tudja, mit kell csinálni pontosan... Szuper. Mindemellett figyelmeztetett, hogy hozzak holnapra egy beleegyező nyilatkozatot is az apától, mert önállóan én nem vihetem ki P.-t külföldre, az apa engedélye nélkül. Rendben. Délután nagy kalandban volt részünk, elvittük ugyanis a Cseppet fodrászhoz, fel a Rózsadombra, hová máshova. (Kereséltem a neten, érdeklődtem az ismerősöktől is, de úgy tűnik, ott van az ország egyetlen gyerekfodrászata, mindenhol máshol csak mellékesen foglalkoznak a kicsikkel és P.-t ismerve nem akartam kockáztatni, nem akartam, hogy végigvisitsa az egész procedúrát blablabla. (Oké, oké, ez ilyen mániám nekem, nem magyarázkodom, gyerekfodrászhoz akartam vinni és kész.) A fodrászat egyébként meglepően pici volt, de valóban gyerekbarát, P. azonnal be is pattant egy piros autóba és az igazat megvallva ki sem akart szállni belőle még akkor sem, mikor már rég kész volt az új frizurája. Az egész vágás alatt meg sem nyikkant, érdeklődve tűrte, hogy nyisszantja le sorban egymás után a fürtjeit a fiatal fodrászlány, én meg nem akartam hinni a szememnek, hogy úgy tűnt, még élvezi is a felhajtást maga körül, tetszik neki, hogy babrálják a búráját. Mikor végeztünk, kaptunk egy kis Oklevelet egy tinccsel és nagy mellénnyel távoztunk a szalonból. Jutalomként beigértem P.-nek egy kis dobozos üditőt, úgyhogy beugrottunk a szemközti Sparba egy 109 Ft-os almaléért. Mivel fél 6 körül járt az idő, természetesen tömve volt a bolt, a pénztáraknál dugig megpakolt kocsikkal állt a nép (Rózsadomb érted, ki más lenne az a bolond, aki a Sparban intézi a nagybevásárlását...), mi pedig az egy szem almalevünkkel szépen beálltunk egy (mint utólag észrevettem) két kocsiból párhuzamosan kipakoló pali mögé. P. mindenáron fel akarta tenni a szalagra a kis italkáját, én nem győztem lassitani, hogy figyu, látod, a bácsi előttünk van, kipakol, fizet, majd aztán jövünk mi, de közben - talán jogtalanul - forrt a vérem, hogy ugyan mennyiből tartana ennek a fickónak annyit mondani, hogy amig pakolja a végtelen számú cuccait a szalagra, addig menjünk, fizessünk és isten velünk? Egy ideig tűrtem, tűrtem, P.-t csillapitottam, csillapitottam, majd miután megjelent a fickó nője még vagy öt-hat újabb áruval és láttam, hogy az előttük lévő vevő épp fizet, szóltam, hogy mi most akkor lehúzatnánk ezt az almalét, mig pakol, oké? mire nagy kegyesen rábólintott az úr, hogy rendben, menjünk csak. Nem túlzok, de mig a pénztáros az egyik kezéből a másikba tette az italt és én odaadtam neki a kiszámolt 110 Ft-ot, úgy jó hat másodperc is eltelt. Értem én, hogy mindenki siet és nem körülöttünk forog a világ, de héj. A faszi többször ránk nézett feddően, hogy P. igyekszik rátenni a szalagra az italát, látta, hogy egyetlen áruval állunk mögötte. A mai világban tényleg nekem kell bunkónak lennem és előre furakodnom? Vagy most komolyan várnom kéne? Apu szerint igen, végig kellett volna várnunk, mig a pali fizet és távozik, hiszen előttünk volt, de szerintem ez igy egy szar világ. Forditott esetben tuti, hogy előre engedtem volna bárkit, még egy gyerek nélküli egyedülálló férfit is, mert számomra az a logikus lépés és mert az elmúlt 5 évben azt szoktam meg. Na mindegy, nem tudom, helyesen cselekedtem-e, a faszi tuti úgy gondolta, hogy oltári tapló vagyok, de az igazat megvallva, nem fogom bánni, ha P. felnőve az én példámat követi majd és nem Apuét, ez van, a világ kegyetlen.Folyt. köv.