Szokásos elégedetlenkedős

Tulajdonképpen nagyon szomorú, hogy annyira megszoktam már a magányt, hogy sokkal egyszerűbbnek érzem az életet, mikor otthon vagyunk, hármasban, de inkább kettesben és úgy intézem az ügyeket, hogy P.-t kis utánfutóként rángatom magammal mindenfelé, mint mikor itthon vagyunk és elvileg van segitségem, de gyakorlatilag sokkal több energiám megy el igy*, hogy hárman vagyunk egy gyerekre és az ügyeimre**.

* Apu olyan, mint egy óvodás, ezerszer mondok neki dolgokat, mit szabad, mit nem (pl ebédhez nem kinálgatunk P.-nek uborkát, mert akkor az az ebédje és nem eszik mást, ha a fene fenét eszik, akkor sem / nem tömjük a gyereket minden szarral, csokival, cukorkával, szalonnás tojással / nem ajánlgatjuk neki, hogy nézze meg ezt a kisfilmet vagy azt a mesét a számitógépen stb), ő ezeregyedszer is eljátsza ugyanazokat a kis bosszantó játszmáit. Ha rászólok, sokszor megsértődik, ha Anyu szól rá, elkezdenek veszekedni. De Anyu sem különb ám, mostanság csomó egészségügyi gondja van, tegnap 11-re volt időpontja például a reumatológiára, én itthon voltam és nem szólt ám, hogy no, akkor én elugrom az orvoshoz, neeem, maradt ő is itthon, mondván, hogy segit nekem és csak később tudtam meg, hogy szándékosan nem ment el a dokihoz, akire kb 2 hónapot várt. A legbosszantóbb, hogy azt hiszi, hogy ezzel a mártirsággal nekem tesz jót, holott pont ellenkezőleg. 33 év alatt egyetlen egyszer nem éreztem azt, hogy önmagát helyezte volna bármi, bárki elé és lehet, hogy ez valaki szemében érdem, de engem ezzel a világból ki lehet kergetni. Mint ahogy azzal is, hogy minden egyes itthonlétünk alatt pénzt dugdos a tárcámba (!), bazmeg, tengerbe önti az utolsó üveg ásványvizét, agybajt kapok, komolyan. Hiába mondom neki, hogy azzal tesz jót, ha vigyáz magára, ha odafigyel, hogy egészséges és boldog legyen, nem azzal, hogy rabszolgaként mindenben aláveti magát mindennek és mindenkinek, nem és nem, nem tud változni. Szerintem tudat alatt igy vezekel valamiért, de gőzöm sincs, miért. Az itthon lévő tapintható feszültség miatt P. persze teljesen kergemarha, szóval totálisan kezelhetetlen és szándékosan vagy akaratlanul totálisan kihasználja, hogy a napok 80%-a vitatkozással telik és ő is veszekszik, vitatkozik, ellenkezik, akaratoskodik egész álló nap.

** Az utunk mission impossible-je a szülinap mellett, hogy annyi szálat elvágjunk az országgal, amennyit csak lehet, de természetesen a bürokrácia útvesztői fertelmesek és igy egyre több és több a tennivaló. Nem részletezem, mert csak kurvannyáznék.